2013. december 24., kedd

Istennek van humorérzéke

 Ilyenkor titkon mindig azt remélte, valami nagynak lesz a szemtanúja, hogy valami elképzelhetetlen erejű csoda kellős közepén találja magát, és talán még a megváltó második megszületésénél is ott lehet. Ezért vállalt el minden karácsonyi műszakot.
 Az 1800-as évek végén már szokatlan volt, ha valaki túl a harmincadik életévén, biztos egzisztenciával és egy működő praxissal a háta mögött még agglegény volt. Mivel nem volt még családos, míg kollégái már egy vagy két gyermeket neveltek, igazságtalannak is tartotta volna, ha szenteste rájuk hagyja a munkát. Egyrészről ez, másrészről az vezette Johnt, hogy a brit birodalom afganisztáni háborúja óta már tudta, karácsonykor sem áll meg az élet. A betegségek és a balesetek sem igazodnak a naptárhoz. A kórházakban mindig szükség volt orvosokra.
 Bár felcserként dolgozott eddig, hazatérte óta egyfajta mindenes orvosként ténykedett, kisegítő volt több ispotályos házban és háziorvosként dolgozott Londonban és az utóbbi időben egy különc magánnyomozónak is segített. Karácsonykor gyilkosságok helyett, mindig szomorú emberek bajaival volt elfoglalva. De titkon azt remélte - és ezt nyomozótársának soha sem vallotta volna be -, hogy egyszer egy ünnepi műszak alatt felbukkan egy terhes szűz, aki előtte szüli meg a megváltót.
 A detektív barátja semmiképpen sem tudta volna feldolgozni, hogy nem egyszerűen keresztény hívő, de még naív is, mindezt orvos létére. A racionalizmus ezt nem engedheti meg magának.
 A szenteste most szokatlanul csendes volt az irgalmas rendi kórházban, így Watsonnak maradt ideje arra, hogy az utcát bámulva nézze a lomhán szállingózó hópelyheket. Különleges este volt ez. Jó ideje nem havazott karácsonykor, London időjárása az ilyesmit nem engedte meg decemberben.
 Éppen az ablak peremére hulló lepel fehéren megcsillanó hókristályait bámulta, amikor az egyik bába megcsöngette az orvost szólító csengőt.
 John elindult az ajtó felé.
„Talán majd most” - gondolta és alig várta, hogy meginduljon a szülés. Magában persze mosolygott, tudta, hogy valószínűbb egy heveny köhögés vagy egy törött végtag. „Reménykedni azért mindig szabad” - nyugtatta magát.
 Bár hitte, amit lát, de nem hitt a szemének. Karácsonykor fog egy szülést levezetni. A csengőt is megrázó idősődő apáca nála jóval kisebb hívő volt. Nem hitt abban, hogy Jézus Krisztus egy londoni kórházat választott volna, a világnak éppen ebben a vérzivataros időszakában.
 A megesett lány úgy 16 éves lehetett, sötétbarna haján még felismerhető állagban olvadoztak a hópelyhek. Már leültették egy székre, de látszott, hogy nagyjából 165 centiméter lehet és nagyon vékony. Zihált. Szavakat nem tudott formálni, már megindultak nála a görcsök.
 Egy férfi állt mellette, a nő fájdalmaival nem igazán foglalkozott a bábával beszélt furcsa, természetellenes szakálla és nagy sapkája alól, amit nem vett le az épületben.
 - Doktor John Hamish Watson vagyok. - nyújtott kezet a férfinak. Az anélkül, hogy a szemébe nézett volna, megrázta azt és kifejezéstelien a felesége vállára rakta a kezét.
- Mióta tartanak a fájások? - kérdezte Watson a nőtől.
 A nő nem válaszolt, helyette a férfi szólalt meg.
- 30-40 perce. - hangjában volt valami természetellenesség, ami módfelett ismerős volt az orvosnak.
 Az apáca közben felsegítette a szülő nőt, hagyva, hogy az a vállára támaszkodjon egy kórterem felé vezette, ott pedig lefektette egy ágyra. Az őt kísérő szakállas alak hozzá sem ért.
 „Zsidó” - gondolta magában John, miután rájött, hogy aznap szombat van. Ez megmagyarázná a szakállat és a még mindig viselt kalapot.
 Látva, hogy a nő nem fog válaszolni neki a fájdalmai miatt, a doktor egyenesen a férfihez intézte kérdését:
- Hányadik hétben van?
 A férfi egy picit gondolkodott, majd közönyös határozottsággal válaszolt neki.
- Ránézésre a harmincnégy-harminchatodik hétben. - hangja egyre ismerősebb volt Watsonnak - Mármint azt hiszem.
 Watson elkezdte vizsgálni, majd forró vízet és lepedőket kért volna, de ahogy felnézett volna a bábára, csak messziről látta, ahogy az előtérben már feltette az apáca a vízet forrni és éppen a tiszta lepedőket veszi elő.
 Ahogy a rutin megkívánta, neki állt levezetni a szülést. Szerencséjére a baba nem fordult meg vagy keresztbe, fejjel előre jött ki. A nőnek nagy fájdalmai voltak, de a szülés rendszerint zajlott. Néhány perc múlva a gyerek már kint volt és felsírt. A rejtélyes párnak fia született. A bába elvitte lemosdatni. Az anyja pedig erőtlenül kapkodott a levegő után az ágyon, elernyedt izmokkal. John türelmesen megvárta a placenta érkézését is, majd odahívta a nővért, hogy a munka maradék részében már ő segítkezzen. Az pedig visszaadta a babát az anyjának, és engedelmeskedett.
 - Mi lesz a neve? - kérdezte a nőtől és a férfitól. A fura alak nem akart válaszolni. Az anya egy kis habozás után felelt:
- Még nem tudom.
- Miért nem nevezi el az apja után? - alkalmatlankodott John.
- Nincs apja. - válaszolta a nő.
 Mielőtt Watson visszakérdezett volna, a bába kitessékelte a két férfit, mondván nem illendő nézniük a hölgy mosdatását. A doktor és az idegen kimentek az előtérbe. Watsonnak csak az előtérben lévő betlehem-féleségről jutott eszébe, hogy karácsony van. Fokozatosan tudatosult benne, hogy egy rejtélyes gyermeken segített. Újra elfogta a vágy, hogy a megváltót segítse a világra.
 Már percek telhettek el, amióta nem szólalt meg. Johnt az ilyesmi mindig feszélyezte, pislogni kezdett ilyenkor, mintha füst csípné a szemét.
- Mi a neve? - kezdeményezett beszélgetést, hogy megtörje a csendet.
- Joseph. - válaszolta a férfi a még mindig ismerős hangon.
 John szíve egyre hevesebben vert. „Vannak még csodák?” - kérdezte magától.
- Mi a foglalkozása?
- Ács vagyok.  - felelte komoran az idegen.
 Watson fejében megfogalmazódni kezdett a „karácsonyi csoda” kifejezés, amikor a mellette álló férfi levette a sapkáját és ingerülten rászólt.
- Jajj, John! Maga egy igazi idealista!
 Ekkor ismerte csak fel. A nagy Sherlock Holmes volt az.
 John hallotta, ahogy lelkében összetörik valami. Abban nem volt biztos, hogy mi, de azt érezte, hogy alig bír beszélni:
- De hát miért? - hebegte.
- Maga még mindig hisz a dajkamesékben John! - mondta cinikusan a férfi, miközben az álszakállat műtötte le magáról. - Magam is meg kellett, hogy győződjek a feltételezésemről. Maga John, a legrosszabb fajta! A vallásos hívő - az utolsó pár szót kifejezetten lassan, némi undorral a hangjában mondta ki.
- És ki a... - kezdett volna az orvos az újabb kérdésbe.
- Egy koldus! - hörrent fel Sherlock - Ha nyitott szemmel járna, maga is tudhatná. Január óta a Baker streetnél kéregett ez a nő, aztán szeptember táján eltűnt. De a felszívódása előtt már látszott rajta, hogy terhes. - folytatta egészen megalázó közönnyel a nagy detektív - Meglep, hogy orvosként ezt nem vette észre! Mindegy. Felkerestem, egy leányanya intézetben találtam meg. Felajánlottam neki az anyagi segítségemet. A személyiségéből és a fizikumából sejteni lehetett, hogy képtelen lesz a szülés közben beszélni. Valamint a jelek alapján kikövetkeztettem, hogy karácsony környékére fog esni a szülés. A terv minden pontja összeállt.
- Terv? - lihegte az egyre döbbentebb Watson.
- Leleplezés! - kiáltott fel Holmes - Hát nem érti? Kiszámítható egy ember maga John, tudtam, hogy József nevű ács, egy apa nélküli gyermek majd megmozgatja magát! A betlehemet is én készítettem, hogy biztosan eszébe jusson a párhuzam. Tudnom kellett, hogy tényleg babonás-e!
 Johnnak fel sem tűnt, hogy a hitébe gázolt éppen a nyomozó.
- Most már láthatja, nincsenek csodák! Kár olyan badarságokra pazarolnia az idejét, mint Isten! - vágta ki a befejezést a detektív.
 Ahogy a szavak elhagyták a száját, a bába felcsapta az ajtót, és Johnra nézett.
- Kérem írja be a jegyzőkönyvbe, a hölgy a Christian nevet adta neki. Végtére is karácsony van, nem? - mosolyogta a bába, és kétszer megcsókolta a nyakában lévő krisztusi keresztet.
Watson felnevetett, amivel kiváltotta Sherlock döbbent és meglepett érdeklődését:
- Min nevet? Hisz, lelepleztem! - kiáltotta.
- Christian - nevette John - Tudja Holmes, Isten most magára pirított. Az Úrnak van humorérzéke.
 Sherlock erre nem szólt semmit csalódottságában. Inkább elmosolyodott és legyintett egyet.

2013. december 18., szerda

A pénztártól való távozás

 A bolt perceken belül zárt. A kisközért pultjában a pénztáros már megkezdte a zárást, összegyűjtötte a nagyobb címleteket, megszámolta a bankkártyás fizetések utáni bizonylatok összegét, a nő ki is kapcsolta a terminált.
 Régi tapasztalata volt már, hogy a 11 órás zárás előtti negyedórában már senki sem szokott vásárolni. Ilyenkor már csak ő volt, az üres polcok és a pénztárgép.
 Az aznap este azonban kivétel volt. Az ajtó csikorogva, a bejárat fölé szerelt csengő csikorogva jelezte az utolsó ügyfelet.
 Egy fiatal férfi jött be, szinte hallhatatlanul köszönt az idősebb pénztárosnőnek, és elindult a bolt végébe. Még talán 6 perc volt hátra a nyitva tartásból, de nem válogatott sokáig. Hamar megjött, kezeiben két sört tartott és egy szendvicset.
 A nő összeadta tételeket.
- 445 lesz.
 A férfi egy ötszázast adott, az utolsó pillanatban még kért egy zacskót is, így a végösszeg 10 forinttal nőtt.
 A pénztáros rámosolygott, segített bepakolni, majd elbúcsúzott a fiatalembertől, és visszafordult a pénztárgéphez, hogy befejezze a zárást. Egy pillanatra még visszanézett, ekkor látta meg, hogy a vásárló egy öngyújtót elvesz a többi közül, és anélkül, hogy azt is fizetné, távozik.
- Hééé! - kiáltott utána.
 Legnagyobb meglepetésére a férfi az ajtóból visszafordult és visszaszólt:
- A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el! - felelte arrogánsan és kilépett.
 A pénztárosnő egyik pillanatról a másik megijedt, majd ingerültté vált, de annyi bátorsága nem volt, hogy a férfi után menjen. Inkább az ajtóhoz lépett, 22.58-kor elfordította a kulcsot a zárban, majd visszatért, hogy befejezze a kasszazárást.
 Többször átszámolta a pénzt, de soha sem a jó végeredmény jött ki. Mindig közel 1500 forint többlet volt a pénztárgépben.
 A szemtelen tolvaj nem vette észre, hogy egy kétezressel fizetett, a nő pedig úgy érezte, hogy igazságot szolgáltattak.

2013. december 17., kedd

*SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY* A blog folytatódik

Az utóbbi időben elmaradtak a posztok a blogról, aminek két oka is volt - ezekről bővebben később -, de nem tervezem befejezni, és a jövőben meglesz a rendszeres frissülés.

Okok:

  1. Az elmúlt hónapokban egy új munkahelyen kezdtem dolgozni. Emiatt egyrészről nem volt időm, másrészről az internetes hírportálunk miatt nem mertem blogolni az elején, nem tudtam, hogy tiltja-e a céges szabályzat a saját blogot. Mostanra tisztáztam, hogy teljesen legálisan garázdálkodhatok. 
  2. Pár hete azt hittem, hogy feltörték a blogspotomat, mert a vázlatként elmentett írásaim teljesen eltűntek a rendszerből, valamint megjelent egy új IP-cím is a belépési listában. Hosszas nyomozásom után azonban kiderült, hogy nem egy idegen járt erre, hanem csak én, a céges hálózatról. A hiba banális, főleg, hogy a vázlatok sem vesztek el, egyszerűen csak a blogspot tökéletesen „felhasználóellenes” motorja tréfált meg. Minden maradt a helyén, csak egy új fülre kerültek a vázlatok, valamint az egész kezelőfelület átállt magyarra - minden tiltakozásom ellenére.
Szóval folytatása következik. A megírt vázlatokat szépen eloszlatva adagolom majd, hogy sokáig kitartson a készlet, valamint azért, hogy meglegyen a kellő folytonosság.

2013. október 23., szerda

A Magyar Rádió 5-ös studiójában október 23-án

- Ida, kérlek, egy kicsit nagyobb átéléssel! - kérlelte a rendező.
- Fogy a szallag. - recsegte be a mikrofonon Gommermann, a férje.
 Ida összeszedte magát, ivott egy pohár csapvizet, zsebkendőjével megtörölte a nyelvét, hogy a nyál miatt ne csattogjon, majd a hangmérnök jelére újrakezdte.
Emberezrek élnek a nagyvilágon szerte, kik örök lázadással jobb sorsot keresve sodródtak el hazájuktól messze. Van, aki gazdag lett, van, aki szegény maradt, van, aki palotában lakik, van, aki a hidak alatt, - itt hangja már-már rendítően bájosra váltott és úgy folytatta - de még, ha szebbet és jobbat is nyújt nekik az új, idegen, ismeretlen ország, mégis mindig hazavágynak, hazahív a honvágy. Az otthoni hír, emlék szemükbe könnyeket csal, és szívük mélyén fájó-vágyó himnusz lesz ez a dal.
 Gommermann és a rendező egy hang kiadása nélkül egymásra nézett, egyszerre a másikra bólintottak, kivárták a rádió nyersanyagnál kötelező 10 másodpercet, majd leállították a felvételt.
- Most jó volt! - kezdte a férj - Készülj az énekre!
 Ida, szó nélkül, mintha ősei rabszolga vére tette volna türelmessé, várta a feladatot. Ivott egy újabb pohár vizet, majd újra megtörölte a nyelvét. Se túl szárazra, se túl nedvesre. Amint végzett, belekezdett a Honvágydalba.
Oly távol messze van hazám... - trillázta.
 A férje és a rádiós elbűvölten hallgatták. Érezték, hogy kész az új sláger.
 Ida éppen levitte a hangját, talán már egy másodperce is, hogy befejezte, amikor hirtelen egy férfi rohant be zilálva. Ingjére kapkodva rántott pulóverrel lihegte a csapatnak:
- Siessetek ki! - vett egy kisebb levegőt, lenyelte a kapkodást, és újra próbálta - Oda kint tüntetnek, el kéne hagyni az épületet!
 A csapat egy rövid szentségelés után összepakolt, és elindult a hátsó kijárat felé, ahová vezették őket. Már majdnem ott voltak, amikor a hangmérnök visszarohant az 5. studió felé, ahol korábban dolgoztak. Ida és a férje egymásra néztek, nem értették, de nem akartak a Rádió épületében maradni.
 Ahogy az autó indult volna, a hangmérnök megérkezett, befutott a kocsi elé, és megállásra kényszerítette. A hátsóülésre, Ida mellé zuttyant. Felmutatta a felvételt tartalmazó szalagot és intett a sofőrnek, hogy mehetnek.



***
 Miután a forradalmat leverték, a Rádióban néhány 
 nap elteltével újraindult a sugárzás. A 
 hangmérnökök éppen azon fáradoztak, hogy az 
 utolsó felvételeiket adásképessé tegyék. Ida 
 énekével végeztek először. Mivel a zenei adások
 nagy része elveszett, az új szerzemény nagyjából 
 azonnal lement.
  Egy nappal később, ahogy a kívánságműsor 
 újraindult, érkezett az első telefon. Ida dalát kérte. 
 Aznap még négyszer rendelték be a Honvágydalt. 
 Az embereket a forradalomra emlékeztette, arra a 
 forradalomra, ami miatt majdnem megsemmisült ez 
 a szám.



2013. október 17., csütörtök

Leszállás

 A léghajó könnyedén siklott át a felhők között. Az éber utasok a reggeli felszálló köd fátyolos foltjai között már meg-meglátták a várost. Hol a Duna zöld hullámai tűntek fel, hol a Budai Vár valamelyik szárnya.
 A hangtalanul suhanó test nem volt már túl magasan, a leszállásra készült. Amikor az Erzsébet híd fölött szállt, már tisztán lehetett látni az embereket is, akik tátott szájjal nézték, ahogy tovább csúsznak a tiszta égen a csepeli leszálló felé.
 A hajón utazók abbahagyták a kávéscsészékkel való csörgést, és szépen a csomagjaikért indultak. Néha kilestek az ablakokon, és nézték az integető tömeget a Gellért-hegyen, vagy éppen a Duna-parton. Mindenki boldognak tűnt.
 Odalent, valahol a Tabánban, a rügyező szőlősorok között, néhány gyerek éppen háborúsat játszott. A lövészárokká változott úton, egyszer csak egy árnyék jelent meg. A hatalmas lomha léghajó tömör, fekete sziluettje. A harc hevébe belefeledkezett gyerekek azonban nem láttak még ilyet, a szerepek megváltoztak, hős és boldog katonákból újra rémült gyerekek lettek.
 Föntről csak lelkes és boldog pontoknak tűntek. Aztán egyszer, amikor a kicsik is találkoztak menekülés közben az integető tömeggel, alig várták, hogy lássák leszállni a monstrumot. A léghajó utasai azonban még évekig bírták volna a lebegést.

2013. október 9., szerda

Tulajdonképpen jó volt

 Ahogy belépett a szobába, és lerakta a bőröndjét, azonnal megkapta az első kérdést.
- Na, milyen volt? - kérdezte az öccse.
 A másik fiú elindult egy pohár vízért, és úgy válaszolt.
- Jobb, mint vártam! - kezdte a beszámolót. - Tulajdonképpen egész érdekes volt az előadás.
- Fáradtnak tűnsz. - csapta meg a következő, megállapításnak álcázott kérdés.
 Megitta a vizet.
- Pedig aludtam az előadáson. - magyarázta - Egész kényelmesek voltak a székek.
 Egy pillanatra megállt, az öccse felnevetett.
- Szóval kényelmetlenebb székekre számítottál? 
 Ő is megmosolyogta magát, és a fejében tisztázta, hogy se arra nem számított, hogy a székek kényelmesek legyenek, se arra, hogy még aludni is tud. Arra pedig végképp nem, hogy a bemutató tartalmában még sem volt rossz. De ez sem változtatott azon, hogy ő már mindent tudott arról, amiről tanítani akarták.

2013. október 3., csütörtök

A bürokrácia tűze

 Élesen szakadt ki a csengőből a figyelmeztető jel. Se füst szag, se meleg nem volt a helyiségben. Az emberek kérdőn egymásra néztek, majd mindenki, pusztán a legfontosabb dolgait magához véve, elindult a kijárat felé.
 A lift már nem működött, a lépcsőn, viszonylagos fegyelmezettségben indultak el a dolgozók a kijárathoz, hogy aztán az épület előtt bomoljanak kis csoportokra. A sikító hang még kint is tépte az emberek fejét. Néhányan próbáltak messzebb húzódni, mások a homlokzatot figyelve keresték a tűz helyét.

Rövid idő után egy ritmusos, magasabb hang csatlakozott az előzőhöz. Ahogy a tűzoltó autó fokozatosan közeledett, egyre többen remélték, hogy a délelőtti riasztás a munka végét is jelenti aznapra.
 Ahogy az első tűzoltó kiugrott az autóból, kitárta a karját és a zajt túlüvöltve próbálta beszélni:
- Csak próba! Nem kell félniük.
 A munka végében reménykedők arcán egy csalódott mosoly futott át, és a dohányosok elővették cigarettájukat.
 A tűzoltók végig járták az összes emeletet, kinéztek az ablalkokon, majd legfelülről indulva szépen leértek a földszintig. Ekkor megjelent az irodaház üzemeltetője is. Udvariasan tájékoztatta a dolgozókat, hogy mindjárt visszamehetnek, a próba előre meg volt beszélve, nincsen mitől félniük.
- Tudják, az ilyesmi államilag kötelező. - magyarázta udvariasan és megértően.
 Mindenki bólogatott, és figyelték, ahogy a tűzoltóparancsnok egy papírt lóbálva tart az üzemeltető felé.
- Tökéletesen megfeleltek. - mosolygott a szakember, majd a papír aljára mutatva kérte az aláírást.
 Ahogy midenki visszaért a helyére, és újra neki kezdett a feladatainak egy ordításhoz hasonló hang törte át az ablakokat.
- Hogy a kötelező próba pénzbe kerül??? - fakadt ki az épület előtt az üzemeltető.
 Bent mindenki mosolygott, ilyen a bürokrácia.

2013. szeptember 30., hétfő

Fegyvernek látszó tárgy

 Ahogy kilépett az ajtón, először a csillagos égre bámult. Pillanatig hagyta szemeinek, hogy megszokják a lámpafényes sötétet, amin csak néhány fénypont szűrődött át. Ahogy a Tejút kezdett látszódni, azonnal visszaszegte fejét. Feltette a kalapját, és követte a katonát, aki az autóhoz vezette.
 "A birodalmi járműipar csodája" - gondolta magában, ahogy feszülten várakozott a sofőrre, az indulásra, a megérkezésre és a pillanatra, amikor kiderül, hogy igaza volt-e.
 - Ugyebár, Wernher von Braunhoz van szerencsém? - kérdezte egy leplezetlenül Gestapo-ügynöknek kinéző Gestapo-ügynök.
- Állok szolgálatra. - nyújtotta ki kesztyűs kezét a tudós.
 Legnagyobb meglepetésére a bőrkabátos megszorította a kinyújtott jobbot, majd beült az autóba.
 Az úton csak egy-egy szót ejtettek, az izgalomról, a rakétáról és a várható kimenetelről. von Braun nem szeretett a rakétatesztre gondolni. Félt tőle, hogy milyen kimenetellel ér véget. Ha sikeres, akkor is lehet, hogy évekre elvonja valódi munkájától a harmadik birodalom, ha sikertelen, biztosra vehette, hogy meghal.
- Milyen kimenetelre számít? - kérdezte fahangon a kísérője.
- A rakéta működni fog. - válaszolta közönyesen.
- A Megtorlóra fontos szerep vár. Remélem, igaza lesz.
 Von Braun még nem szokta meg, hogy Megtorlónak, vagy V-2-nek nevezik a találmányát. Ő még mindig Agregatként gondolt rá. A fejében nem is fegyver volt, hanem csak egy rakéta.
 Mindenesetre bólintott a Gestapo-ügynök felé.
- Mennyire veszélyes a Megtorló kilövése? - kíváncsiskodott tovább.
- Felbocsátás. - morogta Von Braun. - A felbocsátása kellően biztonságos.
 Azzal az ablak-felé fordult, és a száguldó autóból nézte a csillagokat és a Holdat. Mikor megérkeztek, ő már teljesen elmerült a gondolataiban, úgy ébresztették vissza a valóságba a katonák és az ideiglenes utazótársa.

 A fegyveresek egy percig sem veszítettek szem elől, óvatosan, lámpával világítva őt és az útját vezették el a kilövő álláshoz. A motorok csak az indításra vártak. Még egy-két technikus bíbelődött az üzemanyaggal, de már minden csak a kilövést várta.
 Ahogy megérkezett Hitler és felcsendült a himnusz, mindenki vigyázba vágta magát, majd ahogy a nemzeti öntudat elmúlt egy percre az izgalom ellen folytatott harcban, von Braun és a Gestapo-ügynök elfoglalta helyét a Führer mellett.  Csendben figyelték, ahogy a hajtóműveket beindítják, és a töltetek sistergő búgással elhagyták a légteret.
 Pár pillanatig a felelősök örvendeztek, aztán mindenki a jelentőgép eredményeit vártak. Hitler is fölkelt, és lesétált a tudományos vezetőkhöz. Elégedetten hallgatta meg, hogy az első V-2 becsapódott Antwerpenbe, a másik pedig Londonba.
 A kis tömeg ujjongani kezdett. Von Braun viszont csak fogadta a gratulációkat, kezet fogott a harmadik birodalom komplett vezérkarával, majd visszaindult az autójához. Mielőtt beült a kocsijába, újra hagyta, hogy a szeme megszokja a csillagok selejtes csillogását, küldött lélekben egy imát, és félhangosan mormogni kezdett:
- A rakéta tökéletesen működik, csak rossz bolygóra szállt le.
Azzal tisztelgett az egész jelenetet egyedül fültanúzó Gestapo-ügynöknek és az űrutazás szerelmese elindult haza.

2013. szeptember 25., szerda

Böjti camembert

 Péntek. Már egy ideje próbált arra figyelni, hogy ne csak a böjti időszakban, de az évben minden pénteken figyeljen arra, hogy ne egyen húst.
 Papként már régóta kísértette az érzés, hogy nem él annak megfelelően, amit előírnak neki. Néha, ha bort ivott egyre többször kapta magát azon, hogy megtestesíti a mondást, és csak vizet prédikált.
 Ezért kezdett az önkéntes pénteki koplalásba, mert az önsanyargatástól mindig azt remélte, hogy közelebb viszi a hitéhez. De nehezen engedett az ízekből, csak arra kezdett figyelni, hogy húst ne egyen, és nagyjában csak három étkezésből éljen, egyszer jól lakva.
 De egyre inkább veszített az erejéből. Kezdetben csak zöldségeket készített magának, aztán már a sajtot is jóváhagyta a szükségleteinek. Végül eljutott a drágább ételekig is, az utolsó hónapban, már rendszerint a camembert tette ki a menüt. Nem szerette az olcsó hamisítványokat, inkább áldozott a minőségért.
 Kezdett bűntudata lenni. Az utolsó pénteknél már kínosan ügyelt rá, hogy csak kenyeret és vizet vegyen magához. De egyre nehezebben bírta a napot, a környékbeli misék megtartása egyre több erőt vett ki belőle, éhes volt és gyenge.
 A figyelme is kiesett, csak az utolsó istentiszteletnél vette észre, hogy nem lapozta át a misekönyvet sem és végig rossz evangéliumi részt olvasott. Bár bánta, de nem szólt senkinek. A napját záró misén szótlanul átlapozott a megfelelő dátumhoz, és készült a rögtönzött szentbeszédre. De így is csak alig odafigyelve citált a Szentírásból.
 Aztán egy pillanatra elakadt, újra neki futott a mondatnak, hagyva, hogy a szent szavak megkönnyítsék.


"Amikor tehát böjtölsz, illatosítsd be hajadat és mosd meg arcodat, hogy az emberek ne vegyék észre böjtölésedet, csak Atyád, aki a rejtekben jelen van! Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.”


 Visszatért az ereje, feloldozták a vétke alól és támogatták benne. Odafentről.
 Ahogy hazaért, kinyitotta a hűtőt, elővette a kedvenc camemberét, nagy szeletet vágott magának, és hálát adott. Megszabadult az önsanyargatástól, és visszatért a bizalma. Azóta minden pénteken a legfinomabb ételekkel áldoz a hitének, de kizárólag hús nélkül.

2013. június 20., csütörtök

Futás

- És....tudod....én....nagyon.... - lihegte a vörös rövidnadrágos futó - szeretek....ilyenkor....este.....futni.
- Énis... - köpte ki egyben a másik, két levegővétel között.
 Tempósan haladtak az utcán, hol az úttesten, hol az autók elől kitérve a járdán.
- Aztán....milyen....a...munka? - kérdezte az első.
- Semmi...különös.
 Lassan közelítettek a sarokhoz, ahol általában elválik az útjuk. Egymásra nem nézve futottak tovább, mind a ketten próbálták szabályozni a lélegzetüket, és megpróbáltak halkan kapkodni a levegő után.
- Na...szevasz...holnap...találkozunk - mondta a vörös nadrágos.
- Hello. - érkezett a felelet.
 Ahogy a gyors búcsúzkodáson túl voltak, az első tovább futott egyenesen, a másik befordult a sarkon. Amint kellő távolságra vélték a másikat, megálltak, és az út hátralevő részét sétálva tették meg, miközben egymást átkozták, hogy minek is kell annak is kocognia, mert valójában mind a ketten utáltak futni.

2013. június 19., szerda

* Szolgálati közlemény * Nyári szünet

Most már hagyományos - mert másodjára lesz - nyári szünetre megy a blog. Visszatérés valamikor szeptemberben várható, addig elvonási tűnetek enyhítésére ott van az elmúlt évek termése!

2013. június 13., csütörtök

Szent György és a sárkány

 A füst óvatosan gomolygott a mező fölött, lassan, csomókba merevedve haladt a völgyben. Egy-két helyen még a lángnyelvek fellobbantak, hogy aztán parázsba hűljenek ki. A sötétzöld fűben csak elvétve csillantak meg fémesen az élesre hasított páncélok, és a szakadt ruhás falusiak, ahogy a halottakat pakolják a taligákra.
 A győztes lovagok a dombtetőn álltak, szemükkel kémlelték a távolban elvonuló pogány sereget. Nem örültek, csendben figyeltek, és hallgatták, ahogy a keresztes zászlók csapkodó hang kíséretében lobogtak. Nézték a szétszórt vert hadat és saját erőiket méregették. Alig százan maradhattak életben, a vértjeikről még mindig csöpögött a vér, és a sisakok alól csak a fáradt sóhajok fémes tompasággal hallatszottak ki.

 A lovagok parancs nélkül kezdtek újra csatarendbe állni, az apródok új fegyvereket hoztak számukra, és a kovácsok a harctéren álltak neki kikalapálni a páncélok benyomódásait, gyakran a viselőjükről sem vették le.
 Ahogy újra vonalba rendeződtek, hátralépve hagytak utat gnieznói Györgynek. A kereszteslovag végig léptetett köztük lován, közben végig a távolba meredt és nézte hogyan tűnnek el a mazowszan pogányok az erdő fái között.
 A domb mögött lassan kezdett felkelni a nap teljesen, narancssárgára festve az addig sötétzöld tájat. György vértje nyugalmat sugárzott, ahogy megtört rajta a fény, és ahogy a lovag leszállt lováról majd imádsághoz térdelt, mindenki áhítattal követte.
 - Pater noster qui es in caelis... - mormolták egyszerre.
 Ahogy befejezték, zörögve álltak fel és reménykedve néztek Györgyre. Azt is elfelejtették, hogy fáradtak. Egy másik lovag, János odalépett hozzá:
- György uram, - kezdte szinte sóhajtva - úgy nyertünk, hogy veszítettünk. Kétezren jöttünk, jó ha százan maradtunk. Innen számunkra nincs már tovább.
 György megcsóválta a fejét.
- Ha mi nem végezzük be ezt a harcot, - azzal a háta felé mutatott a távoli falvak felé - akkor újra felégetnek mindent a pogányok.
- A sárkány volt az... - hallatszott egy ijedt hang a katonák sorából.
 György ránézett, a lovag előre lépett és térdre rogyva folytatta:
- A falulbeliek úgy tartják, hogy a pogányok vezetője egy nagy hatalmú varázsló. - félbe hagyta gondolatát és letörölte homlokáról a verejtéket - Sárkányoknak parancsol.
- Ő maga a sárkány! - kiáltotta egy újabb harcos - Csak fel tudja venni egy ember alakját! Halhatatlan!
 Ahogy ezek elhangzottak, a tömeg egyetértően morajlotta kétségbeesését és magasztalta ellenfelét.
 György csak ingatta a fejét, a fáradtságtól már nagyon nehezen beszélt. Kihúzta kardját a hüvelyéből, és a fém sikításával kísérve nyomta bele a kardot a homokos talajba. Letérdelt és újra imádkozni kezdett. A többiek némán követték. Amikor végzett, felállt és a pogányok erdeje felé fordult.
- Higgyetek! - kiáltotta félig hátrafordulva.
 Azzal kivonta kardját és lova nélkül indult a völgynek. A sereg óvatosan, de rohamozva követte. 
 Máskor ilyenkor ordítottak, most hangtalanul csattogtak le a völgybe.

 A harc gyorsan zajlott. A pogányokat összezavarta a hirtelen támadás. Nem tudtak alakzatba fejlődni rendesen, csak az erősítésben tudtak bízni, ami a fák között egy réten kezdett felsorakozni.
 Ötszáz harcos várta a lovagok túlélőit. A félezer pogány katona közepén ott állt a sárkány. Teste kiemelkedett környezetéből óriási méreteivel és pikkelyes bőrpáncéljával. A hátán szárnyszerűen lobogott a bőr palást. Szemében szinte égett a vöröslő harag.
 György azonnal meglátta, ahogy átvágta magát a rendezetlen menekülő pogányokon. Kardját feje fölé tartva, őrülten rohant a sereg és a közepén álló Sárkány felé.
 A Sárkány mennydörgésszerűen felbőgött, és a had Györgyre rontva indult meg. A lovag nem tántorodott meg, döngő csapásokkal haladt egyre beljebb az ellenséges katonák tömegében, lassan a többi lovag is követte  az elkeseredett rohamban.
 György lassan a Sárkányhoz ért, az szinte megláncolva bőgött és várta a harcost. Ahogy a férfi egyre közelebb ért hozzá, annál jobban üvöltött, majd amikor már lépésnyire volt, megindította támadását a keresztes felé.
 A lovag gyorsan tért ki, majd a védekezés lendületével azonnal felhasította ellenfele oldalát. A Sárkány az első csapás után holtan rogyott le. Ahogy a méretes test a földre puffant, a hang lökéshullámaként állt meg a harc.
 A pogányok megadták magukat, és elképedve nézték a nagyhatalmú varázsló élettelen maradványait.
 György lihegve állt meg, és kardjára támaszkodva bámulta a túlértékelt pogány vezért. János vértkesztyűje ért a hátához, mikor feleszmélt.
- Bevégeztük a harcot! - kifújva a levegőt, kimerülten folytatta - Megkeresztelhetjük ezt a vidéket, Sárkányölő.
 A lovag felemelkedett, lerázta magáról társa kezét, és onnantól kezdve életében nem szólalt meg többet.

*Sárkányölő Szent György valójában nem a középkorban élt, hanem az ókorban, ha egyáltalán létezett, akit jobban érdekel György történelme, az itt olvasson utána!*

2013. június 8., szombat

Diagnózis

- Skizofrénia bipoláris zavarral. - mondta a pszichiáter, és azzal felírta a jegyzetfüzetébe is a diagnózist.
- De doktor úr! Én nem vagyok őrült! - csattant fel a beteg. - Én egészséges vagyok! Jó, nagyok, a hangulatváltásaim, de ne nem vagyok beteg.
 Mire a mondat végére ért, már zokogott.
- Ne aggódjon, - újra jegyzetelni kezdett - gyógyszerrel egészen jól kezelhető az állapota.
- Elnézést? Merre van a medence? - kérdezte a mostanra diagnoztizált skizofrén - Tudja, versenyem lesz.
- Bámulatos, egy újabb személyiségtípus! Ezúttal egy úszó!
 A doktor lelkendezett, a füzetre lesett, majd végigjáratta a szemét a teljesen üres szobán. Jónak tartotta, hogy nincsenek bútorok. Se asztalok, se székek. Pusztán a padló, ami csak akkor lesz nyomóan fájdalmas, ha az embernek eszébe jut, hogy hol is ül. De a törökülés nyitottá tesz, ezt tudta. Ez ez egyik legújabb terápiás módszer, így könnyebben megnyílnak a betegek.
- Milyen gyógyszerről beszélt? - kérdezte vidáman egy újabb hang.
- Klórpromazin. - recsegte a köpeny alatti férfi. - Teljesen tünetmentessé teszi.
 Azzal elnézett az ajtó fele, majd gyorsan, visszalopta a tekintetét a lapjára, és felelősségteljesen a nővérnek kiáltott:
- Klára! Adjon egy klórpromazin tartalmú gyógyszert az úrnak.
 A nővér komor arccal vízért ment, majd a pohárral és a kapszulákkal visszatért.
- Nézni el! - kezdte a beteg - Nem szeretni szusi.
- Vitamin, - mondtam szürke komorsággal az orvos - vegye be!
 Miközben a páciens remegve a gyógyszerrel bíbelődött, addig az orvos a tompa ürességet és a meghatározó letisztultságot próbálta tetten érni újra a helyiségben. Megesküdött volna, hogy egy fej ingatását hallotta, de csak annyit érzett, hogy zsibbad a karja, és egyre jobban elfárad.
 Ellenállt. Nem akart elaludni, amíg ott van a kezeltje a szobában. Csak a halk nyöszörgés maradt, ami szinte kopogott a linóleumozott padlón, a bútor nélküli kezelőben.
- Klára! - kezdte - Kísérje ki az Urat!
 Ahogy hallotta az ajtót becsúkódni. Ledőlt a padlóra és elaludt.

 Közben a szoba egy kifürkészhetetlen pontján, egy széken ülve, mert azért minden bútort mégsem lehetett száműzni, egy férfi ült, csalódottan ingatta a fejét, és nézte a padlón elterült kényszerzubbonyos beteget.
 Csak felírta a lapra az új személyiségeket. Úszó, nővér, orvos. Újabb három a meglévő hét mellé.
 Ez az orvos pedig egykedvű határozottsággal tudta, hogy ezen a betegén már nem segíthet, és lefeküdt mellé a földre.

 Közben az igazi pszichiáter otthon ült a családjával és hitt abban, hogy a gyógyszerek majd mindent megoldanak.

2013. június 3., hétfő

A szépség kritikája

 A sminktől hétköznapi és átlagos arcú lány - aki valójában magától szép lett volna - cipősarkával kopogva a mozgólépcsőn sietett a metróhoz.
 A szerelvény éppen már a mozdulatlanság határán haladt az állomás felé, amikor a lány lelépett a kövezetre a lépcsőről. Megszaporázta a lépteit, de magassarkúban és felvágott szoknyában nehéz futni. Már megnyugtatóan ugrott fel a földalattira, amikor a jobb cipőjének a sarka beakadt a peron és a jármű közé, és ellen se állva az erőknek, üreges pattogással a sínek közé esett.
 A lány leszállt és félig lábujjhegyen bicegve várta, hogy a metró kiálljon az állomásról és a mélybe bámulhasson az elveszett alkatrész után.
 Az induláskor a menetszél sóvárogva nyúlt be a ruhája alá, megsimogatta a testét, majd távoztakor csábosan hirtelen engedte a lenge viseletet.
 Ekkor lépett ki egy fakószürke arcú, buszkékbe öltözött zsíros hajú nő a forgalmi irodából, kezében egy nagy rúddal, annak a végén egy fogó várta a bevetést.

- Jó estét! - hallatszott a színtelenül elmorgott köszöntés a forgalmistól, azzal elkezdett matatni az árokban a sarok után.
 A csinosan felöltözött lány aggódva figyelte a műveletet. A forgalmis hölgy időről időre mogorván visszaküldte a biztonsági sáv mögé. Mielőtt a négyperces követési távolság véget ért volna, és megjött volna az új szerelvény. A letört részt sikerült megmenteni.
 A lány boldogan és megkönnyebülten vette át a sarkot, és felhúzott lábához kezdte próbálgatni a letört sarkat. Látszott, hogy ragasztható.
 A próbálgatás néma csöndjét végül a szakember törte meg:
- Tudja, - kezdett bele - aki kurvának öltözik, az ne lepődjön meg, ha bassza az élet! Jó éjszakát!
 Azzal a fakónő, beleolvadt egy ajtó mögötti sötét térbe. A lány döbbenten állt, és tudta, hogy ez a kritika csak a szépségének szólt, meg a felesleges sminknek. Boldogan elmosolyodott.

2013. május 31., péntek

A tett halála

- Uram! Kérem álljon meg!
 A repülőtér tömegének nyugodt morajlásában valahogy minden beszélgetést lefedett és elhalkított ez a mondat. Kíváncsian mindenki a biztonsági őr nőre nézett, majd érdektelenül süllyedt vissza a megtört társalgásba. A nő csak futott, de senki sem látta, hogy ki után.
- Uram! Uram! - próbálta újra elszántan - Álljon meg!
 Nem akart a fegyvere után nyúlni, a pánik csak lehetőséget adott volna a barna zakós, hátizsákos, cipőtalpa alatt homokot csikargatós férfinak, hogy elmeneküljön.
- Álljon meg! Hé, maga! - megint semmi hatást nem ért el.
 Egyre gyorsabban lépkedett, de nem mert futni. Egy hirtelen mozdulat és a pánikba esett bűnöző mindennek véget vethet.
 Már majdnem futni készült, ahogy meglátta, ahogy a férfi leteszi a hátizsákot és pár lépésnyire eltávolodik tőle.
 A fejében lévő erek lüktetése egyenletes szúró zúgássá simult a fülében, a verejtékcseppek szinte horzsolták a bőrét, úgy érezte. Már nem tudott megszólalni. A kezével a fegyvere után akart nyúlni, de a teste elveszítette minden ügyességét, és nem boldogult a bőrhevederrel. Tudta, hogy le kell lőnie a férfit, mert detonátor lehet nála. Tudta, hogy meg kell ölnie, de képtelen volt rá lelkileg és fizikailag is. Még mindig nem volt a kezében a pisztoly, bajlódott a tokkal. Kínosan érezte magát a saját szerencsétlenkedése miatt. Így nem tehetett semmit.
 Szerencsére.
 A férfi lenyúlt a táskáért, kivett belőle egy notebookot, majd a recepciós pultra tette, és beszélgetésbe keveredett az egyik stewarddal.
 Érezte, ahogy leesik a vérnyomása és vele együtt érezte, hogy a verejték cseppek sem kapnak már utánpótlást. Visszament a röntgengéphez, megnézte még egyszer a barna zakós férfi hátizsákjának a képét, amit ő készített.
 Már biztosan tudta, hogy tévedett, a kábelek a géphez tartoztak, nem volt a férfinél bomba. Hálát adott mindennek, amiről csak tudta, hogy létezik.
 Ha a tett nem hal meg benne, akkor egy ember.

2013. május 26., vasárnap

Olajos kéz

- Szerintem a szelepfúvóval van gond. - mondta egészen határozottan ahogy nyakig olajosan a motortérben matatott. - De simán megoldom.
- Az mi? -  kérdezte megrökönyödve a barátja.
- Hát az-az izé, ami visszafújja a szelepet.
 Pillanatnyi csend.
- Az melyik? - hangzott az újabb kérdés - Mármint az hogy néz ki?
 A karosszéria mélyéről a fémtől fojtott hang csak lassan válaszolt:
- A fekete műanyag, amiből a két vezeték jön ki.
- Szóval a transzformátor. - mondta nevetve a telefonba az autón kívüli barát. - Na, egy pillanat és átmegyek, addig ne nyúlj semmihez! Félóra és ott vagyok.
 Azzal megszakadt a vonal, és az önjelölt szerelő megalázottságát csak a nyakig érő motorolaj takarta.

2013. május 22., szerda

Fekete és Fehér

 Ahogy letette a lapátot, recsegett a jeges havon. Ő már végzett, egyrészt a munkával, másrészt a számolással is.
 Pontosan 6000 rubelt kap az egész heti munkájáért. Megtölti a csilét, továbblöki, megtölti, továbblöki. Kocsinként harminc. Most péntekig kicsit több, mint kétszázzal végzett, de párat átírt a barátjának, Sztyepánnak.
 Ahogy ment fel, megtörölte a szénportól fekete kezét a hóban. Nem zavarta, hogy a hideg átforrósítja a testét, már vége volt a hétnek, már nem kellett vigyáznia magára.
 Még eljátszott a látvánnyal és a bámészkodással, ahogy a leheletét kifújta a napsütéses, hideg északi éjszakába. A lelkében gyötörte magát a kép, ahogy gyermekkora telein büszkén játszotta, hogy dohányzik, és kérte szüleit, nézzék. Olyankor mind nevettek. Ő most rágyújtott, és ahogy önigazolt, azt mondta belül, hogy csak a szemét marta a hideg, pedig csak az emlékek tépték belülről.
 Leszámolta a fejében újra a pénzt, majd a bérszámfejtésnél a kezébe is vette. Majd a város fele indulva nézte a szürke lakótelepek és gyárépületek riadt, komor sorát, ahogyan belevesznek a hó fehér síkságába.
 Pénteken mindig mozi volt a kultúrházban. A 6000 rubelből több ezerszer megnézhetné a filmet, az otthon maradt százezrekből meg még jó sokszor. Nagyon gazdag volt valójába. Nincs mire költeni, itt a Spitzbergákon. A hideg ingyen van, de csak abból kapni sokat. Legszívesebben színeket venne, viszont itt minden fekete-fehér.
 Beült a vetítésre, Sztyepan már ott volt, foglalta neki a helyet. Volt nála egy üveg vodka és ontotta magából a füstöt. Bár a látvány taszította, rágyújtott Ő is, és a vodkába is belekortyolt.
 Aznap tudta, hogy valami régi filmet adtak, de nem érdekelte mi lesz. Békésen várta, hogy elinduljon az érzések és a színek kavalkádja ő pedig elveszítse már testéből a lapátolás ritmusát.
 Aznap egy fekete-fehér drámát adtak, és ő úgy érezte, mintha kirabolták volna, pedig a mozijegy csak 50 kopejka volt, megengedhette magának.

2013. május 17., péntek

Parancsol

 Először azt hitte, hogy azért, mert az asztal ritmusosan remeg a keze alatt, és rezgés miatt.
 Aztán azt hitte, hogy valaki óvatlanságból veri le mindig. De a pohár valahogyan mindig a szőnyegpadlón kötött ki, egyben, épen és sértetlenül. Le is hangtalanul esett. Egyszer csak mindig ott volt. Hol állva, hol eldőlve, hol a szemetesen átlósan megtámaszkodva.
 Állandóan megigazította, de újra ott volt. Kűzdött ellene, el is tette már az üvegedényt, de folyamatosan feltűnt.
 Végül elfogadta, hogy ott a helye vagyis azt, hogy valami azt akarja, hogy ott legyen a helye. Amikor már éppen megszokta, hogy rendszeresen kikerüli, eltűnt.
Ekkor már sokkal jobban érezte a hiányát, mint amíg csak egy pohár volt a sok közül.

2013. május 8., szerda

Biztosan van mennyország

 Soha sem értettem azokat az embereket, akik kételkedtek a halál utáni életben. Szent meggyőződéssel citálták a tudományt, hogy nem mérhető semmilyen módon, és nincsen rá semmilyen bizonyíték, hogy bármi is következne a függöny után.
 Én vallásos ember vagyok, mindig is hittem és fogok hinni abban, hogy semminek sincs vége. Tudom, mert elmondták. Régóta gondolkodom azon, hogy miért vagyok biztos ennyire valamiben, amit nem tapasztaltam meg soha. A sokáig keresett válaszom lelkesítően egyszerű: mert van.
 Mert a tudománynak, jobban mondva a természetnek szabályai, törvényei vannak. Egy rendje, ami mindig érvényesül. A fizika legalapvetőbb állítása, hogy az energia örökre megmarad egy zárt rendszerben. Néha látható tömegként - mert minden tömeg valójában energia -, néha pedig hullámként, amit csak érzünk, mint egymást.
 A világ egy zárt rendszer, és mi lehetne nagyobb energia, mint egy emberi/állati/bármilyen élet? Vagyis egy lélek örökre megmarad, mert biztosan van egy olyan hely vagy állapot, ahova a látható tömeg átalakul. Én ezt nevezem mennyországnak vagy túlvilágnak, ahogy tetszik.

Ha valakinek ennél tudományosabb bizonyíték kell, azon én már nem tudok segíteni.

Köszönöm a fényetek!

2013. április 29., hétfő

Megosztottság

Nem a vallás, nem a bőrszín, nem a nemzetiség és nem a nézetek osztják meg az emberiséget, hanem a hülyeség.

Meg az ilyen kijelentések, mint ez.

2013. április 22., hétfő

Az állatok lelkéről

 Miközben kertészkedett, a macskája végig ott játszott mellette. Az állat meg-megállt, néha hömpörödött egyet, olykor csak fejét a magasba tartva szagolta a szelet. Ha gazdája egy-két lapátolásakor, a föld túl közel csapódott le mellette, akkor sértetten állt odébb egy pár méterrel.
 Az ember nem igazán foglalkozott vele, csak a beszúr-kiforgat-odébrak cselekvéssorozat monotonságára koncentrált. Közben hallgatta a zúgó ágakat, a surrogva leérkező, kiásott földet, olykor még a madarak hangja is betört a fülébe.
 A csicsergés is gépszerű volt, ugyanaz a fájó, egyszerű dallam. Néha az ásó hangja, másszor a madáré lett erősebb. Végül az állat nyert: az ember érdeklődve kezdte el keresni az ének forrását.
 Egy kis cinke repkedett ágról, ágra, a kerítés széléről az erkélyek korlátjára, és sírva kereste társát.
 A macska már nem sütkérezett a napon, a fű közepén tépte a tollakat a zsákmányából.
 A szárnyas a párját gyászolta, a cica büszke volt a prédára, az ember pedig haragudott a kedvencére, és együttérzett a cinkével. Mindannyian éreztek.
 Aki azt hiszi, hogy egy állatnak nincsen lelke, még nem hallotta, ahogy csicseregve zokog egy madár a társáért.

2013. április 14., vasárnap

Visszatérés a régi otthonba

- Itt laktam régen! Gyere már! - rivallta a kislány. - Ne maradj le!
 A hang visszahangozva vonult végig a folyosón, letépve maga után a beázásoktól csüngő vakolatdarabokat.
- Nézd! - hangzott újra a gyermeki hang - Itt volt a szobám! Ott a sarokban volt az ágyam, ott meg mellette a szekrényem, benne a játékaimmal!
 A biztonsági őr, akinek mozdulni sem volt lehetősége, engedelmesen nézett be a helyiségbe.
- Itt szerettem a folyosón rohangálni - folytatódott a szemle, és az őrt újra elrángatta, annak akarata ellenére is.
- Azt játszottam, hogy amennyire csak lehetett felgyorsultam, aztán csak csúsztam a kövön!
 A férfi nem bírt megszólalni, pedig már nagyon akart. Nem tudta, hogy miként tudna távozni, de folyamatosan a kiutat kereste, és csak kevésbé figyelte az előadást.
- Az ápolónő mindig ezen szárította a ruháimat, ha esett az eső! - azzal egy rég leszakadt radiátorra mutatott.
 A kihalt, csempézett folyosó már senkivel sem tudta elhitetni, hogy még használatban van. Sugározta magából a veszélyesség és az elhasználtság korral járó félelemkeltő érzetét. A férfi is menekülni akart már, soha sem szerette a gyerekeket, most még rettegett is ettől az egytől. De nem tudott eliszoklni semerre, sőt paralízisben volt. A lány fogságban tartotta, és nem engedte mozdulni.
- Látod azt a sötétebb foltot a falon? - kérdezte a gyermek csengő hang.
 Az őr semmi mást nem tudott tenni, csak bólogatni, de azt sem akart, de valami erő kényszerítette rá.
- Odaütöttem be a fejemet, amikor meghaltam! - pityeredett el a lány.
 A férfi biztos volt benne, hogy most fog meghalni, hogy a láthatatlan kéz és tudat, amely idáig elhozta, úgy döntött, hogy kivégzi. Egyre biztosabban érezte a hideget, és furcsa mód, fokozatosan megnyugodott, egészen addig, míg az újabb hideg hullám meg nem érkezett, majd le nem dobta a lábáról.
 A szellemet megtestesítő fehér, alaktalan ragyogás felbomlott, elengedve az alaktalan, de erős béklyót. Az őr megszabadult.

 Az elmegyógyintézetnek már lassan tíz éve nem volt egy betege sem, de a régiek történetei még ott voltak a dossziékban. Mind megvolt, de egyikben sem szerepelt lány gyermek. Pusztán csak egy idősebb nő, aki mindig kislánynak képzelte magát. Úgy látszik, erről a tévképzetéről még a szelleme sem mondott le.

2013. április 8., hétfő

Különbségek II.

- Drágám, tetszik a cipőm? - kérdezte a lány.
- Nem annyira. - kezdte a fiú bátortalanul, aztán összeszedve minden határozottságát, folytatta - Igazából semennyire sem tetszik, vedd inkább a másikat!
- Á nem - mondta ismét a lány - Nekem tetszik, úgyhogy ezt veszem fel. Viszont, szívem, ne ezt az inget vegyed fel!
- De nekem tetszik! - védekezett a fiú.
- Mondom, ne ezt az inged vegyed fel!
 És a férfi megszeppenve elment átöltözni.

2013. március 31., vasárnap

A széder este Jézussal

 Amikor a tanítványok elkészítették a húsvéti bárányt, feldíszítették az asztalt és már mind helyet foglaltak, mielőtt az ételhez nyúltak volna, János hangosan megköszörülte a torkát, majd az elülő csendben a Mesterhez fordulva elmondta az ünnep ráeső mondatát:
- Miben különbözik ez az este a többitől?
 Jézus a meglepettség nyoma nélkül körbe nézett a tizenkettőn, és elkezdte magyarázni az írást.
- Amikor Atyám, az Úr kivezette a választott népet Egyiptom földjéről, elküldte angyalát, hogy térjen be minden házba, és öljön meg minden elsőszülöttet, ahol a félfára nem kenték jelképpen a bárány vérét.
 A tanítványok bár észrevették, hogy a Mester nem a szokásos módon meséli a történetet, de nem lepődtek meg, már megszokták, hogy Jézus mindig eltér a szokásoktól.
- De a mai estén az Emberek angyala öli meg az Úr akaratára azt, akit a bárány vére megjelöl.
 A tizenkettő elhallgatott, de a csendnek éppen csak pillanatai voltak hátra, akárcsak az Emberfiának, mert Judás, az iskarióti elejtette a poharát, és megborzongott.
 A többiek még örültek is a hirtelen támadt csörömpölésnek,  és mindannyian hálásak voltak Júdásnak, hogy felszabadította őket a hallgatásból.

2013. március 28., csütörtök

Másodpercekre a haláltól - avagy a kölcsönös függés

 Ahogy megnyikordult az ajtó, tudta, hogy rátaláltak, tudta, hogy most elbukta, az egyetlen megoldás, ha fut.
  Ahogy a lakó meglátta, eluralkodott rajta a tüdőt maró félelem. A betörő mindig veszélyes, teljesen mindegy, hogy mit csinált. A veszélyes helyzetekben pedig a legjobb döntés, ha szoborrá fagyva vár, gondolta. Menetközben néha a medvék jutottak eszébe, hogy azok láttán is mozdulatlanná kell válni, de csak arra tudott törekedni, hogy a torkában, fájóan dobogó szívének rezdülését is elrejtse.
  A betörő bár el akart futni minden még nem zsibbadó izmával, de a kezében lévő tévét semmiképpen sem akarta összetörni. Szép óvatosan letette, majd magában végiggondolva, hogy valójában semmi oka nincsen az óvatoskodásra, ő is megmerevedett. Félt, hogy már így is túl sok időt veszített, és el fogják kapni, az aggodalom pedig legyőzte a mozgást.
  A rögtönzött szoborparkban, amelyben mind a két fél rettegett a másiktól, végül a telefon csörgése törte meg a kiegyensúlyozott mozdulatlanságot. Ahogy a lakó reflexszerűen a készülék után nyúlt, a váratlan mozdulat egyszerre gyorsította meg a betörő minden léptét.
 Amikor már kellő távolságban voltak egymástól, mind a ketten szenttül hitték, hogy pusztán egy rossz mozdulatra és pillanatokra voltak a haláltól.

2013. március 26., kedd

Az udvariasság hétköznapi hazugságai

 A folytonos udvariasság szüli életünk legkényszeredettebb hazugságait.
- Jó ember, volna egy szál cigarettája? - kérdezi nap, mint nap a hajléktalan.
- Sajnálom, de nem. - vág rá együttérző arcot és mondatot az egyszerű járókelő.
 
 Jegyezzük meg, aki azt mondja, hogy sajnálja, de nem kínozza magát a füsttel, az hazudik! A nem-dohányos soha sem sajnálja, és soha sem segítene senkinek a cigarettázásban. Az saját maga ellen van. Az ember gyszerűen csak mindig próbálja elkerülni a kényelmetlen helyzeteket. Valahol reméli, hogy ettől a formulától jobb ember lesz.

- És egy kis apróval ki tudna segíteni? - próbálkozik újra az utcai reménytelenség.
- Nincsen nálam pénz. - feleli a menekülő ember.

 Pedig az valószínüleg lenne, csak nem akarja odaadni. Furcsa mód, másodjára már a színlelésre sem telik, és ez az egyenes hazugság sokkal őszintébben cseng, mint a könyörtelen udvariasság.
 Fáj, de a hátatfordítás maga a leplezetlenség. Fáj.

2013. március 17., vasárnap

Rend és tisztaság


 A férfiak a borotvájukat megbecsülik, használat után elmossák, szárazra törlik, visszahelyezik a tartójába, és határozatlan idő után újra előveszik, a három valóban hasznos tisztálkodó szer mellől.


 A női borotvák egy kád szélére odadobva engedik ki magukból a rozsdás, szőrtől szürkés levüket, a katonás rendben álló harmincnégy, válogatott higiéniás termékkel teli polc alatt.

2013. március 7., csütörtök

Az igazságról röviden


- Az élet túl rövid ahhoz, hogy mások legyünk! - kezdte az író.

 A közönség pedig figyelt.
- A hazugságok nem vezetnek sehova, és nem hoznak senkinek sem boldogságot. - hazudta még mindig az író, a könyveire és a történeteire, valamint a bevételeire gondolva, mosolygott magában.
 Az emberek pedig boldogok voltak, hogy hallják, tapsoltak és ujjongtak, miközben legbelül semennyire sem értettek vele egyet. 

2013. február 27., szerda

Megérkezés

- Uram, megérkeztünk - fordult hozzá a pilóta a teljesen nyilvánvalóval.
- Azt hiszem, rájöttem. - mondta és ledobta a zsákját a földre, mielőtt kiszállt volna - Köszönöm.
 Maga mögött még becsapta a helikopter ajtaját, és reflexszerűen a fejébe szorította a sapkáját, ahogy eltávolodott a géptől. A rotor bár, már lassan megállt, még hűs szellővel és por tölcsérrel enyhítette a sivatagot.
 "Január van." - gondolta magában, ahogy az első verejtékcsepp megindult a homlokán a perzselő melegben.
 Viszonozta a tisztelgéseket, de csak a maga a flegma módján, biccentett a kopaszoknak, ahelyett, hogy kimondta volna nekik a "pihenj" parancsot.
 Gyorsan körbenézett, meglátta a terepjárót, ami csak rá várt és kimérten elindult felé. A kocsiban három másik katona feküdt a hátán, az arcukat mindannyian valami koszos-homokos ronggyal takarták, a sisakot használták párnának. Amint odaért, a sofőrülésen fekvő baka, félszeméről lehúzta a keendőt, és megszólította:
- Ortutai ezredes?
- Igen. - válaszolt a tiszt, és ledobta válláról a zsákját.
 A vezető, és a két másik is gyorsan felpattant, üdvözölték, hagyták, hogy a sofőr bemutassa őket, az udvariasan magát hagyta a végére.
- .... én pedig Balogh törzsőrmester volnék. - azzal kezet nyújtott.
 "Sok ismeretség, amire egy hónap múlva már egyikünk sem emlékszik" gondolta magában az ezredes. Aztán gyorsan bedobta a zsákját a páncélozott jármű utasterébe, és utána zuttyant.
- Tudja, jó itt látni egy magyart, - kezdte az őrmester - nem sokan vagyunk itt Szudánban. Talán rajtunk kívül maga az első.
- De nem leszünk sokáig így négyesben. - felelte komoran.
 Ezután kicsit mind hallgattak, míg az egyik közlegényből kitört:
- De jó, hogy maga hamar hazatérhet!
 A többiek is mind helyeseltek.
- Igen, mi már négy hónapja rohadunk itt - tette hátra a sofőr ülésről Balogh. - Még karácsonykor sem voltam otthon. Az asszony pipa is volt, de azért a pénzt nem bánja, amit kapok! - mosolygott bele a végébe.
 Az ezredes nem szólt.
 Ő otthon volt karácsonykor. A főtiszteket mindig hazavezénylik, pedig ő maradt volna, most is ezt tenné. Nem nagyon volt semmilye a seregen kívül. Ha otthon volt, akkor ingázott. Kocsma-lakás-kocsma-lakás. Nem ivott szinte soha, de kellett neki a nyüzsgés. Otthon talán senki sem várta. Ő nem a pénzért vagy valami magasztos cél miatt volt itt, egyszerűen nem jutott jobb az eszébe.
- ... csak tudja, már régen nem beszéltem a családommal. Talán két hete kaptunk utoljára vonalat haza. Bizonytalan itt minden. - panaszkodott az őrmester. 
 "Én magam miatt vagyok itt" - gondolta. Ha ez eszébe jutott, magányos lett, és hűtlennek érezte magát. Egy barátja volt otthon, de persze nem miatta van itt. Megint nem kereste meg, pedig egy hónapja lett volna rá otthon. Talán írnia kéne neki.
 Alig vette észre, hogy közben még mindig beszélnek hozzá, de megszokásból mindenre bólintott, és mindennel egyetértett. Társai szentül hitték, hogy mind a négyen éppen egy beszélgetésben vannak.
 Nem zavartatta magát. A telefonja után nyúlt, tárcsázni akart, aztán végiggondolta, hogy vajon otthon hány óra is lehet. Valószínüleg ugyanannyi, mint itt. De ez egy jó indok volt, hogy ne kezdjen hívást. Inkább csak smst írt, de a térerő erre hiánycikk volt. A műholdjelet sem tudta fogni. A kezében szorongatta az eszközt, és leste a feliratokat: "Küldés". Csak ez villogott.
- ... hát nincs igazam? - kérdezte az egyik közlegény a dzsippből.
- Hogyne lenne! - vett részt újra egy beszélgetésszerűségben.
 A többiek nevettek. Még mindig csak "Küldés". Nem tudta, hogy miért sietteti az üzenetet. Már régen nem beszéltek otthon, most már nagyon mindegy az a pár perc.
- Megérkeztünk! - szólt hátra Balogh, és leállította a motort.
 A kezében megrezdült a telefonon, és ő megörült az új feliratnak "Elküldve".
 Azzal kiszállt, és a fiúkra nézett:
- Elmondanák mégegyszer a nevüket? - kérdezte az ezredes.
- Persze, én Pulay Gábor közleg.
- Én Mausitz szintén Gábor, és szintén közlegény.
- Balogh András törzsőrmester, Uram! 
  Rájuk mosolygott.
- Egy élmény volt. - majd gyorsan a kezében lévő telefont egy hanyag mozdulattal feléjük dobta. - Szóljanak haza a családjaiknak, fiúk!
 Tisztelgett, és elindult a parancsnoki sátor felé.
- Köszönjük, Uram! - kurjantották kórusban azok.
- Csak estére hozzák vissza! - dörögte még feléjük, mert kíváncsi volt, hogy mikor kap választ.

*Ezt csak neked, Baka, mert tudom, hogy olvasod!* 

2013. február 21., csütörtök

Egy főbűn vallomása

 Nehezen vallotta volna meg, hogy a lassan kiégő villanykörte vibrálása vagy az ezzel járó sercegő hangja zavarta-e jobban. De nem kelt fel. Inkább hagyta, hogy békésen idegesítse.
 Semmi sem törhette meg béketűrését, próbált felülemelkedni a zakatoló fényen és piszmegő zajon. Fontosabb dolga volt, szerinte már elérkezett az ideje, hogy végre pihenjen. Napok óta alig aludt. Sőt, talán már évek óta kimerültségből ébredt a fáradtságba. Járt már neki a feltöltődés.
 Újra visszaaludt, és büszke volt magára, hogy kitartott. Forgolódott, de végre nem tudott magáról. Az ágy, és a fekvés legyőzte. Valahol a kényszeres mozgásában ott volt a pihenés, ami szerinte már járt neki. Boldogan néha a jobb, néha a bal oldalán, máskor a hátán vagy a hasán, netán összegömbölyödve, féloldalasan, de aludt. "Béke" csak ennyit álmodott.
 "Pukk" - az izzó pedig ágyúdörrenésként megadta magát, győzött rajta az elmúlás, elsötétült és kialudt. Ő pedig felébredt.
 - Ez volt az utolsó körte. - mondta ki, álom nélkül, ébren.
 Már bánta, hogy nem kelt fel kicserélni. Most mehet újat venni, ha csak nem akar majd egész nap a sötétben ülni. Már bánta.
 Bevallotta magának: lusta. 

2013. február 16., szombat

Az iróniáról dióhéjban

 Ma kigyulladt egy tüzoltóautó, miután a parkoló járműbe belerohant egy lopott rendőrkocsi.

2013. február 11., hétfő

Sylvia elfeledett búcsúlevele

 Igazából semmivel sem érezte magát rosszabbul, mint általában. Tapasztalta a levegő fojtogatását ugyanúgy, mint mindig, és most először tudta, hogy nem bírja legyőzni a testét egy fekete zsákba kényszerítő erőt.
 De Sylvia nem is tett mást, mint bármelyik másik nap. Délelőtt kint volt a liliomaival, délben megebédelt Nancyvel, aki Freidára és Nickre figyelt, amíg kertészkedett, a mindig csilingelő nevelő ezúttal csak kényszeresen fecsegett, kerülve minden témát, ami rejtve is, de érzékeny lehet. A dadus ahogy csak tudott, elmenekült tőle. Akárcsak a hitvese, de tudta, másnap majd mind a ketten hazajönnek.
 Nem gondolt férje szeretőjére, csak kiürítette a tudatát, és úgy hallgatta a rádiót, ahogyan szokta, miközben a maróan szeretett Ted műve szólt kiszámíthatatlanul recsegve a gépből. Nem érezte a helyzet súlyát és fájdalmát. Sőt valahol jól esett neki, hogy nincsen semmi, elveszett benne. Megnyugtatta az űr, amibe került, a vákuum, amely mentően szelídette a rettenetes életet.
 De, ahogy erre rájött,  folyton mások szemét érezte magán, ami megijesztette és a valóságba repítette vissza. Nevetést hallott és kényszerzubbonyt látott. Újra érzett, ami megőrjítette.
 "A nincsben nem lehet elbújni" - ezt ismételgette a saját mélységében valami, valamiért és valahogyan sikeresen. Álcára vágyott, hogy bármilyen módon, de eltűnjön. Az életnélküliség fekete zsákját, amelyik rá akarta kényszeríteni anyagtalan szövetét, hirtelen barátságosnak találta. Megoldásnak.
 "Már majdnem vége" - sóhajtott benne a megfáradt élet.
 Felsírtak a gyerekek. Sylvia újra a környezetére fókuszált, nem hallott már semmit, sőt biztos volt benne, hogy csak a tudattalanja jelzett. Bűzlött a gáz, megbódította, és még tompábbá tette a semmilyen létben. Az esze nélküle is működött, oda se nézve nedvesítette be a törölközőket és a rongyokat, a vízről sem tudva, hogy nedves, csak azt belelátva és gondolva, ahogy a folyadék részecskék elmozdulnak egymáson, tömködte be gyermekei szobáját.
 A sírás abbamaradt, mintha elvágták volna, ahogyan az utolsó csücsök is a helyét töltötte ki a félfa és az ajtó között. Jöhetett a semmi, újra el akart veszni. A konyhaasztalhoz érve, megpillantotta férje karóráját.
 "Mindig mindent elfelejt!" - mondta a hang, amelyik ismét megtalálta, és ő csak helyeselni tudott.
forrás: http://destinyclontz.blogspot.hu/
 "Engem is itt felejtene!" - felismerte saját magát a mondatban, és megnyugodott. Még utoljára megtámaszkodott, papírt fogott, és pár sort gyorsan felhadart rá a tollal, majd megszokásból aláírta, ezzel adva drámai kedélytelenséget és élt a felső szavaknak. Megfogta a karórát, de elejtette, már az oxigénhiány uralta. Az eséstől a búra megrepett, ahogy kezét végighúzta rajta, még úgy is tapintotta, hogy egy darab kitört belőle. Nem érdekelte, újra csak a kongó tompaság maradt. A cetlire rakta a kacattá egyszerűsített műszert.
 Letérdelt a sütőhöz. Újra hívta a semmi, és végre elfogadhatta a meghívást.

 Másnap Nancy találta meg az alulértékelt utolsó üzenettel együtt az óra alatt:

 "Majd zárd el a gázt, Ted, mielőtt elfelejtenéd! Sylvia"

2013. február 7., csütörtök

Döntésképtelenség

  A véletlen nem dönt.
Már mind a ketten belátták, hogy képtelenek lesznek egyezségre jutni. Már nem voltak érvek, érzelmek, akaratok és erők, csak két egyenrangú lehetőség.
Ritka, hogy a tudomány nem jut dűlőre, de hogy ki veti magát alá gyógyszerkísérletnek, és ki hisz az állatokon mért további eredményekben, már valahogyan nem számított. Mind a két orvost csak az eredmény érdekelte: működhet-e a védőoltás vagy sem.
Semmelyiküknek sem számított, hogy emberi életeket menthetnek meg, sőt egyiküket sem mozgatta már az, hogy valami áttörést érhetnek el, pusztán az tartotta őket hideg és kétségbeejtően tág fogságban, hogy melyiküknek van igaza. Annak, aki abban remél, amit már látott a korábbi eredményekből, és elbizonytalanította az a néhány bűnösen feltünő kétértelműség, vagy annak, aki kitartóan bízik saját megkérdőjelezhetőségében, és abban, hogy a hibahatár lett rosszul felállítva.
Közben, akiknek számított volna a válasz, hogy hat-e az egyetlen remény, az új gyógymód, már meghaltak, vagy feladták, ők pedig már ezt fel sem fogva csak vakon keresték saját igazukat.
A tudomány nem szereti a kétértelműséget, és a véletlent, de nekik nem volt jobb ötletük a pénzfeldobásnál. Pedig érmét is csak alig találtak, a vita kedvéért pedig még azon is összevesztek, hogy mi fej és mi írás. Aztán végül mind a ketten választottak, majd egy külső embert megkértek, hogy dobja azt fel. A finom, préselt rézlapot egyikük sem látta, már annyira elvakultak voltak. Nem nézték, ahogyan pörög, és néha meg-megtükrözi a szendergőn ráeső fényt, sőt azt is éppen csak meghallották, ahogy egyetlen, törvénytelenül halk fémes csengésben megérkezik a földre.
Pont az élére állt. A természet törvényei nem akartak dönteni a tudományról.

2013. február 2., szombat

Különbségek

Ha egy nő férfi ingben kell fel másnap, az siker.
Ha egy férfi egy blúzban ébred fel, az bizarr. 

 

2013. január 31., csütörtök

A világ legszomorúbb és legboldogabb története

Ernest Hemingway, amikor egyszer megkérték, hogy írja meg a világ legszomorúbb történetét, a következővel állt elő:

"Babacipő eladó, sohasem viselték."

Az éttermi asztalnál ülő barátai mind azt találgatták, hogy vajon elvetélt-e a gyermek anyja, vagy éppen elvetette a magzatot. Hemingway aznap állítólag egy szót sem szólt.

Amikor a hangulat a vita hevében feloldódott, és a gyász árnyéka mindenkiről eltűnt, egy fital pincér megkérte az asztalnál ülő neves írókat, hogy meséljék el a legboldogabb történetet is. A férfiak mind egymásra néztek, majd Hemingwaytől várták a segítséget, aki azonban másnapra ígérte a választ, de még aznap este fejbe lőtte magát.

A fiatal fiú sokáig várta a választ, késve jutott csak el hozzá a gyászjelentés. Ahogy megnyugodott a hirtelen sokk után, maga elé vett egy szalvétát, és a következőt jegyezte le:

"Pisztolyom eladó, sohasem sütötték el". Tiszteletből Hemingwayként írta alá, nagy rajongója volt.

2013. január 24., csütörtök

Az idegesség

 Ez ma már a tizedik.
- Hányas a maga tétele? - kérdezte a tanár.
- A 10-es. - a diák félszegen sziszegte ki a szavakat.
 A professzor megcsóválta a fejét, majd mérgelődve ráförmedt a tanulóra:
- Címet mondjon!
 A válasz lassan jött, elbizonytalanodás és sápadtság kísérte.
"Ez is meg fog bukni" - gondolta, majd ingerülten kinyögte: - NA! Mondja!
- A dialektika.
- El is kezdi? - már három percre becsülte az elpocsékolt időt.
- A dialektika... - már egybefolytak a hibák, ez volt a harmincadik felelet, amit aznap hallott. Már nem is próbált koncentrálni.
 A saját haragja olyan ragadós csapda volt, mint a légypapír, csak ő meg sem próbált belőle szabadulni. Már tudta, hogy ugyanazokat a hülyeségeket mondja, mint az összes többi. Néha elkapott egy-egy szót, azokat akaratlanul is megismételte. Kéne már egy kávé, meg talán egy cigaretta is, bár szinte soha sem dohányzott. De leginkább az kéne, hogy ennek az egésznek vége legyen már.
- Meséljen nekem Theodorsonról! - dörmögte a tanár.
- De hát most mondtam el! - állt ki magáért a felbátorodott diák.
- Én nem hallottam! - már szinte fékezte magában a dühöt - Mondja el mégegyszer!
 A diák újrakezdte. Ő csak szigorúan nézett. Érezte, hogy menni akar, kell neki az a kávé.
- Najó. Kap egy hármast, jó lesz?
- Jó.
 Mehetett. Szerencséjére a diák is ideges volt már, hiába tudta négyesre, megelégedett. 

2013. január 21., hétfő

Csábítás

- Átjössz? - kérdezte a lány a telefonban.
- Nem tudok. - a fiú megigazította a telefont a kezében, aztán higgadtan folytatta - rengeteget kellett ma dolgoznom, plusz szar napom is volt.
- Naaa! Gyere át, csak egy kicsit! - kérlelte.
- Tényleg nem, fáradt vagyok, és tényleg nem volt jó napom.
- Mi történt? - aggódott a vonal túlfele.
- Semmi. - kezdett bele saját maga hergelésébe - Csak a főnököm kitalálta, hogy amit eddig csináltam az szar, plusz még el is kezdett nevelni. Szerinte túlságosan szabadjára szoktam engedni magamat.
- Ebben igaza van. - mondta a lány.
- Azt sem tudod, hogy mire mondta! - kérte ki magának a fiú.
- Jó, ne üvölts!
- De, én nem is üvöltök - védekezett.
- Jó. - pillanatig hallgatott - Ideges vagy?
- Igen. - felelte kurtán, a hangját még mindig nem emelte fel.
- Ne üvölts már! És amúgy is, miért vagy ideges?
- Mert azt mondtad, hogy ne üvöltsek, pedig nem is üvöltöttem!
- Nyugodj meg! - kérte a lány.
A fiú már tényleg ideges lett:
- Jó.
- Na jó, addig nem jöhetsz át, amíg meg nem nyugszol! Szia.
- De én nem va... - a lány már nem hallotta, semmire sem várt, azonnal lecsapta, ahogy befejezte saját mondatait. A fiút már csak a tárcsahang fogadta.

 A fiú megmosta az arcát a hideg vízben. Érezte, ahogy elszáll a dühe. Pár perc múlva már a buszon ült, és a lányhoz tartott. Csak elcsábította.



2013. január 18., péntek

Kitört


 Thomas Miller, ahogy kilépett a rizsföldre, elsírta magát.
 Farmer volt, félt a hidegtől, mert az megölte a csírákat. Utálta, ha apály van, mert akkor szinte nem is volt termés. Krumplit kéne termesztenie.
 "Ohioban most kéne aratni" - gondolta, ahogy nézte a szeptemberi napot, amint sugaranként áttör a terepjárók felverte poron, mit sem veszítve az erejéből, még mindig égette az utat. Otthon ilyenkor már pulóvert kell vennie. Nem tudta elfelejteni a Chevyje platóján lévő több száz kiló rizst, amelyet nem tudott eladni.
 1954-ben hívták be. Pont az aratás után. Már nem tért haza, amikor a havi egyetlen városban tett látogatásakor átvette a postát. A behívó határideje éppen aznap volt.
 A Chevy most már biztosan nem áll a sorozó irodánál Nixon félig letépett plakátja alatt.
 "Amerika nem akar háborút" - gondolta, és újratöltötte az M16-os gépfegyverét, valahol Dél-Vietnamban, nem messze egy jelöletlen sír helyétől, de messzebb egy rozsdásodó Chevytől.

2013. január 14., hétfő

Az első hó

- Ne egyél már havat! - förmedt rá az idősebbik fiú.
 A másikat nem zavarta, mosolyogva rágta a golyót, amit gyúrt magának, időnként elengedte az izmait, ahogy a hideg belemart az ínyébe.
- Tele van bacilusokkal! 
 Szinte meg sem hallotta.
 Ha úgy adta a helyzet, és már nem bírta elviselni, akkor kitátotta a száját, hogy védekezzen a fogvásással szemben, mikor ez sikertelen volt, nyelt egy nagyot, várt, majd újra harapott.
- Felnőtt ember vagy! - rivalltak rá újra - Jézusom!
 Társa otthagyta, bement a lakásba, búcsúszóként becsapta az ajtót, hogy a fa mondja ki helyette, amit gondol.
 Egyedül maradt. Ahogy az utolsó visszhang is elment, már csak a fehér, szivacsszerű hó tompa csendje volt mindenhol. A tökéletes csendet csak az törte meg, ahogy a szája megkűzdött egy harapásnyi jéggel.

2013. január 9., szerda

Isztambuli vendég


 Ázsiába járt dolgozni, minden nap, hajón. Nem szerette a hidat, legalábbis nekem ezt mondta, pedig a lakásán albumban gyűjtötte, ha valamelyik újság összekeverte a Boszporuszt San Fransiscoval egy fényképen. Ő erre csak annyit felelt mindig, hogy "isztambuli lokálpatrióta".
 Sokat mesélt a sirályokról, többet mint bármiről, ami a szülővárosából származik. Egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért jött el, akkor Basil csak annyit mondott, hogy egynap már a hídon ment át Ázsiába, mert az gyorsabb volt. Bántotta, hogy nem nézett ki a hajóról, nem látta a sirályokat a vízen, nem látja, ahogy nem zavartatják magukat a hullámoktól, és érezhetően büszkén, elsüllyeszthetetlenül úsznak. Már nem volt annyira szép a város, ahol élt. Legalábbis neki. Megszűnt a vendégség számára, illett távozni.
 Én azóta minden nap kinézek a buszból, a villamosból, a vonatból. De nem lepne meg, ha egyszer majd munkába menet, megnézném a sirályokat, ahogy Ázsia és Európa között úszva lebegnek égen és vizen.