A varázskövek

Abból jött rá, hogy már karácsony van, hogy a romok között egyedül azt lehetett hallani, ahogy a szél néha odébb gurít egy-egy kavicsot, vagy azt, ahogy ezek nekik koppannak egy kiégett roncsnak. Talán már órák óta nem lőttek a lövegek, bombáztak a repülők, nem morajlott az itt-ott még leomló beton sem
 Imran nem ünnepelte a karácsonyt korábban, de az elmúlt öt évben mindig várta. Bár magában nem fogalmazta meg, valójában a csend ünnepének tartotta. Ez volt az évben az a néhány nap, amikor biztosan csend volt.
 A monoton, állandó pusztulás hangját teljesen megszokta, már nem zavarta a beszédben, tudta, mennyire kell hangosnak lennie, hogy a közelében lévők hallják. Éjszaka is tudott már aludni. De ez nem jelentette azt, hogy nem hallja. A karácsonyi csendet mindig észrevette.
 Ilyenkor egy pillanatra normális lett minden, mert a szeme már megszokta a romtengert. Ha tehette kiment az utcára, végig járta az utcákat és a maradványaikat, megnézte a többi házat a környéken, ahol ők, a civilek laktak. A védtelenek, akikre nem lőtték, csak véletlen haltak meg.
 Imran már nem hitt semmilyen Istenben. Nem a mindent átjáró pusztulás, a gonoszság vagy a fájdalom miatt. Ezek a vallásukat tartó barátait mind fellelkesítették, erőt adtak nekik, vagy értelmet: ez Isten büntetése.
 Neki csak egy oka volt nem hinni: a túlélés. Tudta, hogy csak a háború változtatta meg. Ha mindez nincs, akkor is lopott volna, betört volna a házakba. Karácsonykor épp a keresztények lakásait fosztogatná. Biztosan tudta, hogy az örmények ilyenkor a templomban vannak, a vagyonát senki sem őrzi.
 Utólag már gonosz embernek tartotta magát, ezért a háborúval is megbékélt. Mint valami büntetés, amelyet megérdemel. Néha még azt is gondolta magában, hogy talán Isten bünteti. De régen szakítottak, tehát valószínűleg a halál és a magukba roskadó épületek nagyobb hatalmasságok játékainak groteszk elemei. Az, hogy még él és sértetlen, bizonyította, nincs igazság, vagyis két lehetőség van: Istent nem érdekli; vagy nincs is olyan, hogy Isten. Az előbbi esetében kölcsönösséggel válaszolt, ha az utóbbi, akkor nem pazarolja az energiáját a hitre.
 Hiába nem szóltak a fegyverek, Imran egyedül volt az utcán. Senki sem merészkedett ki a leülepedő porba. Ilyenkor megnézte, mi pusztult tovább azokon a helyeken, ahol azért nem járt, mert nem ott osztották az ételt vagy a segélyeket. Megnézte például azt az alagsori teázót, ahol zárás után a hozzáhasonló zűrös emberek a csempészett szeszeket itták a háború előtt. Az épület felette csonkán, de még állt. A pincéből pedig sustorgást hallott, néha egy-egy részletet a Koránból. Menedék lett a bűnbarlang.
 Néhány saroknyival beljebb ment, arra a részre, ahol a katonák nap hosszat lőtték egymást. Általában meg sem sebesítve egymást.
 A betonromok között meglátta a lázadókat, ahogy a tűz mellett melegszenek. Négyen voltak, nevetgéltek. Egyikük ugyan a kezét a géppuskán tartotta, de hátrafordult a többiekhez és beszélgetett. Tudta, hogy a bentiek ugyanúgy muszlimok, ahogy az ő szülei is azok voltak. Nem a saját karácsonyukat ünnepelték, csak kiélvezték, hogy a világ vezetői valahol messze egy tárgyalóteremben azt mondták, három napig fel kell hagyni a harcokkal.
 Odaköszönt a fegyvereseknek, akik erre abbahagyták a beszédet. A fegyvereiket az ölükben hagyva némán nézték, ahogy befordul egy sarkon. A hideg szél pár perccel később utánahozott egy hangfoszlányt: „hát ez valami hülye!”
 Kiért a sugárútra. Látta, hogy ezt néha még letakarítják. A romok az út két szélén álltak halmokban, mint az összekotort hó. Egy-két autó is parkolt elszórva. Némelyiken látszott, hogy még beindítják néha: elhordták előlük a betondarabokat és a fémcsonkokat, hogy kiállhassanak.
 A fiatal férfi megnézte a boltok helyét. Látta, hogy néhányat bedeszkáztak, mások egyszerűen csak üresen, betört ablakokkal álltak. Imran nem akarta azzal tékozolni az idejét, hogy körbe néz, hátha talál valami hasznosat. Egy-egy pincéből, lakásból kiviláglott valami, kihallatszott pár szó.
 Aztán látta a holdvilágban, ahogy valami négykézláb kutakodik a porban. A félholdas éjszakán először kutyának nézte a jövevényt, aki kimerészkedett az utcákra. Közelebb érve látta, ahogy két lábra áll a lény.
 „Szellem is lehet” – gondolkodott magában, aztán inkább közelebb ment. Nem gondolta, hogy épp békeidőben esne baja; az agya arra is gondosan figyelt, hogy ez a gondolat bejusson a csendtől nyugodtabb fejébe.
 Közelebb érve látta, egy gyerek túr a homokban. Talán, ha hatéves lehetett. Sovány volt, de erősnek tűnt, már amennyire egy hatéves gyerek erős lehet. Az oldalán egy táska lógott.
 – Te mit csinálsz a nyílt utcán? – kérdezte Imran.
 A gyerek picit összerezzent, majd folytatta a turkálást a porban és a pozdorjává kopott betonban.
– Kincset keresek! Tudom, hogy itt kell lennie!
 Közelebb lépett hozzá, a felnőttek maga biztosságával mondta: – Hiába, ott csak kavicsok vannak és szilánkok.
 A kisgyerek felé fordult, és büszkén mutatta neki a zsákját. Imran csak ekkor látta meg, hogy egy kisfiúval beszél. Hang alapján bármi lehetett volna, macska is – gondolta magában.
– Nézd, már miket találtam! – azzal odafutott hozzá a gyerek, széthúzta a vászonzsák száját.
 Imran belenyúlt, és érezte, hogy valami megvágja a kezét. Reflexből fogta meg azt, ami megsértette: egy üvegszilánk volt.
– De hát ez csak egy üvegcserép! – rivallt a kisfiúra.
– Nem, ez varázskő! Ha véget ér a háború, majd eladom őket, hogy legyen új házunk! Addig pedig annyit gyűjtök össze belőlük, amennyit csak tudok, hátha hatalmuk van békét hozni.
 Imran keresett valamit, amivel átkötheti a szilánk okozta vágást. Csak egy darab papírt talált a zsebében, azt tekerte a sebre. Közben a gyerek beletúrt a zsákba és kiemelt egy zöld színű darabot:
– Ez smaragd!
 Imran nézte, aztán mosolyogva mondta, hogy:
– Oh, elsőre nem is vettem észre! – hagyta rá színlelt érdeklődéssel. Aztán elindult volna tovább az utcán, a gyerek meg visszafordult egy kupachoz és újra túrni kezdett.
 A férfi tovább ment. Megnézte a valaha forgalmas boltokat, teázókat, éttermeket. Majd néhány saroknyira a benzinkút kiégett roncsaihoz ment. Itt állt meg először, tovább már nem akart menni, csak itt bámészkodott igazán. A feketére sült kormos fémlemezeket nézte, az oltástól kifehéredett autókat. Az egyik kúton még látszott, hogy az utolsó tankolónak mennyit kellett volna fizetnie, időbefagyottságában őrizte a hirtelen támadás emlékét.
 Imran lassan nézett körbe, odébb rugdosott a földön néhány törmeléket. Így vette észre, hogy az egykori tűz olyan forró lánggal égett, hogy a tűzoltásra használt homok is üveggé olvadt. Formátlan, hamuszürke tömbbé.
 Ahogy felvette a földről, eszébe jutott a gyerek és a cserepek. Nézegette a darabot, a hamuval a belsejében, mintha beledermedt volna a füst. Méregette, aztán, gyors mozdulattal zsebre vágta.
 Rögtönzött magának egy fáklyát a benzinkút közelében halomba hányt, híg kátrányból, rongyokból és egy vascsőből. Ahogy visszafelé haladt a sugárúton, több kupacba, a kiégett földszinti boltokba és lakásokba is benézett. Egy helyen felkapott egy horpadt kávéfőzőt. A hegyekben, de rendezetlen szépségben heverő töltényhüvelyekből és a falon lévő lyukakból arra következtetett, hogy néhány hónapja még itt folyhattak a harcok. Hogy ki tört előre, a kormányerők, vagy a lázadók, azt nem tudta, már nem figyelte a híreket.
 A kisfiú még mindig a halmoknál kutatott, néha maréknyi szilánkokat hányt a zsákjába, aztán visszaguggolt egy autó alá és kanalazott a kezével.
 A férfi a gyerektől kicsit arrébb lerakta a kávéfőzőt, majd elkezdett deszkákat, szövetdarabokat gyűjteni; mindent, ami éghető. Talált néhány coxdarabot is a katonák őrhelyén, ahol az előbb járt. Felbálázta a tüzelőt, a téglacsonkokból kemencét épített. Oldalról nyitottat, ahogy gyerekkorában látta a csempekészítőktől.
 Mielőtt meggyújtotta volna a megrakott kemencéjét, elment a kisfiúért.
– Gyere, megtanítalak varázsolni! – mondta a gyerekhez.
 Az pedig kicsit kétkedve de elindult vele.
 A férfi tüzet rakott. És fölétette a kávéfőzőt. Beleszórt egy marék üvegszilánkot, majd reménykedett, hogy tényleg megolvad. Amikor látta, hogy az üveg szépen lassan összefolyik, eszébe jutott, hogy vizet kellene találnia.
 Gyorsan odaszaladt a téli éjszakában egy ereszhez támasztott vödörhöz és egy tüzérségi lövedék jó egyliteres hüvelyét megtöltötte az alig áporodott lével.
 Visszaszaladt a rögtönzött kemencéhez. A gyerekek a tűzhöz közel tette a lábát és melegedett. Imrannak fel sem tűnt, hogy a mai éjszaka a szokottnál is hidegebb.

Forrás: Wikicommons

 A vízzel telt hüvelyt maguk mellé tette. Aztán, amikor már az üveg gőzölve, kissé vörös színű massza lett, gyorsan belelocsolta a vízbe. A sistergő hang után benyúlt és kihalászta a cseppformára szikkadt üveget és a gyereknek adta.
 Az ámulva vette a kezébe, fogdosta, simogatta, majd ránézett:
– Most egy szarvast varázsolj nekem!
 Imran először mosolygott, aztán gondolkodni kezdett. Soha nem értett az üvegöntéshez, csak annyit tudott, hogy a homokból olvad ki. Aztán eszébe jutott, hogy az előbb mézszerűen folyt ki a kávésibrikből. Keresett egy fémlemezt, ami talán valaha egy mosogató darabja lehetett. Lemosta, amennyire csak tudta.
 Újabb szilánkokat szórt, az edénybe, ismét megpakolta a lángot. Néhány perc után elkezdte kifolyatni az üveget a lapra. Próbálta ügyesen formázni. Aztán egybe leöntötte a vízzel.
 A kisfiú mosolyogva vette kezébe a szarvast. A gyermeki fantázia is kellett ahhoz, hogy belelássa, de nagyon akarta, ezért azzá, szarvassá vált. A sikert látva újabb és újabb megrendeléseket adott. Imrán pedig a tűz mellett formázott meg bárányt, tehenet, kecskét, férfit, nőt, gyereket.
– Te tudod, mi az a karácsony? – kérdezte a fiú.
 Imrán bólintott:
– A keresztények ünnepe. Azt hiszik, megszületett az Ist...az uruk fia. – mondta tömören.
 A fiú rugdosta a kavicsokat, majd ránézett:
– Varázsló, elmeséled?
 A férfi gondolkodott, sok részletet nem tudott. Egy-két filmre még emlékezett, amiket gyerekkorában látott még, de a tudásában lévő hiányosságokat hazugságokkal pótolta ki. Jézusnak így lettek testvérei, a pásztorokból Izrael királyai, akik lehoztak egy csillagot az égből.
 A gyerek élvezte a mesét. Majd mosolyogva felnézett:
– Most azt a csillagot kérem!!!
 A férfi felbámult az égre, látta az üstököst, de elsőre rakétának, repülőnek nézte. Hátra is esett kicsit, ahogy megrezzent támaszkodás közben. Aztán látta, hogy a csillag és a csóvája egy helyben áll.
 Visszahajolt, hogy megcsinálja a csillagot. Néhány zöld üvegszilánkot kevert az átlátszó darabok közé, remélve, hogy a színe kicsit sárgás, de legalább különleges árnyalatú lesz.
– Te miért nem szöktél meg? Erősnek tűnsz. – kíváncsiskodott közben a gyerek.
Imran próbált olyan üstököst csinálni, amelyet gyerekkorában látott rajzokon.
– Még a harcok elején lementünk egy bunkerbe a barátaimmal. Ott vártuk a bombázások végét – magát is meglepte, de úgy beszélt, mintha egy felnőtt ülne mellette – Aztán lekéstük a lehetőséget. Mire feljöttünk, már ostromgyűrű volt körülöttünk. Itt ragadtam.
– Próbáltál elmenni?
– Néhányszor, de semmi értelme nem volt. Ha a katonák meglátnak, lelőnek. Jobb maradni és várni.
– Mire vársz? – kérdezte a gyerek.
– Hátha.
– Hátha mi?
– Hátha valaki nyer – nyögte ki reflexszerűen.
 Közben elkészült a csillag. A mézfolyatásos technika – Imran magában már így hívta a műveletet – működött és egyre jobb volt benne. Átadta a kész művet a gyereknek. Az mosolyogva nézegette, a feje fölé tartva az égen lévőhöz mérte.
– Köszönöm, varázsló! – mosolygott rá a kisfiú – Boldog karácsonyt!
 Azzal vakító fény támadt Imran háta mögött. Megfordult, egy teherautó fényszórója vágta szemen. Látta, ahogy egy gépfegyveres férfi sétál át a refloktorok csóváján. Néhány méterre lehettek tőle. A férfi kék sisakot viselt, olyan nyelven beszélt, amit nem értett. A katona kezébe vette a puskáját.
 A feje fölé tette a kezeit, csak rettegve kezdett kiabálni:
– Nincs fegyverem! Nincs fegyverem! Nem vagyok katona! – aztán eszébe jutott, hogy a gyereknek is itt kell lennie, át akarta ölelni, hogy ne féljen úgy, mint ő. A fiú viszont nem volt sehol. Ahogy megfordult, a katona már előtte állt.
 A sötétben is látta, hogy nem arab. Ettől még jobban félt. Biztos volt benne, hogy lelövik, mert a harciövezetbe ment.
 A férfi mellett hamarosan megjelent egy másik. Ennél nem volt fegyver. Jelezte a katonának, hogy ne fogja a puskáját Imranra. Aztán arabul szólt hozzá:
– Mit csinál itt?
– Én csak üveget öntöttem egy gyereknek. Karácsony van, azt hittem, tűzszünet van!!!  – kezével az üvegcserepekre mutatott.
 Újabb katonák jöttek, odamentek, ahova a férfi mutatott. Megnézték a porban heverő öntött cserepeket.
 Visszakiáltottak az idegen nyelven a férfinak, aki Imrannal beszélt, az pedig felé fordult:
– Keresztény?
 Imran gondolkodott, a kezeit még mindig a feje felé tartotta.
– Hitetlen – mondta ki az igazságot.
– Akkor minek csinált Betlehemet? – kérdezte a vallató.
 Imran odanézett, látta, hogy az üvegállatok, -emberek mind szépen sorban állnak. Felettük pedig ott a csillag. A reflektorok fényében egészen sárgának tűnt a zöld Jézuska mellett.
– A gyerek kérte.
– Milyen gyerek? – kérdezett vissza a férfi – Nincs itt semmilyen gyerek.
 Imran körbenézett, nem látta. Kereste a lábnyomait a romok porában, de csak azt látta, amelyek a tűzhöz vezettek. Azokra mutatott:
– De itt volt!!!
– A magáé?
 Imran csak a fejét csóválva tiltakozott. Biztosra vette, hogy lelövik az idegenek.
 A katonák köré gyűltek, megnézték a lábnyomokat. Belenéztek a kemencéjébe, hogy ezt megtehessék, lerúgták róla a rögtönzött olvasztótégelyét, meg a víztartó töltényhüvelyt.
– Azt hittük, bombát készít – mutatott a szerkezetekre, miközben felsegítette Imrant.
 Messziről nézve épp úgy festett, mintha a hüvely és a tűz, meg az üvegszilánkos táska valami pokolgép lenne.
– Kivisszük a városból, jöjjön! – mutatott rá az egyik teherautóra. – Nem éhes?
– Hova vinnének?
– Hogy-hogy hova? – nézett rá a tolmács – Elvisszük egy menekülttáborba, Izraelbe, Jordániába vagy Törökországba.
– A gyereket megkereshetem? – kérdezett vissza.
– Hagyja, itt vannak a katonák, majd ők. – mondta a férfi – Szálljon fel a kamionra. Siessünk, sokakat kell még kivinnünk.
 A férfi csendesen engedelmeskedett, még mindig nem tudta, hogy lelövik-e.
– Várjon! – kiáltott vissza a férfi – Itt hagyta a Betlehemét!
 A férfi visszament, felkapta a szilánkokkal teli erszényt is.
– A szilánkok minek? – kérdezte a tolmács.
– Azok varázskövek – felelte, azzal felszállt a platóra.
 Ahogy zötykölődtek a kihalt utcán, Imran felnézett az égre. Bár tiszta volt az idő, de a csillag már nem volt az égen.
– Boldog karácsonyt... – suttogta maga elé, és a kisfiúra gondolt.

Ennél lejjebb

 Ahogy a nyomás szinte letépte róla a levegőt, percekig tartott míg újra lélegezni tudott. Nem tudta, hogy az oxigénhiány vagy a félelem állította meg, de amikor véget ért a lökés, csak egy felszabadult sóhajt engedett ki magából.

 A szemét végig csukva tartotta. Amikor elkezdődött még félt, hogy elveszti a látását, amikor már véget ért a jelenet, nem merte kinyitni, hogy csak később szembesüljön a pusztítással.

 A bomba robbanása kiszakította a valóságból. Nem akart gondolkozni, mert biztos volt benne, hogy nem is tudna.

 A gránát melegét még érezte a bőrén, de nem merte megnézni, hogy mi maradt meg belőle. Mivel szinte meg tudta fogni a perzselést a testén, tudta, hogy valaminek meg kellett maradnia belőle. De csak csukott szemhéja narancssárgás élénkségét figyelte. 

Flickr/talid khatib

 Amikor meghallotta a repülőket, ösztönösen nyitotta ki a szemeit. Az eget beborította a tapintható szürke füst. Nem érezte a kormos levegő marását a tüdején, a látását sem csípte semmi. Óvatosan letekintett a testére.

 Minden végtagja megvolt, pedig biztosra vette volna, hogy súlyosan megsérült. Egy-két horzsoláson és a felszakadt ruháján kívül nem látott semmit. Más nem érdekelte, csak saját maga. Lassan végigpróbálta, hogy mennyire tud mozogni. Mikor már az összes hajlításon túl volt, elgondolkodott azon, hogy feláll.

 De nem akart. A meleg betonon érezte jól magát. Egészen megnyugodott. Tudta, hogy amint felemelkedik, elkezd szédülni, vagy megjelenik egy fajta bizonytalanság a mozgásában. Örült, hogy maradhat. Örült annak is, hogy nincsen mellette senki. Egy emberre nem pazarolnak sem időt, sem energiát.

 „Ennél lejjebb már nincsen” - gondolta magában az önző én, és nézte hogyan repülnek el felette újra és újra a repülőgépek, anélkül, hogy másokra tekintett volna.

Közelebbről meghallgatva

 Reggel a szokásos órában ébredt, de ezúttal még pihenhetett volna. Nem az órája csörgött, mert hétvége volt. Valahol a távolban lövések dördültek.
„Csak a vadászok” - gondolta, közben a fal felé fordult, és megpróbált visszaaludni. Egy darabig forgolódott, képtelennek érezte magát arra, hogy tovább pihenjen, de az elhatározását már meghozta, nem hagyta magán győzni az éberséget.
 Ahogy hallgatta a távoli fegyvercsattanásokat azon járatta a gondolatait, hogy vajon milyen vadra hajthatnak. Az apróvad tűnt a leglogikusabbnak.
 Számolgatta a lövéseket, mint más a birkákat. A Nap már éppen elég magasan volt ahhoz, hogy akárhogyan feküdjön, lássa az ablakon beszűrődő fényt. A hangok már a legkevésbé sem zavarták, csak a fény. A spaletta el volt húzva, csak a fatestekre vágott virágos mintán át szűrődtek be az aranysugarak.
 Végül mégis győzött az akarat. A monotom zajokra való odafigyelésben sikerült újra elaludnia.
 Teljesen öntudatlanul riadt fel. Olyan érzése volt, mintha kirántották volna az ágyból, és az üskös porba dobták volna a földön.
 Érezte a hideg fegyver csövét a tarkóján. A vadászok embereket hajtottak. Megérkeztek a katonák.
 A háború pont Gliwicében ébredt fel.

Fegyvernek látszó tárgy

 Ahogy kilépett az ajtón, először a csillagos égre bámult. Pillanatig hagyta szemeinek, hogy megszokják a lámpafényes sötétet, amin csak néhány fénypont szűrődött át. Ahogy a Tejút kezdett látszódni, azonnal visszaszegte fejét. Feltette a kalapját, és követte a katonát, aki az autóhoz vezette.

 "A birodalmi járműipar csodája" - gondolta magában, ahogy feszülten várakozott a sofőrre, az indulásra, a megérkezésre és a pillanatra, amikor kiderül, hogy igaza volt-e.

 - Ugyebár, Wernher von Braunhoz van szerencsém? - kérdezte egy leplezetlenül Gestapo-ügynöknek kinéző Gestapo-ügynök.

- Állok szolgálatra. - nyújtotta ki kesztyűs kezét a tudós.

 Legnagyobb meglepetésére a bőrkabátos megszorította a kinyújtott jobbot, majd beült az autóba.

 Az úton csak egy-egy szót ejtettek, az izgalomról, a rakétáról és a várható kimenetelről. von Braun nem szeretett a rakétatesztre gondolni. Félt tőle, hogy milyen kimenetellel ér véget. Ha sikeres, akkor is lehet, hogy évekre elvonja valódi munkájától a harmadik birodalom, ha sikertelen, biztosra vehette, hogy meghal.

- Milyen kimenetelre számít? - kérdezte fahangon a kísérője.

- A rakéta működni fog. - válaszolta közönyesen.

- A Megtorlóra fontos szerep vár. Remélem, igaza lesz.

 Von Braun még nem szokta meg, hogy Megtorlónak, vagy V-2-nek nevezik a találmányát. Ő még mindig Agregatként gondolt rá. A fejében nem is fegyver volt, hanem csak egy rakéta.

 Mindenesetre bólintott a Gestapo-ügynök felé.

- Mennyire veszélyes a Megtorló kilövése? - kíváncsiskodott tovább.

- Felbocsátás. - morogta Von Braun. - A felbocsátása kellően biztonságos.

 Azzal az ablak-felé fordult, és a száguldó autóból nézte a csillagokat és a Holdat. Mikor megérkeztek, ő már teljesen elmerült a gondolataiban, úgy ébresztették vissza a valóságba a katonák és az ideiglenes utazótársa.

 A fegyveresek egy percig sem veszítettek szem elől, óvatosan, lámpával világítva őt és az útját vezették el a kilövő álláshoz. A motorok csak az indításra vártak. Még egy-két technikus bíbelődött az üzemanyaggal, de már minden csak a kilövést várta.

 Ahogy megérkezett Hitler és felcsendült a himnusz, mindenki vigyázba vágta magát, majd ahogy a nemzeti öntudat elmúlt egy percre az izgalom ellen folytatott harcban, von Braun és a Gestapo-ügynök elfoglalta helyét a Führer mellett.  Csendben figyelték, ahogy a hajtóműveket beindítják, és a töltetek sistergő búgással elhagyták a légteret.

 Pár pillanatig a felelősök örvendeztek, aztán mindenki a jelentőgép eredményeit vártak. Hitler is fölkelt, és lesétált a tudományos vezetőkhöz. Elégedetten hallgatta meg, hogy az első V-2 becsapódott Antwerpenbe, a másik pedig Londonba.

 A kis tömeg ujjongani kezdett. Von Braun viszont csak fogadta a gratulációkat, kezet fogott a harmadik birodalom komplett vezérkarával, majd visszaindult az autójához. Mielőtt beült a kocsijába, újra hagyta, hogy a szeme megszokja a csillagok selejtes csillogását, küldött lélekben egy imát, és félhangosan mormogni kezdett:

- A rakéta tökéletesen működik, csak rossz bolygóra szállt le.

Azzal tisztelgett az egész jelenetet egyedül fültanúzó Gestapo-ügynöknek és az űrutazás szerelmese elindult haza.

Szent György és a sárkány

 A füst óvatosan gomolygott a mező fölött, lassan, csomókba merevedve haladt a völgyben. Egy-két helyen még a lángnyelvek fellobbantak, hogy aztán parázsba hűljenek ki. A sötétzöld fűben csak elvétve csillantak meg fémesen az élesre hasított páncélok, és a szakadt ruhás falusiak, ahogy a halottakat pakolják a taligákra.

 A győztes lovagok a dombtetőn álltak, szemükkel kémlelték a távolban elvonuló pogány sereget. Nem örültek, csendben figyeltek, és hallgatták, ahogy a keresztes zászlók csapkodó hang kíséretében lobogtak. Nézték a szétszórt vert hadat és saját erőiket méregették. Alig százan maradhattak életben, a vértjeikről még mindig csöpögött a vér, és a sisakok alól csak a fáradt sóhajok fémes tompasággal hallatszottak ki.

 A lovagok parancs nélkül kezdtek újra csatarendbe állni, az apródok új fegyvereket hoztak számukra, és a kovácsok a harctéren álltak neki kikalapálni a páncélok benyomódásait, gyakran a viselőjükről sem vették le.

 Ahogy újra vonalba rendeződtek, hátralépve hagytak utat gnieznói Györgynek. A kereszteslovag végig léptetett köztük lován, közben végig a távolba meredt és nézte hogyan tűnnek el a mazowszan pogányok az erdő fái között.

 A domb mögött lassan kezdett felkelni a nap teljesen, narancssárgára festve az addig sötétzöld tájat. György vértje nyugalmat sugárzott, ahogy megtört rajta a fény, és ahogy a lovag leszállt lováról majd imádsághoz térdelt, mindenki áhítattal követte.

 - Pater noster qui es in caelis... - mormolták egyszerre.

 Ahogy befejezték, zörögve álltak fel és reménykedve néztek Györgyre. Azt is elfelejtették, hogy fáradtak. Egy másik lovag, János odalépett hozzá:

- György uram, - kezdte szinte sóhajtva - úgy nyertünk, hogy veszítettünk. Kétezren jöttünk, jó ha százan maradtunk. Innen számunkra nincs már tovább.

 György megcsóválta a fejét.

- Ha mi nem végezzük be ezt a harcot, - azzal a háta felé mutatott a távoli falvak felé - akkor újra felégetnek mindent a pogányok.

- A sárkány volt az... - hallatszott egy ijedt hang a katonák sorából.

 György ránézett, a lovag előre lépett és térdre rogyva folytatta:

- A falulbeliek úgy tartják, hogy a pogányok vezetője egy nagy hatalmú varázsló. - félbe hagyta gondolatát és letörölte homlokáról a verejtéket - Sárkányoknak parancsol.

- Ő maga a sárkány! - kiáltotta egy újabb harcos - Csak fel tudja venni egy ember alakját! Halhatatlan!

 Ahogy ezek elhangzottak, a tömeg egyetértően morajlotta kétségbeesését és magasztalta ellenfelét.

 György csak ingatta a fejét, a fáradtságtól már nagyon nehezen beszélt. Kihúzta kardját a hüvelyéből, és a fém sikításával kísérve nyomta bele a kardot a homokos talajba. Letérdelt és újra imádkozni kezdett. A többiek némán követték. Amikor végzett, felállt és a pogányok erdeje felé fordult.

- Higgyetek! - kiáltotta félig hátrafordulva.

 Azzal kivonta kardját és lova nélkül indult a völgynek. A sereg óvatosan, de rohamozva követte. 

 Máskor ilyenkor ordítottak, most hangtalanul csattogtak le a völgybe.

 A harc gyorsan zajlott. A pogányokat összezavarta a hirtelen támadás. Nem tudtak alakzatba fejlődni rendesen, csak az erősítésben tudtak bízni, ami a fák között egy réten kezdett felsorakozni.

 Ötszáz harcos várta a lovagok túlélőit. A félezer pogány katona közepén ott állt a sárkány. Teste kiemelkedett környezetéből óriási méreteivel és pikkelyes bőrpáncéljával. A hátán szárnyszerűen lobogott a bőr palást. Szemében szinte égett a vöröslő harag.

 György azonnal meglátta, ahogy átvágta magát a rendezetlen menekülő pogányokon. Kardját feje fölé tartva, őrülten rohant a sereg és a közepén álló Sárkány felé.

 A Sárkány mennydörgésszerűen felbőgött, és a had Györgyre rontva indult meg. A lovag nem tántorodott meg, döngő csapásokkal haladt egyre beljebb az ellenséges katonák tömegében, lassan a többi lovag is követte  az elkeseredett rohamban.

 György lassan a Sárkányhoz ért, az szinte megláncolva bőgött és várta a harcost. Ahogy a férfi egyre közelebb ért hozzá, annál jobban üvöltött, majd amikor már lépésnyire volt, megindította támadását a keresztes felé.

 A lovag gyorsan tért ki, majd a védekezés lendületével azonnal felhasította ellenfele oldalát. A Sárkány az első csapás után holtan rogyott le. Ahogy a méretes test a földre puffant, a hang lökéshullámaként állt meg a harc.

 A pogányok megadták magukat, és elképedve nézték a nagyhatalmú varázsló élettelen maradványait.

 György lihegve állt meg, és kardjára támaszkodva bámulta a túlértékelt pogány vezért. János vértkesztyűje ért a hátához, mikor feleszmélt.

- Bevégeztük a harcot! - kifújva a levegőt, kimerülten folytatta - Megkeresztelhetjük ezt a vidéket, Sárkányölő.

 A lovag felemelkedett, lerázta magáról társa kezét, és onnantól kezdve életében nem szólalt meg többet.

*Sárkányölő Szent György valójában nem a középkorban élt, hanem az ókorban, ha egyáltalán létezett, akit jobban érdekel György történelme, az itt olvasson utána!*

Hőstett

- Menj le a pincébe, kérlek! - követelte a férfi.

 A kislány nem mozdult meg, semmi kedve nem volt a porhoz, a sötéthez és a sok kacathoz, nem akart az ágyából sem kikelni. Éhés volt, ha feláll, megfájdul a hasa. Nem akart sem odalent pakolni, sem takarítani, jó neki ott, ahol van.

- Indulj már, légy szíves! - ordította a türelméből kifogyva az előbbi.

 Ő nem nagyon hallotta meg. Még játékos álomban volt, ilyenkor semmit sem akar csinálni az ember, és elmerül a világra való óvatos figyelemben. Ha jól sejtette, akkor talán még a fagyis kocsi kürtjét is hallotta, és évek óta először, de feltűnt neki a közeli templom fémes, korgó harangja. A gyomra erre mélyről egy tompa hangot fojtott el.

- Menj le a kibaszott pincébe! - már semmi hangsúly nem volt a férfi hangjában, egybefolyó, ijesztően egyhangú  üvöltés volt - Van lent dió is, meg konzervek!

  A férfi sem tudta, hogy mit hisz, amikor ilyenekkel próbálkozik. "A hasa majd hazaviszi" - az anyja mindig ezt mondta, ha a kutyájuk elszökött, már kétségbeesésében abban reménykedik, hogy a gyereknél is beválik....

Szóval van ez a tök jó dolog, amit néhányan csinálunk, hogy szegedi utcazenészekkel és zenekarokkal forgatunk egy klippet és írunk hozzá. A Hőstett vége ott olvasható. Ez, amolyan marketing, hogy nézd meg Soundcityt is, szeress bele, ragadj ott is. Cserébe megígérem, hogy tetszeni fog a novella vége! 

http://soundcityszeged.wordpress.com/2014/08/07/ahogy-a-hegy-kopik-hostett/#more-108