Döntésképtelenség

  A véletlen nem dönt.

Már mind a ketten belátták, hogy képtelenek lesznek egyezségre jutni. Már nem voltak érvek, érzelmek, akaratok és erők, csak két egyenrangú lehetőség.

Ritka, hogy a tudomány nem jut dűlőre, de hogy ki veti magát alá gyógyszerkísérletnek, és ki hisz az állatokon mért további eredményekben, már valahogyan nem számított. Mind a két orvost csak az eredmény érdekelte: működhet-e a védőoltás vagy sem.

Semmelyiküknek sem számított, hogy emberi életeket menthetnek meg, sőt egyiküket sem mozgatta már az, hogy valami áttörést érhetnek el, pusztán az tartotta őket hideg és kétségbeejtően tág fogságban, hogy melyiküknek van igaza. Annak, aki abban remél, amit már látott a korábbi eredményekből, és elbizonytalanította az a néhány bűnösen feltünő kétértelműség, vagy annak, aki kitartóan bízik saját megkérdőjelezhetőségében, és abban, hogy a hibahatár lett rosszul felállítva.

Közben, akiknek számított volna a válasz, hogy hat-e az egyetlen remény, az új gyógymód, már meghaltak, vagy feladták, ők pedig már ezt fel sem fogva csak vakon keresték saját igazukat.

A tudomány nem szereti a kétértelműséget, és a véletlent, de nekik nem volt jobb ötletük a pénzfeldobásnál. Pedig érmét is csak alig találtak, a vita kedvéért pedig még azon is összevesztek, hogy mi fej és mi írás. Aztán végül mind a ketten választottak, majd egy külső embert megkértek, hogy dobja azt fel. A finom, préselt rézlapot egyikük sem látta, már annyira elvakultak voltak. Nem nézték, ahogyan pörög, és néha meg-megtükrözi a szendergőn ráeső fényt, sőt azt is éppen csak meghallották, ahogy egyetlen, törvénytelenül halk fémes csengésben megérkezik a földre.

Pont az élére állt. A természet törvényei nem akartak dönteni a tudományról.