- Mondd, fiam, mikor születtél! - kérdezte az öreg tógás.
Semmi válasz. A két katona hangtalanul sétált a perzselő melegben. Izzadt testüket már vágta a felhevült bronz páncél, lábukat égette a naptól átizott kard hüvelye, amikor a vádlijukhoz csapódott. De a férfiak tűrtek az erőszakos és tolakodó fájdalmat.
A szél néha könyörületes volt hozzájuk és olykor-olykor szellőivel kacérkodott, de valahányszor felkerekedett a lég, csak pár rezzenésnyire hozott enyhülést. Majd a fuvallatok pedig végükhöz érve, a felkevert port az arcukba vágták.
A kosztól és a hevülettől megtört katonákon végül a centurio kegyelmezett. Intett, hogy a két katona kövessa az árnyékba, egy olajfa alá.
- Végre. - sóhajtott fel az egyik, és egy pillanatra elengedte a fogoly láncait.
Levette a sisakját, majd újra a bilincsekre markolt. Az öreg meg sem próbált szökni. Úgy tűnt, mint aki elfogadta a sorsát, vagy ha azt nem is, de felmérte, hogy esélye sincs a fiatalabb katonák mellett a szökésre.
- Mikor született, fiam? - kérdezte ismét az öreg.
Válaszra továbbra sem méltatták. Örültek, hogy beértek az olíva alá, egy-két szavas mondatokkal latinul beszélgettek egymással, tudomást sem vettek az idős görögről, aki bár a szóbeszéd szerint 80 éves is elmúlt, szemre fiatalabbnak tűnt.
Arcán a bőr jól tartotta magát, nem ereszkedett meg, és a kor csak finomat karcolta fel. Szemében még élénk barnán ragyogott az erő, nem volt rajta hályog, de karja és a lábai véznák voltak. Haja felritkult és kifehéredett, kiríva a napbarnított bőrből.
- Mikor születtél? - próbálkozott újra, lelkesedéséből mit sem veszítve.
Végül a centurio szólalt meg.
- Miért olyan fontos az neked?
A görög picit gondolkodott:
- Szeretnék jósolni magának - azzal ujjával az egyik katonára mutatott.
- Mondd meg neki - kezdte unottan a parancsnok - hátha akkor befejezi!
A járőr egy ideig habozott. Majd gyorsan, érzelemmentesen hagyta, hadd vegye kezdetét a jóslás, bármennyire is félt a jövőjétől.
- Az alapítás 263. évében, maius hónap 7. napján.
- Áááá köszönöm, kedves - finomkodott a görög vén - kedves...
- Caius Ianus.
- Kedves Ianus, akkor lássuk! - azzal fiatalos lelkesedéssel kezdte a görög a homokba rajzolni a számokat.
Először felírta a számokat, majd húzott tízvonalat, amelyet huszonnyolc oszloppal szelt ketté, mivel, hogy a rómaiak, akkoriban 10 hónapot használtak, amelyet aztán a Hold járásához viszonyítottak.
Hamarosan a porban már háromszögek és körök voltak, vonalakkal át- és aláhúzva. Az eredeti számokat műveletekbe foglalva és tovább bontva.
Bár a meleg még az árnyékban is bántotta a harcosokat, a centurio hamar megunta a matematikus tépelődését.
- A helytartó már várja a jósunkat! - azzal megragadta dárdáját és pajzsát, és szigorúan nézte alantasait. - Talpra!
Azok ugrottak is, de a görög nem mozdult. Még mindig a homokba véste fel újabb és újabb számításait. A parancsnok, mivel maga gyűlölte a számok világát, sarujával könyörtelen kénnyel taposta szét a rajzolatokat. Két társa pedig jó erősen felrántotta a vént a homokból, nógatásként pedig bokán rúgták, hogy kedvet adjanak neki a sétára.
A láncra vert magába roskadva, húzatta magát az úton. Lassabban járt, mint elvárták, és már megszokták tőle. Tekintete kiürült, fel sem emelte azt az útról. Néha annyira lassan jött, hogy a katonák egyszerűen megemeleték a hónaljánál fogva, és szinte reptették, majd újra lerakták, amikor használta lábait.
Amikor már majdnem elérték Canneat pár óra gyaloglás után, a vén görög pillantása újra kiélesedett, a mozgása ismét felélénkült. Kapkodva fordult Caiushoz:
- Tiszteletem, helytartó! - kezdte - Mert nem egész 5 év múlva te leszel az. A Te számod a hármas, amely az alázaté és a védelemé. A császár megjutalmaz majd hűségedért és szolgálatodért!
- Pogány! - ordította a parancsnok, és megragadta dárdáját, majd elindult a kiszegezett fegyverrel az öreg felé.
- Légy hatalmas Caius, és vigyázz majd a fiadra, aki holnapután születik! - folytatta a görög.
- Eretnek! Végezni vele - A centurio már csak néhány lépésnyire volt.
- Részvétem a feleséged mia... - de mondatát már soha sem fejezte be.
A görög ruháját még mindig tartotta a lándzsa, amely felnyársalta azt. Egy pillanatra mind a hárman csendben maradtak, majd Caius öklendezni kezdett. A másik katona térdre rogyott, míg a centurio elejtette kardját.
A vén eltűnt. A teste se élve, se holtan nem jutott el a városba.
***
A legenda szerint a görög vén Pithagorasz volt, a görög matematikus, aki élete vége felé az etruszkokból és a görögökből szervezett magának iskolát, akiket a számmisztikára tanított. A tudományra, amely a világ minden tudását magában foglalja. A teremtést és a pusztítást, a tért és az időt. Sokan mágiának tartották a tudását, ő valójában azt mondta, hogy csak a számok hatalmasságát érti.
Hogy Plinius Favola centurio végzett-e vele, vagy Pithagorasz már annyira ismerte a számokat, hogy képes volt elvarázsolni magát valahova máshova, senki sem tudja, csak a három katona, aki ott volt.
Plinius Favola parancsnok, Iulius a hispán provincia zsoldosa és Caius Ianus, Gallia Transalpina IX. helytartója, aki felesége halála miatt élete végéig fekete sisakrostélyt hordott, amely miatt Caius Negronak is hívják.
A horgász éppen egy pisztránggal viaskodott, amilyen mohón kapott a horogra tűzött légy után, annyira erősen próbált szabadulni a zsineg riadalmas rántásából. A rutinos férfi hagyta, hadd fáradjon, és míg egyik kezében a botot tartotta, addig a másikba fogta a szákot, és várt, hogy partra húzhassa a halat. Az állattal együtt, potyautasként jött a palack is, benne a levéllel. Amint kiakasztotta a horgot a pisztráng szájából, egy fénykép után már rögtön vissza is engedte a hűs patakba.
