Miközben kertészkedett, a macskája végig ott játszott mellette. Az állat meg-megállt, néha hömpörödött egyet, olykor csak fejét a magasba tartva szagolta a szelet. Ha gazdája egy-két lapátolásakor, a föld túl közel csapódott le mellette, akkor sértetten állt odébb egy pár méterrel.
Az ember nem igazán foglalkozott vele, csak a beszúr-kiforgat-odébrak cselekvéssorozat monotonságára koncentrált. Közben hallgatta a zúgó ágakat, a surrogva leérkező, kiásott földet, olykor még a madarak hangja is betört a fülébe.
A csicsergés is gépszerű volt, ugyanaz a fájó, egyszerű dallam. Néha az ásó hangja, másszor a madáré lett erősebb. Végül az állat nyert: az ember érdeklődve kezdte el keresni az ének forrását.
Egy kis cinke repkedett ágról, ágra, a kerítés széléről az erkélyek korlátjára, és sírva kereste társát.
A macska már nem sütkérezett a napon, a fű közepén tépte a tollakat a zsákmányából.
A szárnyas a párját gyászolta, a cica büszke volt a prédára, az ember pedig haragudott a kedvencére, és együttérzett a cinkével. Mindannyian éreztek.
Aki azt hiszi, hogy egy állatnak nincsen lelke, még nem hallotta, ahogy csicseregve zokog egy madár a társáért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése