Nagy Sándor szerette a dolgait maga intézni. A harci sátrát maga takarította, a fegyvereit a saját kezével élezte. Nem bizalmatlanság volt ez részéről, egyszerűen csak nem akarta magát elkényesztetni, még akkor sem, ha ő a makedónok királya. Azonban a rendre kínosan ügyelt mindig. Vezetőként pedig pedáns képet akart sugározni dolgairól és cselekedeteiről.
Egy nap a csatába vitt egyetlen harci palástján szakadás jelent meg. A segédjének ki is adta az utasítást, hogy hozzon neki tűt és megfelelő színű cérnát. Amikor a fiatal hadvezér megkapta a kívánt felszerelést, neki is látott a munkának.
Bár addigra az ismert világ nagyrészét már megszállta, egy cérnaszálat képtelen volt átfűzni a tű lyukán. Sokszor próbálkozott, de sehogyan sem talált bele a célterületbe.
Minél idegesebb lett, annál inkább remegett a keze. Egyre többször ordított és káromkodott. Többször kiabált a szerszámokra, felhozta nekik a gordiuszi-csomó esetét is, de azok megmakacsolták magukat.
Végül szokásos probléma megoldásként kardja után nyúlt. Azonban ezt nem vághatta szét.
