2012. december 24., hétfő

Egy napkeleti bölcs ajándéka

Amióta karácsony van, ajándékot is adunk.
- Higgye el, - kezdte a kereskedő - a zsidók megőrülnek a tömjénért!
- Hát nem is tudom. - csóválta a fejét Karsudas, a perzsa város, Gyropolisz bölcse. - Tudja, a fényességes jött el, illendően akarom köszönteni.
 A főníciai kalmárt a legkevésbé sem érdekelték istenek és vallások, azt tudta, hogy bármi is legyen az égen, ha profitot hoz neki, akkor köszönti.
- Épp ezért tökéletes a tömjén! - sikkoltotta -  Hiszen a zsidók ezt használják az áldozatbemutatásukhoz! Mi mással lehetne fogadni egy istent, mint áldozattal?

 Bár Karsudas nagy tudós volt, többet tudott a Mishtra és a Keivan bolygók együttállásáról és a jóslatokról, amelyek egyidősek voltak magával a mindenséget alkotó porral, de nem ismert más népeket. Perzsiában élt, párthus családban, bár beszélt göröggel - maga is ismerte a nyelvet - de senkivel sem találkozott a Római Birodalomból. Valószínüleg a főníciai tudja, mit beszél.
 Őszintén tudatlanul kérdezte meg: 
- Mennyit használnak a tömjénből egy-egy áldozatkor?
 A kufár megérezte a lehetőséget, tudta, hogy bármit mondd, elhiszik neki.
- Minél többet ad, annál jobban kimutatja az odaadását! - mondta harciasan és győzködve - Mégis csak a megváltót köszönti! Én másfél efa alá nem is adnám! Az éppen két zsák, még könnyen szállítani is tudja.
 Karsudas elbizonytalanodott, nem tudta, hogy egy éppen testté lett Isten mennyire örül az ilyesminek, de nem ismerte a zsidókat, az Isteneiket még annyira sem. De azt tudta, hogy a Jupiter és a Szaturnusz - ahogy a rómaiak nevezik ezt a két bolygót - Jehova fiának születését jövendölik, és jelölik a helyet, ahova mennie kell. Márpedig sietnie kell. Ha a zsidók Istene tömjént kér, akkor azt kap. A szándék a fontos, no meg a szeretet.
- Becsomagolná nekem? - kérdezte Karsudas.
 A kereskedő örömmel pakolta be a közel 25 liternyi tömjént a zsákokba. Soha sem hitte, hogy egyben megszabadul ettől a felesleges áldozati anyagtól, amely még Damaszkuszban ragadt a nyakán. De most, őrült haszonnal adott rajta túl.
- Gáspár bölcs - kezdte a kalmár - Ha valóban a kedvében akar járni a mi mennyei uraink, újszülött fiának, akkor vigyen neki mirhát is!
 Karsudast meglepte, hogy görög nevén szólítják, de annyira nem, hogy mindeközben elfelejtse, hogy nem állhatja a mirha szagát sem.
- Érzékeny rá az orrom. - felelte gyorsan és szolgálójának adta a zsákokat, majd kivette erszényét és odaadta azt a 100 sékelt, amit ajándékáért kértek. 
- Hát, ha nem akarja kiengesztelni az isteneket! - próbálkozott a kereskedő. - De ne felejtse el, hogy én szóltam!
  Gáspár bólintott, és szolgálóival elindult. Már látszott, ahogy Perszepolisz mögött narancssárgára halványult a vakító fény a homokdűnéken. A város keleti egén pedig már a Hold is felsejlett a pára fölött. Indulni kellett.
 Ahogy a lovakkal a városkapu felé léptetett, meglátta két társát, ahogy hevesen vitatkoztak, nézte, ahogy a szolgálóik a háttérben kuncognak rajtuk. Amint közelebb ért, már hallotta is őket:
- Nem érdekel! - mondta Melkhior - Ha majd nem tetszik neki a mirha, akkor csinál belőle magának aranyat, elvégre egy Isten!
- Nem azért mondtam, - védekezett Baltazár - de a francnak hagytad magad rábeszélni! A főníciaiak tudod, hogy ravasz kereskedők! Tudja a fene, hogy mi kell a zsidóknak!
 Gáspár a háttérből figyelte, ahogy az indus herceg, és a babiloni főpap vitatkoznak. Majd, ahogy közel ért, azok megálltak és rámeredtek.
- Hát te mit vettél? - kérdezték kórusban.
- Tömjént. - felelte komorul.
- Azt meg mi a fenének? - rivalt rá Baltazár.
- Nyugodjál már meg! - mondta Melkhior, az indus, vagy ahogy itt hívják, Menyhért. - Jó neked egyáltalán valami? Semmit nem tudunk a zsidókról! És amúgy is a szándék a fontos.
- Állítólag mindenre tömjént használnak - vetette közbe Gáspár. - De mindegy is.
- Nekem aztán az! - nyögte ki flegmán a babiloniai Baltazár.
 Azzal szépen útnak eredtek Jeruzsálem irányába. És ahogy sötétedett egyre inkább követték a két bolygót, amely pont egy üstökösnek látszott az avatatlan szemnek.
- Majd a határnál vigyázni kell, - mondta a főbölcs Baltazár - mert Augustus császár Syria és Iudea tartományban népszámlálást tartat. Az idegeneket ilyenkor nem kedvelik.
 Mind tudomásul vették, és szolgálóikkal, meg a karaván minden tagjával egyenesen haladtak a birodalom határához, hogy köszöntsék Izrael új Istenét.

 ***

 Mindeközben valahol Perszepolisz kereskedői negyedében, a Tokhár nevű kereskedő vidáman számolta aznapi bevételét, amelyet a mirha és a tömjén áron felüli eladásából szerzett. A pénz pedig úgy csillogott, akár az Üveg-sivatag a holdfényében. Örömében, amelyet a cselei és átverése felett érzett, felpillantott az égre, ahol meglátta a mindegyiknél fényesebb csillagot. Fogalma sem volt, hogy mit lát, csak azt érezte, ahogyan a fény felpaskolja a kufárkodásban megőszült fejét. A kétbolygó ragyogása bár nem volt erős, mégsem bírta a szeme, folytak a könnyei, az égi fény feltámasztotta benne a bűntudatot. Ő maga sem tudott sokat a zsidók szokásairól, de tudta, hogy senki sem használ két-két zsáknyi mirhát és  tömjént áldozat bemutatáshoz.
 Addigra már hiába kérdezett körbe a piacon, és az egész városban, mindenki csak azt mondta, hogy elmentek már a napkeleti urak. Mivel ki akarta engesztelni az urakat, és bánata már nem hagyta nyugton, még aznap éjjel a csillagot követve indult el a júdeai Betlehembe Gáspár, Menyhért és Boldizsár után. Ahogy nézte az égitestet megbocsátásért fohászkodot, és Tokhár, a főníciai, vagy görög nevén Tamás, így lett Krisztus első követője, és az első boltos, aki hasznot húzott a karácsonyból...

2012. december 18., kedd

Oktogon II.






*az előző poszt folytatása*


 

III.
A helyzet jelenlegi állása szerint a világban csak apróságok változnak és fognak is mindörökre.
-          Az egész maradt, amilyen volt. – áll meg Zsolt, leveri a hamut a cigarettájáról az ablakpárkányra, egy iramodással le is ül rá és az ablakon át nézi a teret, a nagy belvárosi francia ablakban még jut hely Gábornak is, aki szintén felugrik, majd Zsolt folytatja – Más rendszer, más hely, ahol nem tudni, hogy egy fiatal mi lehet és meddig lehet. Enyhébb szorítás, céltalanabb lét, önismeretmentes emberek és nemzet. Elmúlt már a fegyelem, a katonaság még egy utolsó bástya, de már oda is beette magát. Két forintért már sört, cigarettát, szexképet, vagy éppen lelket, vallomást, esküt valamint szavahihetőséget és jó tanácsot is kaphatsz.
-          Hidd el, minden ki lesz találva. – kezdi Gábor, de fogalma sincs, hogy mire vezet majd a szavai újta – Nézd a teret, ez is változik, ott például trafik nyílik, a ruszkik is hazamennek, látod a plakátot, alattunk nyílik a kávéház. – Közösen nézik végig az Oktogont, de az egész olyan, mint egy pillanatkép 20 évvel ezelőttről, néha egy-egy elhaladó villamos töri meg a statikusságot.
-          Változik itt minden, vagy semmi sem, csak mi. – mondja fáradtan Zsolt
Pillanatnyi szünet, majd Gábor átveszi a szót:
-          Járt itt Zsuzsa. – indítja lassan a történetet – Téged keresett. Valamit el akart vinni, mondtam, hogy nem leszel sokáig, vigye ki maga, ami kell. De maradt, ahol van. Kérdezte, hol vagy, mondtam, hogy elvittek katonának. Meg volt lepve.
-          Mondott valamit arról, hogy hogy van? – látszólagos unottsággal a hangjában Zsolt érdeklődik
-          Szarul. A történtek óta rosszul van, kirakták az egyetemről is, most varrónő. – folytatja a másik fiú, belemegy a játékba és ő is unottan adja vissza a múltat – kérte, hogy mondjam meg, hogy sajnálja.
-          Most már mindegy. – zárja rövidre a frissen leszerelt baka.
-          Csak nem levadásztál valakit?
-          Ismered a csajokat, buknak az egyenruhára. – neveti el magát Zsolt – Az egyik eltávon, a vonaton haza, találkoztam egy lánnyal, ápolónő a Rókusban, de az orvosin tanul, csak a rendszerváltás neki is betett, aztán most folytatja csak, addig meg jó pénz.
-          Tudsz élni, öregem. Jobb nő, mint Zsuzsa? – érdeklődik Gábor.
-          Kilométerekkel. Magasabb, szebb, kedvesebb, ránézésre hűségesebb – fagyasztja meg szavaival a levegőt.
 A pillanatnyi csendet megtörve újra rágyújt. Lenéz a térre. A hajléktalan még mindig ott ül, időközben elővett egy sakktáblát. A bábuk föntről nem látszottak már a szürkületben, de a játék maga félreérthetetlenül tűnt szembe. A tér kezdett kiürülni.
-          Holnap, találkozom a lánnyal. Éva a neve. – folytatja megkésve – ismeri Áront, szóval volt kin gúnyolódnom, Ő sem bírja nagyon. Mindegy, itt lesz majd a Z’oktogonon.
-          Na, majd meglesünk titeket innen fentről, a teleobjektívvel még le is kapunk titeket. És megmondom, hogy mennyire gondolja komolyan. – pillanatra megáll, de még hozzáteszi – Látszik az ilyesmi a lányokon.
-          A múltkor is belőtted. Hallgatni kellett volna rád… - a kamraajtó nyílása szakítja félbe a beszélgetést.
 Zsolt kipöccinti a csikket az ablakon és az asztalhoz megy, Gábor lassan követi. Egyszerre érkeznek a bútorhoz az új lakótárssal, aki elégedetlenül szemléli legújabb képeit.
-          Na milyenek lettek? – kérdezi udvariasan Zsolt
-          Elrontottam az előhívást. – mondja mérgesen
 A laikusok értetlenül nézik a képet, sehol egy kiégés, egy fakulás, a felvétel is éles. Az alakok sem szellemképesek. Darabig tanácstalanul nézik, nem merik bevallani, hogy nem látják a hibát, míg Gábor töri meg a csendet:
- Ezt a lányt a menyasszonyi ruhában ismerem! – tör ki belőle hangosan.
 De alig fejezi be, Zsolt kezébe vesz egy nagyítót az íróasztalról és ő a másik nőalakot nézi meg a kép jobb szélén.
-          Ő Éva, az ápolónő! Mit keres ez itt?
 A fotós értetlenül néz rájuk. Majd megszólal:
- Nem értelek titeket. Én nem is értem, hogy hogyan kerültek a képre, nem is láttam, amikor belementek a látómezőbe. De tönkrevágták az egész kompozíciót. És ha megnézett, picit fakók a környezetükhöz képes. Elszúrtam, ahogy van – teszi hozzá a végén.
 A többieket ez jól láthatóan nem érdekli. Zsolt hangosan gondolkozik és megkérdezi:
-          De mit keresett itt? Meg akart lepni, mikor hazaérek?
-          Téged senki sem akar meglepni, főleg nem egy nő! – mondja nevetve Gábor, a röhögésben csatlakozik hozzá Péter is.
-          És miért van gipszben a lába? – értetlenkedik Zsolt
-          Mert úgy töri magát utánad – vágja rá Gábor – Komolyan azt hiszed, hogy felismered egy vonatút után.
 Pici szünet után érkezik a felelet Zsolttól:
-          Kaptam tőle egy képet magáról. Leveleztünk és elküldte.
-          De romantikus, eszem a gyönge húsotok – gúnyolódik Gábor. – Viszont az sokkal érdekesebb, megbocsáss Don Juan, hogy miért melózhat ez a csaj egy nappal többet, mint én?
-          Az ápoló? – kérdezi Péter oktalankodva
-          Nem, az ara. – magyarázza Gábor – Együtt korzózunk szerdától a Váci utcán. Egy esküvői szalonnak reklámozunk.
 A másik két fiú nevetésben tör ki, jó pár pillanatig egyikük sem tud megszólalni, végül Péter szedi össze magát elsőnek:
-          Kezdjük ott Te örömifjú, hogy zseniálisan festhetsz szmokingban – még mindig felnevet néha – de ma van szerda, vagyis lassan már csak volt szerda.
-          Az nem lehet – kap az arcához – Basszus, basszus, basszus – a telefonért rohan ki a szobából.
 A két új ismerős pár pillanatra együtt marad a szobában, mind a ketten a képet bámuljak, hogy indokolttá tegyék a hallgatást. A másik szobából a bocsánatkérő szavak hallatszanak csak át („Elnézést”, „Megbetegedtem…”, „Rossz volt a telefon…”), csupa szokásos kifogás.
-          Igazából én csak a csövit akartam lefotózni – szólal meg végül Péter – meg is beszéltem vele. Nem tudom, hogy kerültek rá az ismerőseitek.
-          Hát ez jó kérdés. De Éva nem értem, mit csinál itt. – Lehet, azt hiszi átvertem, hogy nem is most jövök haza. De mi a fenének jött ki ide?
-          Add a nagyítód, hadd nézzem meg a csajodat! – veti közbe Péter.
 Lassan elveszi Zsolttól a nagyítót és az ápolónő fölé viszi, majd hangosan felnevet és berohan a kamrába. Kisvártatva három stabil negatívval rohan vissza. Letörölgeti róluk a maradék párát és egy papírlapot húz oda, a képeket ráfekteti és a nagyítóval végigvizslatja, majd Zsolt kezébe nyomja a nagyítót és a negatívokra mutat.
-          Nézd meg ezeket! – kezdi Péter.
 Zsolt óvatosan a kép fölé hajol és végignézi őket, először egy utcaképet lát, amin áthalad egy menyasszony, ugyanaz, aki az előhíváson is rajta van. A helyszínen egy ideig töpreng az inverz színek miatt, de a Hermész-kútról végül ráismer a Váci utcára. A másik felvétel picit homályosabb, darabig eltart, míg felismeri benne a falat és a nőalakot. Kérdőn Péterre néz:
-          Te követted őket? – vallatja Zsolt. Közben a szóbába ér Gábor kivörösödve. Péter nevetve a kezébe nyomja a lencsét és a negatívokra mutat.
-          Ezeket nézzed meg – szól rá Péter, Gábor engedelmeskedik.
 Pár percig mered a képekre majd felnevet. Csak Zsolt nem érti már, hogy mi a móka tárgya. A többiek látva ezt felvilágosítják, Péter, a szakmabeli kezdi:
-          Ha megnézed, a képeket, nem tűnik fel valami?
-          Hogy mind a két lányt lefényképezted még egyszer – feleli értetlenül Zsolt.
-          Valójában csak egyszer – magyarázza Péter – Nézd meg a két rasztert jobban. A két lány póza, mozdulata, tekintete, minden egyforma.
-          És ez most mit is jelent? – vágja közbe a baka – Valami nagy kozmikus véletlen?
-          Nem, nem. Ez kérlek egy előhívási hiba. – zárja rövidre a további esetleges komolytalan kérdések sorát Péter – Egymásra másolódtak a képek. Valószínűleg nem figyeltem és egymásra raktam a 3 felvételt. Kb. egy montázs. – adja a szakmai feleletet Péter.
-          Ha figyelsz, látod, hogy a két alaknál homályosabb a kép, áttetszik egy fal, vagy ilyesmi – oktatja ki Gábor.
-          Akkor Éva nem is volt itt? – kérdezi Zsolt csalódott romantikus módján
-          Sajnos nem, egyetlen ember volt itt. A hajléktalan. – válaszolják kórusban a többiek


IV.
 Van, ami örök.
-          Ha az ember 6 hónapra elmegy, bizonyos dolgok megmaradnak, a terek, az utcák, a közök és a korzók nem mennek sehova. A lányok és mi igen. A bútorok, a levelek, a képek. De mindig vannak tárgyak vagy érzések, amik a helyükön maradnak.
-          Megmaradt a Váci utca is és a munka is Gábornak. Hogy jóvá tegye hibáját, a csütörtöki munkát is elvállalta és inkább az egyetemről maradt ki. Nem mozdult a lány sem, amikor késett és a képről ismert ruhában már a Hermész-kútnál várta.
-          Megmaradt a kép is, bármennyire is hibás volt, a falon van egy másolat és az ELTE egyik házi-feladatos dossziéjában van az eredeti. Péter megszerette a művét, ez lett a legjobb, amit valaha csinált.
-          Megmaradt a hajléktalan is a helyén, ma is ott ül, talán láttad, Éva, amikor várakoztál rám. Az ember már akkor is ott feküdt nap hosszat a falnak támaszkodva, amikor még nem soroztak be. De a házi néni szerint, akit mi csak „Nyényé”-nek hívunk, még a komcsik alatt is ott ült, de sosem vitték el.
-          És Te is itt vagy, Éva, ahogy megbeszéltük…

2012. december 17., hétfő

Oktogon I.

I.
Az utolsó nap pontosan ugyanolyan, mint az első.
 6 hónap sorkatonaság után az ember haja is visszanő és pontosan ugyanolyan türelmetlenül áll az alakulótéren, mint amikor még meg sem borotválták a fejét.
 A 32. gépesített gyalogos század fiai legutoljára sorakoztak fel a romos piliscsabai udvaron, negyedév alatt mindenki átesett a kötelező gyakorlatokon, megaláztatásokon és értelmetlen ordibálásokon. Mindenki tudta, amíg a törzsőrmester megérkezik, addig van még legalább 10 perc, abba pontosan belefér egy-két cigaretta és aztán indulás haza. A koporsószeg ott virított már a legtürelmesebb baka kezében is, de még az őrvezető is az öngyújtójával babrált, hogy rágyújthasson az utolsó szálra. A különálló füstoszlopok voltak a végső dolgok, amik még itt maradtak, a fiúk fejben már otthon voltak. Ki Pesten, ki Budán, ki a szomszédos falvakban, de minden közeledett a drámai búcsúhoz, lélekben elengedték az egykori szovjet laktanya fojtó levegőjét és az első igazi tavaszi nappal töltekeznek fel helyette.
 Az utolsó hamu darabok akkor esnek le, amikor az őrvezető utoljára kiált „Vigyázz!”-t és az 5 perces beszéd után irány haza. A srácok még össze-össze néznek, de csak búcsú és öröm van a tekintetekben.
-          Vigyázz! – hangzik erelyésen az őrvezető hangja, mint a végítélet.
-          Őrvezető, kérem a jelentését! – jön a formalitás az őrmester szájából, de már Ő is mosolyog, valami megelégedés érződik a megfáradt arc mögött.
-          A 32. gépesített, sorkatonai század teljes létszámban jelen – érkezik az újabb betanult rigmus és követi halkan egy kéretlen megjegyzés – most utoljára.
 A fiúk arcán átfut a villámgyors vigyor, ami azzal a lendülettel el is tűnik, de mindenkinek a megkönnyebbülés jelentkezik.
– Köszönöm a jelentést. – kezdi az őrmester, hátrahagyva a szabályzat idevágó kötelezőségeit – Vége. – hagyja, hogy a szavak súlya mindenkit megérintsen, borzalmasan színpadias az egész. De nem is illik mást egy altiszthez, aki abban a hitben él, hogy valóban legfontosabb emberek egyike. Ruhája minden természetességet mellőzve áll rajta, áthatja a rendezettség, közhelyesen szólva katonásság. Testalkata ugyan alacsony és némi súlyfelesleg is akad rajta, tekintete pedig pont olyan szürke, mint bármelyik köztisztviselőnek az egész néhai keleti blokkban. De minden porcikájából sugárzik, hogy ő erre a hivatásra termett.
-          Nem mondom, hogy mindannyian készen vannak, de a többséget már elmerném küldeni harcolni – ennél a szónál elindul a vigyázzállásban cövekelő társaság előtt – Némelyikük ugyan még mindig olyan hülye, mint egy kopasz, de azért a fegyelmet mind megtanulták. Most még nem hisznek nekem, de egyszer még boldogan emlékeznek erre vissza és hálásak lesznek azért, hogy volt valaki, aki megtanította magukat kussolni. Talán még az alázatosság is meglesz a hozzáállásukban, míg haza nem érnek – ezt jól láthatóan az őrmester viccesnek tartja, ezért a bakák stréberjei egy gyors mosollyal nyugtatják, eljutott hozzájuk a poén – Így én, amit rám bíztak, teljesítettem. Most önökön a sor, hogy helyt álljanak! De ne szaporítsuk a szót, 10.00-kor a szakaszvezetők átvizsgálják a barakkokat és amennyiben minden rendezett, 10.30-kor leléphetnek! – majd odafordul a szakaszvezetőhöz és egy biccentéssel jelzi, hogy vége.
-          Szakasz, térjen vissza mindenki a körletébe, 10.00-kor elvonulás! Oszolj! – rabszolgai módon kiadja tisztje utolsó szavait és titokban már örül, hogy hazatérhet.
 A barakkokba visszatérve Zsolt, a legidősebb tagja a csapatnak, egy jóképű, barna hajú, középmagas fiú már a megvetett ágyához érkezik, amibe azonnal bele is fekszik. A priccsről még utoljára körbenéz, hogy mindent elpakolt-e és az óráját nézi, miközben körülötte még nagy a sürgés, hogy a társaknak is sikerüljön mindent elrakni. Gyorsan magához húzza zsákját, átszíjazza a hálózsákot és az órára néz, 5 perc és vége, végre mehet haza.


II.
 Az ellenőrzés gyors és felületes, szokatlanul más minden, mint mikor idekerültek, akkor be akarták őket törni, most viszont semmi sem emlékeztet a hadsereg szorítására. Az utolsó kézfogásokkal aztán vége az ideiglenes barátságoknak, még gyorsan címet cserélnek, de Zsolt tudja, hogy senkitől sem fog levelet kapni, szkeptikusan azért még is felírja pár lapra vagy füzetbe a nevét. A többséget már a kaszárnya előtt várják a családtagok, autóval, vagy csak simán és együtt igyekeznek aztán a vonathoz.
 A fiú még búcsút int, egyszer visszafordul, aztán érdektelenül a gyorsforgalmi felé indul el. És 10 perccel később már stoppol, hogy visszaérhessen Budapestre. Hamar szerez is egy fuvart, az egyik feltörekvő kőműves brigád ad neki utat egészen a Margit hídig. A Wartburg gyorsan falja a kilométereket és 30 percen belül már a körúton várja a villamost. Amilyen sokáig tartott a belerázódás, annyira gyors a hétköznapivá válás. A 4-es lomhán érkezik a megállóba, a 6 hónap alatt ezt is lecserélték, új szerelvény áll meg, GANZ, van, ami nem változik, se a gyártó, se a hangulat, még mindig ordítva könyörög a fémszerkezet a kommunizmus vége után, hiába 40 év után nem lesz minden nyugati.
 Miközben erre gondol a járat tovább is indul a pályaudvartól a Teréz körúton, feláll és elkezd készülődni, hamarosan az Oktogon jön és ott az albérlete. Gábor, a szobatársa megírta, hogy még ketten beköltöztek. Ugyan csak 3 szoba van, de a házi néni, vagy „Nyénye”, ahogy ők hívták a jászos beszéde miatt, minél több pénzt akart kihozni a körúti odúból.
 A villamos kattogva, zörögve, halad a pályán, Zsolt még nem áll fel, nem akar feltűnést kelteni az egyenruhájával, ezért még az ablakon át nézi a felszabadult város forgását. Új boltok, minden tele plakátokkal. Egyik koncertre hív, a másik kárpótlási jegyet cserélne. Igazából minden megváltozott, valójában semmi. A tavalyi választási plakátok romjai is megvannak, az új Magyar Köztársaság elfelejtett olyan gyorsan takarítani, mint az előző éra. A falragaszok rétegei már olyan vastagok voltak, mint egy deszkalap, jó ideje nem tépett le senki semmit.
 A rojtos szélek alatt egy hajléktalan ült. Öreg, igazi borissza. Nem lehet eldönteni, hogy tényleg az utcán vagy csak a szegénység és a koldusbot ültette oda a sarokra a jóhiszeműségre várva. Bajsza és haja zsíros, rendezetlen, de mégsem borzaszt el senkit, egyszerűen csak olyan a férfi, mintha egy galamb lenne, senkit sem bánt, része a városnak, de valahogy útban van. A háta mögül egy szütyőt vesz elő, de Zsolt már nem látja, mit, mert a megállóban az ajtózáródáskor sikerül csak magát leküzdenie a járműről. Mire leszáll, már elfelejt visszanézni, az egyenruha és ő együtt elindulnak az Andrássy és az Oktogon sarkára. Az éppen felállványozott ház aljában már megkezdték a tervezett kávézó építését, de még a kapu és a lépcsőház bejárata ott volt, ahol hagyta féléve, a kulcs idegen érzés volt a kezében, furcsálva nézi is pár percig a durva alakú fémlapokat, majd becsúsztatja a legnagyobbat a zárba és már bent is van, pár lépésre az önállóságtól, a sajátjától.
 A szoba sem változott sokat, pedig egy fél esztendő igazán nem sok, a szeptemberi sorozás óta mindösszesen pár új poszter került ki a benti falra. Az eltávokon inkább hazament Fehérvárra, az albérletet elhanyagolta.
 Amint belép a nagyszobába Gábor, a lakótársa észre sem veszi, hogy hazaért, mint régen, mielőtt elment. Monoton módom ír, ő megúszta a sorozást, polgári szolgálatos volt a Néprajziban, az egyetem megmentette. Fiatal, szőke, magas, de nyurga fiú, nem is katonának való az ilyen gondolja magában. Divatosan öltözött, a tavasz a ruhatárát is megforgatta, pólóban és farmerban ült. Anélkül, hogy megfordulna vagy felhajolna az írásból megszólal:
-          De hivatalos itten valaki – nevetve fejezi be. Megfordul, feláll, kezet nyújt régi barátjának.
-          Ellopták a váltómat, de átöltözök, egy perc – feleli komoran – Hol az új srác?
-          Lent fotózik éppen. – mondja Gábor és ül is vissza az asztalhoz.
 Bentről hallatszódik, ahogyan Zsolt öltözködik, amikor visszajön a szobába észre vesz még egy újdonságot a helyiségben, az asztal végén egy tükör áll, nyilván ebben látta meg őt a lakótársa. Leül vele szemben az egyik koloniál székre az asztalnál. Épp elkezdenének beszélgetni, amikor a bejárati ajtó kinyílik. Egy fiatal, középmagas, Zsolthoz hasonló fiú lépi át a küszöböt. Fehér, vászon zakót visel, vállán fényképező állvány, oldalán fotóstáska. Jó nagy táska valószínűsíti, hogy komolyabb gép bújhat meg a tokban. A fiú a jövevény láttán megtorpan, megvárja, míg valaki szembesíti a helyzettel.
 Gábor kissé lassan, de megkezdi a bemutatást. Zsolt, Péter az új lakótárs, Péter, Zsolt a régi tag. A két srác kezet nyújt egymásnak, kicsit illetődötten. Az ismeretlen hozta csendet végül Zsolt töri meg:
-          Fotózol? Elég komolynak látszik a felszerelésed – kezdi az ismerkedést
-          Nagyon is fotózik, emlékszel a kamránkra? – szakítja félbe a csírázó beszélgetést Gábor – Most már fotósműhely.
-          Semmi komoly, csak ott hívom elő a filmeket. – védekezik az új fiú – Egyébként fotósnak tanulok, csak házik miatt kell.
-          Milyen képet csináltál most? – érdeklődik Zsolt.
-          Csak itt voltam lent a trafiknál. – mondja és sietősen elindul az egykori spájz felé.


*A novella holnap folytatódik!*

2012. december 4., kedd

A hipokrita

- Minden ember egyforma!
- Azért ez így nem igaz... - próbálta volna megmenteni az emberiséget a fodrászlány, de félbeszakították.
- Önző, hazug, köpönyegforgató, fukar, képmutató minden ember! - sűvítette a kliens, vigyáznia kellett, hogy ne vágjon a fülébe. - Senki sem tiszteli a másikat!
 A borbély feladta, nem akart Ő győzködni. Bólogatott és koncentrált. Néha egy szitok közben el-elbambult, olyankor az óriási fodrász tükörben az őszi délutáni, ásító szürke utcát nézte, ahogy mindenki fordítva jár, mint a valóságban. Ezen jókat mulatott. Amikor vissza-visszatért a munkájához, mert egy erőteljesebb kijelentés hangzott el, mindig meglepetten látta, hogy mennyire jó is a haj, és nem vétett semmilyen hibát.
- Senki sem becsüli a másik munkáját! - emelte fel a hangját megint.
 A fodrász a végére már nem engedett magának több elkalandozást.
- Köszönöm, Drágám! - kezdte az ügyfél, most már baráti, elégedett hangon - Mennyivel tartozom?
- 2100 Ft. - mondta a lány, még mindig kicsit kábán, mert fejben valahol máshol járt. Kikapcsolt.
 A nő a kezébe nyomott egy ötezrest, Ő lassan kutatott apró után, majd leszámolta a 2900-at. Egy forint borravalót nem kapott, pedig amíg az apróval bajlódott, lett volna rá lehetőség, hogy a 400 forintot megkapja a vásárlótól, de az türelmesen kivárta az utolsó érmét is. Persze, Ő szerette ezt csinálni, nem várt érte pluszt, csak eszébe jutott, hogy az emberek, mindegyformák.

2012. november 29., csütörtök

Kétértelműség


  A távolság fizikai mértékegység, a fokozatosság matematikai fogalom. Mind a kettő szerint is csak egy lépésre vagyok a hajléktalanoktól.

 A fizikai kapcsolattól és a matematikaitól is félek. 
 Nem tudom, hogy mi választ el engem a hajléktalanságtól?

2012. november 22., csütörtök

Papi jóslatok korokról

 A legrövidebb mondatnak is hatása van.

- Dicsértessék a Jéz....
- Jajj, hagyj már a hülyeségeiddel, Maelmhaedoc! - vette oda neki a harsányra részegült szerzetes.
 Malakiás atya egy pillanatra megszeppent, érezte, ahogy szeplős arcát elönti a pír, és próbálta szelíden leplezni a meglepődését, amit egykori előljárója váltott ki belőle.
 Imhar O'Hagan apát szürke-fekete szakállát hasára fogva, leivott barna reverendájában, nevetve nézett fel rá. Letörölte a keserű sörhabot a szájáról, kirúgta a roskatag széket maga mellől, és tenyerével rácsapott a szálas fa ülőkére.
- Na üljél már le!
- Majd, ha a nevemen szólítasz! - rivallt rá a testvér.
- Már mondtam - kezdte, és miután színpadiasan visszanyelte az összes nyálát, folytatta - Maelmhaedoc! Foglalj helyet, Maelmhaedoc érsek úr!
- A Malakiást használom. - akadékoskodott még mindig a pap.
 Egy rebbenésnyi ideig nézték egymást, majd mindkettejükből kitört a fullasztó nevetés.  Ezután a fiatal rávágott a fogadó pultjára, és mogorva harsánysággal a kocsmárosra nézett:
- Hát senki sem ad Írország érsékenék, pápai legátusának, a Szent hit oltalmazójának - egy tengermély levegőt vett, és vérmesen folytatta - végezetül, de nem utolsó sorban, mert talán ez életem legnagyobb teljesítménye, szóval senki sem tölt Armagh ivóbajnokának egy pofa sert?
 Az idősebb szerzetes maga elé meredve, hangtalan és komor fulldoklással egybevegyülten nevetett.
- Így beszél Írország szentembere! - még mindig fel-feltört belőle a röhögés - Rég volt, hogy megáldottad imádságos jelenléteddel bármelyik kocsmát is. Mi szólított ide?
 Malakiás belemerevedett a pillanatba, hagyta, hogy a komorság tisztasága leteperje a jókedvét.
- El akartam búcsúzni, Imhar. - kezdte egyenesen - Rómába megyek.
 Az apát csak ivott, nem látszott rajta, hogy megzavarnák.
- Hozhatnál visszafelé rendes bort! - nem bírta, hogy ne értékelje saját humorát és rácsapva az asztalra, szinte kiabálva kacagott magán. - Itt azt se tudják, hogy mi az a szőlő! - nyelvét öltötte az értetlen kiszolgálóra.
- A Pápa hivat, Cellachot szentté avatják. - folytatta az érsek.
- Az újabb ír szentre! - azzal magasba lendítette a poharát Imhar, de menetközben megállt, és barátjára meredt. - A Pápához mész személyesen?
 Malakiás bólogatott, Imhar pedig gyors egymásutánban háromszor is keresztett vetett, majd hamar visszatért a huncut csillogás a szemébe.
- Jó újra a kocsmában látni, Maelmhaedoc! Hiányoznak a régi idők!
- Volt, aki hazacipeljen az apátságba, mi?
- Lehetett még veled szórakozni... - nosztalgiázott az öreg. -  Emlékszel, mennyit fogadtunk még a szemminárium alatt?
 Az érsek csak bólogatott, sovány hosszúkás fejével így is inkább hasonlított egy elrontott faszoborra, mint egy egyházi előkelőségre. Nem állt jól neki a díszes, világos színű csuha.
- Azóta megtértünk!
 Mind a ketten felnevettek.
- Fogadjunk újra! - ordított fel Imhar.
- Nem paktálok le veled újra - kezdte fiatal barátja - arról ne is álmodj! Nem illik az már hozzánk, ahogy az a kocsma sem.
- Márpedig fogadni fogunk - döntötte el tántoríthatatlanul a kövér - Kell a móka még neked is! Méghozzá a tétet is tudom.
 A régi szerencsejátékos múlt Malakiásban is kísértett még, nem bírta a fojtó kíváncsiságot, hogy meg ne tudja barátja ajánlatát:
- Leszokom az italról, és önmegtartóztatok unalmas életem végéig, ha Te nyersz! - mondta mosolyogva Imhar.
 A jó pásztor, Armagh érseke egy ilyen ajánlatot nem utasíthatott vissza, de még mindig félt, hogy mit kell neki felajánlania, így rákérdezett. Társa lekűzdött egy böfögést és válaszolt:
- Egy estére újra csatlakozol hozzám egy mulatozásra?
 Egy estét, egy életért. Jutányos ajánlat. Bólintott.
- A kihívás pedig, hogy nem mersz átadni egy jóslatot a pápának! - vetette oda a szebb napokat látott apát.
 Még aznap este elkezdték írni a jóslatot, miután az egyik szolgálót a tűz mellől át nem küldtek pergamenért és tintáért a szomszédos plébániára. Bár Imhar sokáig akarta, hogy prostituáltakról és orgiázó szerzetesekről írjanak jövendölést, de végül hajlandó volt elfogadni Malakiás ötletét a pápákról szóló jóslatokról, hiszen melyik szentatya ne ijedne meg, ha megmondanák neki, hogy milyen lesz az egyház utána, főleg, ha még annyira pontosan fogalmaznak is, hogy négy év múlva eltemetik.
 Mivel Imhar utcagyerek korábban még abból élt, hogy tenyerekből jósolt. Nem okozott gondot neki, hogy ködösen fogalmazzon. Néha össze-összevesztek néhány latin szó ragozásán, vagy helyesírásán, de estére elkészültek a száztizenkét darab pármondatos próféciával. Ehhez felhasználták nagyjából az összes ember keresztnevét, aki csak bent volt a kocsmában, és ihletett merítettek minden tárgyból, amit csak láttak (lilliomból, kőről, szénről, tőzegről, vízről, holdról, szekérről stb.). Amint elkészültek, fáradtan, ittasan és recsegve dőltek hátra.
- Csak komolyan ne vegyék! - bizonytalanodott el Malakiás.
- Ne légy már, hülye! - erősködött  az idősebbik - Írek vagyunk! Minket senki sem vesz komolyan! - pici szünetet tartott, amíg kitalált még egy érvet, de szinte azonnal folytatta - Meg szerinted, ki hinné el, hogy lesz egy madár pápa, tudod Ostia Madara, együtt írtuk!
- Na jó, de....
- Vagy lesz egy angol pápa? Szerinted elhiszik, hogy azokból a kutyákból valaha mintavallásos lesz?
 Erre mind a ketten megvidámodtak. Összetekerték a lapokat, és lepecsételték őket, majd egy bőrtegezbe helyezték mindet.
 - Jó móka lesz ez! - sóhajtott Imhar, és kiitta az utolsó korty sört is, mielőtt elindultak.

  De  Imhar O'Hagan nem nagyon mókázott már többet, miután barátja, Malakiás, Arbagh érseke, Írország bíborosa és pápai legátusa, a hitvédelmezője, kíséretével vissza nem tért Rómából, csaknem félév után. Fiatal barátja ugyanis átadta a tekercseket, amelyek azóta többnyire beigazolódtak, mert lett angol pápa, Ostia Madara is volt már földi helytartó, és még sorolhatnánk a biztos tippeket. Így tette lóvá a világot két részeg ír, és talán épp ezen az estén 1139-ben, valahol Közép-Amerikában két maja pap is valami hasonló játékot eszelt ki, mit sem sejtve arról, hogy miden szónak varázs ereje van.

2012. november 19., hétfő

Munkahelyi ártalom



- Kérem a következőt! - hangzott a gépies parancs a szabadnapos ügyintézőtől.
 Az édesanyja pedig finoman odatolta elé a frissen sült rántott húst, egyenesen a serpenyőből.

2012. november 18., vasárnap

Szolgasors

A nagyapja egy kocsmai verekedésben halt meg.
Az apját még a háború alatt a nyilasok elégették.


 Neki egy darabig szebb kilátásai voltak. Sokáig volt "háztartás-beli" és mindenes, néha a kabátokat bízták rá, máskor a vacsorát, olykor a vendégséget. Jól tartották, egyszer még brokátot is kapott, hogy jobban szolgálhasson, kényelmesebb legyen az élete.

 Aztán a válás után utcára került. 
 Többet érdemelt volna annál, hogy egy lomtalanításon végezze. Hiába, a székek sorsa már csak olyan, mint az embereké.


2012. október 31., szerda

Kirándulás

- Én egyszerűen nem bírom ezt a várost! - magyarázta a furgon sofőrje - Elegem van ebből a kátrányból, meg füstből. Érted, az erdő után ez egy gyárkéménynek tűnik. Mert, ugye mi voltunk a családdal az erdőben. 
Kis szünetet tartott. 
- Áááá, mindegy. Aztán Ti mit csináltatok a hétvégén? - kérdezte a társát.
Az csak bámult ki az ablakon. Nem szerette a kollégáját.
- Pihentem, meg elmentünk a szüleimhez ebédelni pénteken. 
- Fúúúú, hát hallod, én ezt nem bírnám.  - kezdte a nagydarab férfi, miközben újra elindultak a forgalommal -  Azt hallod, hosszúhétvégén, otthon végig. Na attól nagyon megőrülnék. Tudod, én ilyen tevékeny pasas vagyok, meg aztán a gyerekeket is jóra akarom nevelni.
Megint megálltak, lassan haladt a hétfő reggeli forgalom.
- Érted, ilyenkor ki kell menni az erdőbe. - megállt a beszéddel, hogy puszta kezével bánjon el az ablakra költözött párával - Szóval mi kirándulni voltunk, vágod, négy nap, ebből egyet muszáj a jó levegőn lenni, tudod, különben megőrülsz.
- Hol voltatok? - szakította meg az anyósülésen utazó másik férfi, mert már nem bírta a sok "érted, tudod" kifejezéseket hallgatni.
- Fenn Dobogókőn. - mondta lelkesen a nagydarab - Ott aztán olyan a levegő! Ááá, nem olyan, mint ez a szar pesti. Érted, most nézzed meg az ablakot, ez nem is pára már, rászáradt a szmog!
Magyarázta lelkesen, majd ugyanekkora örömmel adott gázt is, hogy végre jobban megindult a kocsi sor.
- De hallod, - kezdett bele újra - múltkor olvastam a Facebookon, hogy már nem is eső van, hanem ez a szmog kicsapódás, vagy mi. Tudod ám, igazából én erre használom a facebookot, mer' az egy nagy baromság amúgy. Kapcsolattartásra, meg ilyen ismeretterjesztő szarok olvasására. Meg néha felrakok pár képet.
  Újra megálltak, de ezúttal egy lámpa tartóztatta őket.
- Azt biztos láttad is, hogy miket raktam fel. - folytatta tovább az előadást.
- Nem, rég jártam fent. - tagadott a cingár utas.
- Fúú, pedig ezt aztán látnod kell, mert érted, felraktam a sok kockának, hogy nézzék, milyen is a természet! Ne csak ott bent nyomakodjanak a kompúteren, vágod! - azzal a sebéhez nyúlt és elővette a telefonját, azon pedig betöltötte a közösségi oldalt, majd társa kezébe nyomta a készüléket - Na, nézzed csak, ott van az az album!
  Társa elkezdte görgetni az oldalt.
- Nem ám ott! Mondom, az albumot nézzed! - hajolt át a vezetésből a mobil kijelző fölé - Amúgy azt a videót se láttad, amit kitettem? Vágod, tarkón nyomnak egy oláf lasztival egy kiscsajt, van vagy négy éves szegény. Na mindegy, azt nézzed!
 A társa illedelmesen végigbogarászta a képeket. Miközben a sofőr előadást tartott mellé.
- Na nézzed, az ott a fa, ott a tövében, meg Dávidka. Érted, neki is jobb, ha a többi srác is látja, hogy ő aztán jár levegőre. Bejön ez a csajoknak is! - fejtette ki a vezető 9 éves fiára utalva. - Na aztán, az a parkoló, ahol kajáltunk. Hallod, ezek tök hülyék, le van tiltva a behajtás a hegytetőre. Gyalog kell menni! Most mondd meg!
Értetlenkedett a sofőr hangosan. 
- Pedig fent egy büfét nyitni, meg felengedni a kocsikat, csak dőlne a lé! - ábrándozott. - Na mindegy, aztán nézzed csak, ott az a földút. Ezt a volán mögül fotóztam! Mondtam az asszonynak, hogy velem aztán nem tolnak ki, terepjáróval odamegyek, ahova akarok!
Nevetett bele saját idézetébe. 
 - Na mindegy, azt majd legközelebb Te is kiránduljál! - váltott prédikálásba - Érted, én sem szeretek nagyon sétálni, de ha terepjáróval nyomod, odamész, ahova akarsz. Aztán neked is van, hát használjad ki!
- Ahogy mondod! - mondta ironikusan.
 Pár percig hallgattak.
- ÁÁ, kitiltanám én innen  az autókat! - mondta a sofőr haragosan, amikor újra megállt a forgalom - Nem lehet már belelégezni ezt a levegőt! Most nézzed meg a szmogot is az ablakon...

2012. október 24., szerda

Észrevétlenül eltűnni az égről II.

III.

 1593. május 20-án éjjel Heywood báró földjén az egyik ágy üresen maradt. Semmilyen előzetes figyelmeztetés, vagy kiszámítható ok nélkül Thomas Kyd se a kötelező vacsorán, se az esti vecsernyén nem jelent meg, és maga után hagyta a szokatlan ürességet a Canterburry mellett fekvő birtokon.
 Csak Marlowe-t nyugtalanította az eset, mivel a major többi lakója csak biccentett a hírre, hiszen ezek a költők köztudottan bohémek. Christopher már ismerte annyira Thomot, - igen, Thomot, mert az évek során a vezetéknévből keresztnév lett, a keresztből pedig csak egy kis csonk maradt - hogy tudja, előre szólt volna barátja, ha távolmarad.
 Éjszaka, amikor már feljöttek a csillagok közül a leghalványabbak is, elindult Patriciához, aki még mindig a városban élt, hogy megkérdezze, mi lehet a bátyjával. Gyalog vágott az útnak, nem akarta, hogy bárki is hallja, ő is elmegy. Rossz előérzete volt, és nem akarta magát is gyanúba hozni.
 Már félórányira járt a birtoktól, kevesebb, mint ugyanennyi időre a várostól, amikor lovasokat hallott, és a fák között meg jelent a fáklyák kiszámíthatatlan narancssárgás fénye, súlyos árnyékokat vetve a törzsekről a földre.
 Bebújt egy árokszéli bodza tövébe, tudta, hogy ott nem láthatják meg. A paták gyorsan vágtattak az úton a Heywood-ház felé. A sötétben nehéz volt meglátni a lovasokat, de az egyiken megpillantotta a csuhát - tudta, eretneket keresnek.
  Rögtön megértette és biztos volt benne, hogy Thomas miatt mennek. Futott, amint hallótávolságon kívül tudta az üldözőket. Negyedóra alatt ért be Canterburry macskaköves főutcájára, először balra, majd kétszer jobbra fordult, majd hosszan egyenesen ment, míg Patricia házához nem ért. Előtte óriási fények ragyogtak, szinte nem is látott, a ház előtt a bazaltköveken máglya lángolt, mindenféle iratokkal és gyerekjátékokkal. Ahogy Marlowe állt, és nézte, megragadta egy kéz, majd berántotta egy sikátorba. Megijedt, attól félt, hogy a királyi inkvizíció az. Becsukta a szemét, és várta, hogy térdre kényszerítsék.
 Mikor megfordult, Patricia volt az. A lány szeme csillogot, mint a borostánykő, ahogy a tűzfénye megvillágította a vízcserepeket a szemében.
- Ne félj, nem hagyom, hogy bántsanak! - kezdte Christopher, nem is sejtve, honnan van benne ennyi erő, miközben maga is remeg. Patricia, letörölte a könnyeket, és határozott lett pillanatok alatt.
- Vigyél el innen! Meneküljünk!
 Christopher csak bólintott és karon ragadta a lányt, együtt végigfutottak a sikátoron, majd megkerülve a tömböt, eltűntek az éjszakában, és elvitte a lányt a Heywood-birtokra.
 Éjjel nem aludtak, de nem is beszélgettek. Csak ültek a sötétben, és várakoztak,. Csendben hallgatták, ahogy a gerenda és a padló recseg, ahogyan kiadják magukból a nappal melegét.
 Másnap, Marlowe összepakolt, azt mondta Heywoodnak, hogy a történtek után elmegy innen, amíg kiheveri, hogy Kydből eretnek lett, és fogva tartják. Gazdája elengedte, és felszerszámoztatta neki a kocsit.
Patricia előre ment az erdőbe, egy bokorban várta, hogy arra jöjjön Christopher. Amikor a költő megérkezett, felugrott a kocsira és már indultak is messze. A lány a férfi vállára hajtotta a fejét, és eltakarta azt egy fátyollal, nehogy bárki felismerhesse.

IV.
 Stratford-upon-Avonben voltak már lassan kéthete, amikor egybekeltek. Mivel Christopher szépen és ügyesen írt, hamisított maguknak két papírt álnévre, a helyi presbiter pedig könnyedén elfogadta azokat valódinak, hiszen ahhoz se nagyon volt szokva, hogy egyáltalán kivonatokat kap a házassághoz, nemhogy még hamisítványokkal is találkozzon.
 Patricia és Christopher már egészen megnyugodott hála annak, hogy már 10 nap is eltelt Thomas elfogatása óta, és őket még senki sem kereste, pedig már jó pár napja visszaküldte a kocsit gazdájának. Az egyetlen hiba, amivel nem számoltak, az az volt, hogy a hintót Stratfordból küldték, elárulva, hogy hol is van a rejtekük. De ennek már 8 napja ,és még senki sem kereste egyiküket sem.
 Azt tervezték, hogy továbbutaznak, fel északra, ott már nem ismerik Marlowe-ként, és új életet kezdhet, mint írnok, vagy deák, netán mint uradalomvezető. Patricia arcáról is eltűnt mostanra az aggodalom, Christopher mellett nyugodt volt, és csak akkor fogta el a szédítő idegesség és a félelem, ha egyedül maradt egy utcán. De Christopher, ha tehette mindig mellette volt, és elterelte a gondolatait.
 Május 29-én délután végül megérkeztek a csuhás lovasok Marlowe-ért, aki önként vállalta a meghallgatást. Még aznap éjjel a helyi parókián be is rendezték a tárgyalót, és Christopher Marlowe-t, aki még mindig nem volt házas, a törvény nevében kihallgatták. A költő elismerte, hogy beszélt Thomas-szal ilyesmiről, de eretnek gondolatok egyikük száját sem hagyták el, az anarchia szó pedig csak egy színdarab miatt került szóba.
 A vallatás se kegyetlen, se erőszakos, se átfogó nem volt. Egyszerűen csak egy beszélgetés. Marlowe már megtanulta, hogy a bonyodalom a drámában akkor jó, ha kiszámíthatatlan. Tudta, hogy letartóztják, biztos volt benne, hogy hamarosan. Nem ment haza a fogadóba Patriciához. Küldetett neki egy levelet, álnevén, majd egy másik fogadóban vett ki szobát, és lefizette a tulajdonost, hogy vallja azt, már 8 napja ott van.
 Másnap reggel pedig megírta élete utolsó drámáját, amelyet még aznap elő is adtak, de  igazságtalanul Christopher Marlowe a premier végét már nem élhette meg.

V.
 Christopher Marlowe utolsó napja békében telt el. Reggel a fogadó ablakában ülve írta meg utolsó művét, egy rövid és szomorú darabot, igazi tragédiát. A főhős érzéseit a szíve mélyéről írta, tudta, hogy milyen az üldözött ember sorsa, a mindent felemésztő félelem. Sosem voltak hitelesek a legyőzött és bukott szereplői, de most minden karakter olyan volt, mint maga az élet. Annyira tökéletesek voltak, mint a felhők, amikben mindenki mást, de a valóságot látja.
 Lelke mélyén tudta, hogy bármennyire is tökéletes a történet, soha, egyetlen egy színház nem fogja előadni, egyetlen színész sem tanulja meg a szöveget rendesen, és egyetlen egyszer sem fog bőrfedő becsapódni a sorai felett miután az utolsó betűt is kiolvassák belőle.
 Délre elkészült az írással, forró viasszal lepecsételte a pergamentekercseket, elküldette őket pártfogójának egy közönséges, hogylétéről szóló levéllel együtt. A küldeményben nem említette, hogy kihallgatták, mindössze annyit írt, hogy valószínüleg három nap múlva újra Canterburyben lesz. Nem osztotta meg azt a gyanúját sem Heywood báróval, hogy valószínüleg máglyán fog állni, bár ő semmit sem követett el, mindössze meghallgatta Kyd véleményét, és elrejtette barátja iratait.
 Délután a fogadóban várta, hogy érte jöjjenek. Nem tudta, mikor érkeznek meg, de gondolta, hogy valamikor olyankor, amikor sokan lesznek, hogy a csőcselék lássa, mi jár a királyi és az egyházi rend felforgatóinak.
 Hamar társaságot talált magának a kocsmában, amelyik kísértetiesen hasonlított arra, amelyikben megismerte Thomas Kydet, ahol eljegyezte őt a sors a kínzással és a halállal, de emellett a szerelemmel is, de éppen csak egy látszatnyi játékos időre, amely folytatás után kiált. Patriciara gondolt, miközben az ostábla játékokat játszotta, és a kockázások során veszítette el egyre kedvesebb tárgyait. A pécsétgyűrűjét, az övét, a monogrammos bőrerszényét.
 Este volt már jócskán, amikor a lovasok megérkeztek. Két katona és egy csuhás lépett be az ajtón, a nagy zaj még a halál ezen londínerei előtt sem szűnt meg.
 Marlowe elkezdett remegni, érezte ahogy a verejték elindul a hátán, egyre szomjasabb lett, és egyre inkább a remény bénította meg, mint sem a félelem. Keresni kezdte az utolsó fogódzókat, végiggondolta, hogy nem biztos, hogy ki akarják végezni, hisz magától vállalta a kihallgatást, csak papírok vannak nála, nem is az ő írásával. Ám, ezeket a gondolatokat hamar elhajtotta.
 Tudta, hogy nem lehet ennyire naív. Biztosan és büszkén várta Ő, Christopher Marlowe, eretnek és felforgató, a halálát. Utolsó gondolataiban elbúcsúzott mindentől, amit átélt. Örült, hogy elküldte a levelet Patricianak. Egy utolsó vágya volt, hogy ne kapják el, ne kaphassák el soha, inkább legyen máshogy vége.
 Amikor a hatóságiak egyre közelebb értek, nem zavartatva magát környezetétől felállt. Ellökte az előtte állót, kicsorgatta az egyik lámpásból az olajat, és egy gyertyát dobva a zöldes arany színű folyadékra, meggyújtotta azt.
 A lángok lélegzetvételnyi időt vártak csak, majd sisteregve és éhesen, pillanatok alatt felcsaptak, és senki sem tudta, hogy merre ugorjon. Költőnk a többi lámpát földhöz csapta, vagy leverte, amit elért, azt a tűznek szentelte. Mindent le akart rántani oda, ahova az inkvizíció őt szánta.
 A fojtó füst és a pattogó lángok pillanatok alatt legyőzték a szobát. Mindenki félt, csak Marlowe nem. Ő ura volt magának, tudta, hogy így nem kaphatják el.


VI.
 Másnap csak romok maradtak a fogadóból, rengetegen égtek meg odabennt. Kivéve a két katonát és a papot, valamint a fogadó előterében állókat. A bent lévő nagyjából 100 emberből 10-en biztosan meghaltak, a többiek között viszont a többség megégett, de túlélte. Főleg a kocsma hátsó tratktusában nem menekülhettek meg, hisz ott volt a legfullasztóbb a füst, és arra terjedtek leghamarabb a lángók.
 Az utólagos vizsgálatok után kiderült, hogy az áldozatok között van az ámokfutó, az eretnek maga is, Christopher Marlowe. Az ördög sem menthette meg az isteni igazságtételtől, prédikálták utána a papok és a lelkészek. A megtalált pecsétgyűrűjét és erszényét a helyi templom előterében mutogatták az érdeklődöknek, és rajtuk példálózva intettek mindenkit óva, attól, hogy a rend ellen legyen.
  Christopher Marlowe így 1593. május 30-án meghalt a több, mint 100 szemtanú előtt, és vele együtt elpusztult az angol drámaírók legjobbika.
 Christopher Marlowe hagyatékát azóta is megmutatják mindenkinek, aki Stratfordban jár, és a személye az eretnekség elleni érvelés egyik főbástyája lett - "a lángok Marlowe-t is utolérték" szólt a mondás akkoriban.
 Senki sem hallotta többször ezeket a beszédeket, vagy látta volna többször a megégett erszényt és a pecsétgyűrűt, mint George Williams, az egyetlen, aki 1593. május 30-án éjjel észre vette, hogy a Porrima csillagkép legfényesebb csillaga, az M3201-es elhalványult egy picit.
 George Williams azóta is Mary Humble, születési nevén Patricia Kyd, első és egyetlen férje. Valamint Ő az egyetlen, aki valaha látta, és eljátszotta a néhai ünnepelt költő, Christopher Marlowe legutolsó drámáját.

2012. október 20., szombat

Észrevétlenül eltűnni az égről I.

I.
 1593. május 30-án kialudt az M3201-es csillag fénye. A dátumot, de még az órát is pontosan ki lehet számítani a távolság és a fénysebesség egyenletéből. A fizika törvényeit nem csapja be semmi, így a ma kialudt távoli napról is tudjuk, hogy jó ideje csak a fénye élt velünk.
 A pár pillanat alatt elsötétedő fénypont észrevétlenül tűnt el az augusztusi égről, mivel az emberi szemet megtéveszti az a tény, hogy az égbolton pontosan egy másik égitest árnyékában pislákolt utoljára.
 Több, mint 400 év bőven elég ahhoz, hogy az emberek egy csillagot elfelejtsenek, főleg, ha azt sem tudták, hogy egy távoli ponton a végtelenben az már csak egy hamvaiba fulladó csillag. Kevesebb idő is elég volt és kevesebb tudományos tény kellett ahhoz, hogy I. Erzsébet korának leghíresebb költőjét elfelejtsék és eltűntessék a saját egükről.

II.
 A fogadót kívülről az alkohol jellegzetesen fanyar illata lengte körbe, míg bentről csak az olajlámpák és viaszgyertyák ablakon kiragyogó pisla fénye kente sárgára a földet az épület előtt. A helyiségben a beszélgetések erőteljes üresen és értelmezhetetlenül pattogó zaja miatt az emberben a gondolat is megfagyott. Egy pillanatra még azt is elfelejtette a drámaíró, hogy kit is keres itt 1591. szeptemberének egyik estéjén. Csak egy hirtelen szó villant át a fején: Hamlet. Aztán már a tompa háttérzajból élesen és hangosabban vált ki egy mély, morajló beszéd:
- Kit keres, Uram? - a fogadós volt, kezében két agyagkorsóval. Minden szó úgy hagyta el a száját, hogy Christopher Marlowe költőre és drámaíróra egy kósza szemmozgást sem fecsérelt.
A kocsmáros magas és telt ember volt, csimbókosan lógó hajjal, amelyre már se a fekete, se a sötét barna szó nem illet, pusztán a sötét pedig nem lett volna elég kifejező.
- Thomas Kydet. Azt üzente, hogy itt találom. - szólt a helyszínhez képest elegánsan ötözött Marlowe.
Pedig valójában külsejét annyi tette előkelővé, hogy haja és szakálla rendezett volt, bár mind a kettő a korához képest rövid volt, valamint gazdaggá tette az is a kocsma többi vendége számára a megjelenését, hogy az nap éppen frissen mosott ruhát vett.
 A kocsmáros a nyaka alá szorított egy kenyeres kosarat, a hasát kissé kitolva, a kezében lévő korsóval és az egész torzójával együtt  egy békésebb és csendesebb sarok felé mutatott, ahol jól láthatóan nem a fogadó legtöbb vendégéhez hasonló parasztok valamint mesteremberek ültek.

 A drámaíró óvatos léptekkel haladt a halkabb sarok felé. Menetközben kereste a zsebében a megbízója, vagyis a pártfogója levelét, valamint igyekezett senkihez sem hozzáérni. Nem azért, mert magát különbnek tartotta volna a tavernában fogyasztó társaihoz képest, hisz maga is ilyen helyeken múlatta még nem régiben idejét és pénzét, hanem éppen azért, mert ehhez hasonló helyeken eltöltött már években mérhető időt, tudta, hogy a legkisebb lökés vagy érintés is elég lehet egy olyan félreértéshez, melynek végeredménye egy fájdalmas kocsmai verekedés vagy dulakodás.
 Biztonságos járása kifizetődött, viszontagságok nélkül jutott el az asztalhoz. A társaság a vaskos fapadokon azonnal felnézett rá. Ekkor győződött meg arról Marlowe, hogy túlságosan elkalandozott az esze azon, miként kerülje el a részegeket, és kevéssé tévedt el az illendő köszöntés átgondolásában. Bár nem szerette megtervezni beszélgetéseit, mert a valóság mindig rácáfolt a saját játékára, de mint író hajlamos volt arra, hogy felkészüljön minden párbeszédre, gyakran egész librettók születtek fejében egy-egy helyzetre, azonban ilyenkor csak még dühösebb volt, ha beavatatlan társai (akik magukról azt sem tudták, hogy éppen a történelem egyik legjobb drámájában játszanak) elrontották a szövegüket.
 Nem tudta, kihez forduljon, pár gyertyapislákolásnyi ideje volt csak arra, hogy mindegyik arcot felmérje, és a megfelelőt megszólítsa. Az összes tény, amit tudott Kydről, hogy nála kevéssel idősebb férfi, arcát szakáll borítja, amely a melle közepéig ér, és bal füle magasabban van, mint a másik.
 Gyorsan mérte végig a társaságot, a két hölgyre nem vesztegetett időt, de még így is négy férfit kellett végigvizslatnia, egyiküket zárhatta csak ki azonnal, mert annak arca borotvált volt. A másik 3 férfi viszont tanácstalanul egyformának hatott, a füleik megvizsgálása pedig nem éjszakai feladat lenne.
Már kérdésre nyílt a szája, amikor a neki félig háttal ülő férfi kezén tintafoltokat pillantott meg. Ez nem jelenthetett mást, mint, hogy rábukkant a másik költőre. Még gyorsan megnézte a saját kezét, ahol hasonló lila alaktalan formák illetlenkedtek.
Kezét gyorsan a megtalált férfi vállára tette, és azzal a nyitott szájjal, amelyik még kérdezni akart, a kíváncsiskodást megszólítássá kovácsolva elkezdte:
- Thomas Kyd, ha jól tévedek?
- Nem téved, se jól, se rosszul. - nevette el a végét saját válaszának Mr. Kyd. A férfi karcsúbb volt, mint a társaságban bárki, ruhája is drágább, mint asztaltársaié. Haja barna színű, rendezetlen, de nem elhanyagolt, benne egyre több ősz hajszállal. Szeme fénye is szürkésebb volt, de égett benne valami tűz, ami ilyenkor már a legjobb drámaírókéból is kialszik. Kezével leülésre invitálta az alkalmatlankodó Marlowe-t, és lábával ki is tolta neki a két pad melletti széket.
- Köszönöm. - ült le Marlowe - Gondolom, nem zavarom, ha még hellyel is kínál. - erre feleletként csak egy mosolygós bólintást kapott Kydtől, a többiek pedig zavartan és érdeklődve várták a folytatást - Heywood báró gratulál az Ön egyik tragédiájához, megkért, hogy ezt kifejezendő adjam át levelét, melyet a tiszteletreméltó szerzőnek, azaz magának címzett.
 Kyd hanyagul vette át a levelet, a tekercsnek csak a tetejét fogta meg, hagyta, hogy az alját a lefelé ható erő majd kinyissa. Az ilyen hanyagság megdöbbentette Marlowe-t, aki már jó ideje nem látott hasonlót a bársonyhoz lágyult arisztokraták között. Kyd gyorsan olvasta át a pergament, amit a gyertya hátulról világított át. Majd feltekerte, és visszaadta Marlowe-nak.
- Holnaptól lakótársak és kollégák vagyunk. - hagyta el nyugtalanító természetességgel Kyd száját a frázis - Csatlakozna hozzánk, ha már úgyis meg kell ismernünk egymást?
 Marlowe meglepődött mindentől, amit hallott. A meghívástól és pártfogója szándékától, hogy újabb költőt vesz szárnyai alá. A meghívást elfogadta, és számára pillanatokon belül ihatta a friss almabort és érezhette, ahogy a meleg átöleli belülről és átsegíti a nyugalomba.
 Az este további részén rendkívül jól szórakozott. Bár általában maga szokott hangosan előadást tartani, vagy éppen szavalni, most hagyta a testét és lelkét ráhangolódni Kyd szavaira. A legfelforgatóbb gondolatokat hallotta aznap éjjel, kezdve királyról, görög demokráciáról, eretnekek igazáról és az egyház pálfordulásáról, amellyel elhagyta a krisztusi utat, és bár szögesen mást gondolt magában, a lelke ott a padon egyetértett.
 Már csak ők ültek ott a sarki asztalnál, a munkások és parasztok már a másnapra készültek, hogy újra a feladataik fölé hajtsák fejüket. Egy szokatlanul könnyed téma, a környékbeli bűnözésről szóló előadás közben, egy ifjú hölgy lépett be. Kyd vállára tette kezét és csak egy némán elsuttogott szóval hagyta el a formaságokat:
- Most.
 Kyd ránézett, majd bólintott. Karjával legyezett egyet a társaság felé a szőke lánynak, és magyarázni kezdett:
- Patricia, ezek itt a barátaim, többségüket ismered. Peter deákot és Simon joszágbiztost biztosan, Maryt is természetesen. Gabrielről már meséltem, de a fiatal urat - mutatott ekkor Marlowe felé - tudtommal nem. Ő itt Christopher Marlowe, korunk legnagyobb drámaírója!
 Marlowe számára ekkor derült ki, hogy Kyd tudja, hogy kicsoda ő, míg a társaságnak csak ekkor jutott eszébe, hogy ki volt eddig vendégük az asztalnál. Marlowe a meglepődéstől és a tanult illemtől vezérelve rögtön felállt, majd meghajolt a még hozzá képest is fiatal szőke Patricia előtt. Majd a bortól felszabadultan kezet is csókolt neki, ahogy a nemeseknek szokás. A lány csak nevetett, nem erőltetetten, hanem őszintén.
- Maguk költők! - nevette el magát - Pont, mint a bátyám! - ezzel elárulva, hogy milyen viszonyban is áll Thomas-szal.
 Marlowe szívét egy másfajta melegség töltötte el, mint amilyet a bortól kölcsönzött. Ekkor nézte meg jobban Patriciat, aki angol létére valóban gyönyörű volt. Haja hosszú és fonatlan, ahogy az a polgárokhoz illik, teste karcsú és törékeny, ruhája pedig finoman szegett és hímzett, ahogyan a walesiek készítik.
 A társaság lassan állt fel, de Marlowe hamar elkerült a lány mellől, mert eddig ivópajtársai egyre többet kérdeztek tőle és róla, most hogy tudták, a Dido szerzőjével beszélnek. Kyd legutolsóként ment ki Patricia mögött a fogadóból, visszaintve a csapmesternek és annak feleségének, jó éjt kívánva.
 Kilépve Marlowe és Kyd egyszerre nézett fel a csillagokra (úgy látszik, a költőknél ez így szokás), de más-más pontra bámulva. Kyd a jóöreg Oriont kutatta, amely a téllel együtt közeledett az égen, míg Marlowe szeme a Porrima csillagkép legfényesebb testjére bámult. Végül leszegték fejüket, és eltűntek az éjszakában, már szétválva.

2012. október 19., péntek

A szépség természete

A szépség néha velőig hatol!
 De én már alig vártam, hogy belépjek a lakásba, és megmeneküljek az érett esőcseppektől. A kaputelefon már lent, a bejáratnál elárult. Ahogy beütöttem az ajtót nyitó kódot, bent egy apró csengetés, mint egy alaktalan, de felettébb harsány inas, jelentette be érkezésemet.
  A belső udvaron már láttam is, ahogy a lakás ajtajában vár rám. Készült valahova, látszott az egész állásán, a haján, a cipőjén, hogy indul valahova.
 Ahogy felértem, elmaradt a jól megszokott csók. Csak a nyakamba ugrott és megölelt. Ez az egész pont arra volt jó, hogy  összezavarjon. Baj van? Megint elkövettem valamit?
 Aztán megállt, mintha csak a kifutón pördülne egyet, és számonkérőn, de valami játékossággal a hangjában, szikkadt tömören megkérdezte:
- Na?
- Csinos. - próbáltam egy mosolygós kétértelműséggel menekülő utat építeni magamnak arra az esetre, ha mellé lőttem volna.
- Szupi! - mondta gyorsan és befordult a fürdőszobába, hogy újra játszon a lányos szépítőkkel.
 Én utánna léptem. Majd biztosnak érezve a helyzetet - bár férfiként egy nővel beszélve ilyet senki sem élhet át, még eladó-vásárló találkozásnál sem - számonkérésbe csaptam:
- Hol marad a csókom? - kérdeztem
 Megfordult, elindult felém, majd mikor már elindult a fejem, elkapta a száját.
- Náná! - kezdett ostoros szigorúsággal fegyelmezni - Most tettem fel a szájfényt!
 Szerencsére nem gondolt bele, hogy én ezt eddig észre sem vettem. Nem azért, mert nem figyelem meg eléggé az arcát, de nem is amiatt, hogy töppedt érdektelenség fűzne a külsejéhez. Egyszerűen a rossz fényviszonyok, a szemembefutó esőcseppek a hajamról, és a jellemzően lassú megfigyelőképességem vidám egyetértésben játszottak ki.
- De nem miattam raktad fel? - estem vissza a vallatós hangsúlyozásba.
- Azért tettem fel, - kezdte a tanítónénis dalolását - hogy szép legyek!
 Pusztán egy pillanatra gondolkodtam, aztán újra döftem:
- És nem nekem akarsz tetszeni?
- De! - másodpercnyi szünetet sem tartott - De neked akárhogy tetszem! - mondta annyira rosszallóan, mintha ez már baj lenne - Viszont ez kell, hogy én is szépnek érezzem magam!
 Rám mosolygott, majd az utolsó szemkihúzás után, felkapta a táskáját és a kabátját, hogy elindulhasson a barátaival pusztán szépnek lenni.

2012. október 14., vasárnap

Helyfoglalás

 Az idős nő, a citromsárga pulóverben, azonnal a villamosra lépett, ahogy a leszálló utasok hada elvonult mellette. Aggódott, nehogy rázárják az ajtót.
 Halk, forgó hanggal indultak el a síneken, át a hídon. Erősen kapaszkodott, óvatosságból szorította a mocsok-narancssárga csöveket, miközben kalapos fejével folyamatosan a helyeket kereste. Amint látta, hogy a dolgos tömeg minden plüssfelületet elfoglalt, szúrós szemmel figyelte a közönségét.
 Mikor tekintete egy fiatal nő szemébe döfte magát, sikerrel járt, a hölgy azonnal felállt, átengedve helyét. Visszafogottan fájdalmasnak látszó és ható léptekkel indult el új, lekopott kék trónja felé. Picit belebotlott a diadalba, mert a szerelvény átérve a hídon, könnyeden fékezett.
 Ahogy leült, élvezte a kényelme győzelmét, és az ablakon át beragyogó napfényben fürdött. Egy más világban járt. Úgy érezte, hogy kora miatt neki ez már jár, ez a tisztelet és az elismerés, amire egész életében várt, ezt kell megadnia az öregedésnek és a ráncoknak. Közben pedig lelke egy másik szeglete hálát adott Istennek és embernek, hogy sem fájdalmai nem voltak, sem kimerültnek nem érezte magát. Testben és lélekben ő még mindig fiatalabb volt egy 10 évvel.
 A gördülve csapódó ajtók záródást jelző rikoltozó hangokom, és a telefonálok félpárbeszédein áthallatszódott az ellenőrök jól ismert mondata.
- Jegyeket, bérleteket! - csengett a női hang.
 Táskájában kimérten kutatta ki személyigazolványát, és várta, hogy felmutathassa jegy helyett. Egyre izgatottabb volt, hogy mikor kerül rá sor.
 Az ellenőr melléérve csak mosolygott:
- Mama, nyugodtan tegye el - kezdett bele mosolyogva a középkorú jegykezelő. - Hát magán látom, hogy nem kell önnek jegy!
 Csalódottan és savanyúan huppant hátra ülésére citrom sárga pulóverében, megsértve, hogy öregnek nézték.
  

2012. október 11., csütörtök

London

 Londont nézem most már 3 éve egész nap a lakásból. Az íróasztalról, a kanapéról, a konyhából, tulajdonképpen az olívazöld falak közül bárhonnan. Minden ablak fénye, minden nesz a piros buszokra, a Towerre, Trafalgarra és a Temzére tereli a figyelmemet.
 Pedig soha nem voltam még Angliában. Egyszer majdnem, de havazott, és el sem indult a gép. Szabadságom pedig nem volt több, így elhalasztani sem tudtam.
 Az igazság még fémesen ridegebb, nem is érdekel, milyen London. Mintha ott élnék, már százszor végig róttam volna az összes utcát szikkadt komoran, és ismerném minden rejtett titkát, szokássá korcsosult beidegződéseit a benne élőknek. Túl sokat láttam már belőlük.
 Valamikor, valaki berendezte a lakásomat. Vagyis, nagyon jól tudom, hogy ki rendezte be, csak akkor még nem tudtam, hogy az az én lakásom lesz. Azt hittem az övé. Néha még most is úgy fáj bennem a kényelmetlen érzés, hogy csak az albérlője vagyok. De akkor, az a lány annyira hitelesen adta elő, hogy a hozzánk, de leginkább hozzám illő stílus az angol minimalizmus és London, hogy még most is márványmereven állítom a lakásba látogatóknak, hogy ez teljesen kifejez engem - ebben pedig segítségemre vannak az ablakként tornyosuló londoni fényképek.
 Pedig valahol a lapraszerelt svéd stílbútorok között lenne nyugtom. Valami többnyire felhőszürke környezetben, pár szépiás, unalomig fénymásolt fénykép között.
 De mindig is jobban hallgattam másokra, jobban kopogtak bennem mások gondolatai rólam, mint az, amit magam állítottam magammal szembe a reggeli fogmosásnál a tükörben. Így hiába állítja azt csak egy egykori lakótárssá minősült érzelem, hogy ez az én stílusom, ez maradt, nem változtattam.
  Hogy az új önjelölt lakberendőzöm, a lány, majd mit lát bennem, egyelőre várom csendesen, míg a tévé fölötti falról szépen kiáll a megállójából a double-decker, ami már 3 éve egy tappodtat sem mozdult.

2012. október 1., hétfő

Elbújt

- Egyszerűen nem látom - mérgelődött magában a középkorú nő, majd pizsamástul kikelt az ágyból, ahogy az első ágon átvergődő napsugár elérte a takaró szélét.
 Homályos tekintetével alapos keresésbe kezdett. Igyekezett mindent végigvizsgálni az egész lakásban.
 Közben néha el-elkiabálta magát.
- Hol vagy?
 Ilyenkor megállt, pillanatnyit várt, bár maga sem remélt választ. Folytatta tovább. Minél többet kutatott, annál idegesebb lett.
 Benézett az ágyak alá, a szekrényekbe, megnézte a kisasztal mellett és alatt. A fürdőszobában a neszeszerek között, a mosdótálnál, a kádban, majd a konyhában a hütőben és a kamrában is.
 De sehol nem találta. Már szinte magából kikelve üvöltött:
- Hova bújtál?
 Aztán, még mindig ködösen elmosott tekintetével, újra akarta kezdeni a pásztázást. Éppen lépés közben hallotta meg a reccsenést.
 Egy gondolatnyi időre eszébe villant, hogy azt tartják a vakoknak felerősödik a hallásuk, miután a látásukat elvesztik. Kezdett büszke lenni magára, amikor megértette, hogy mire is lépett rá.
 A könnyektől pacákban és homályosan látva térdelt le, majd kezdte ujjaival, a szilánkokkal mit sem törődve, összegereblyézni szemüvege törmelékeit.
 


2012. szeptember 26., szerda

Kéretlen levelek

  A folyó azon a napon is pont ugyanúgy csordogált, mint mindig, így július tájban. Minden vízcsepp különbözött a másiktól, de pont ugyanúgy futották csilingelve a gömbölyűre és fényesre simított köveken.
 Alig lehetett mélyebb, mint két arasz a part mentén, de a nyárközépi napfény képtelen volt akárcsak kicsit is felmelegíteni a harmatfriss vízet.
 A palackposta szépen törte magának az utat a kövek és az uszadékok között, egyenesen a tenger felé. A megmunkált üveget nem csak úgy bevetették a folyóba. Viasszal lepecsételték a száját, és műanyaggal laminálták, nehogy véletlen megtörjön a szemérmetlenül átlátszó anyag.
  A horgász éppen egy pisztránggal viaskodott, amilyen mohón kapott a horogra tűzött légy után, annyira erősen próbált szabadulni a zsineg riadalmas rántásából. A rutinos férfi hagyta, hadd fáradjon, és míg egyik kezében a botot tartotta, addig a másikba fogta a szákot, és várt, hogy partra húzhassa a halat. Az állattal együtt, potyautasként jött a palack is, benne a levéllel. Amint kiakasztotta a horgot a pisztráng szájából, egy fénykép után már rögtön vissza is engedte a hűs patakba.
 Az üveget azonban sokáig csak szemétnek vélte, emiatt a part menti köveken már meg is száradt, mire a karcos, sebzett palackot a horgász is észrevette. Meglátta benne az üzenetet, majd habozni kezdett.
 Pár pillanatig úgy volt vele, hogy feltöri és elolvassa a levelet, aztán egy mosollyal az arcán visszadobta a sodrásba.
- Vissza a feladónak!
 És közben magában még elsütött pár poént a spamekről, amelyeken jókat nevetett egyedül a természetben.

2012. szeptember 22., szombat

Les

 Az éjszaka még utoljára jól belerúgott a hajnalba, faggyal borítva mindent, aztán magára hagyta a mezőt, és engedte, hogy a dombok fölött felkeljen a nap.
 - Háromszáz méternyire vannak - suttogta a fiú.
 Az idősebb vadász bólintott, majd a távcsövével pásztázni kezdte a horizontot. A mozdulataik alatt a magasles halkan megreccsent, ami felingerelte a velük lévő vadászkutyát, aki néha felnézett és izgatottan szimatolt a levegőbe, aztán visszafeküdt a deszkákra.
- Ott van egy balra a fától. - mondta a vadász. - Látod?
 A távcsöve bepárásodott a leheletétől, a fiú emiatt csak homályosan tudott kémlelni, de rendületlenül nézte, és kereste a szarvasokat.
 Ha meghallott egy-egy bőgést pontosan próbálta megtalálni, hogy merről jöhet az üvöltés, ha sikerült meghatároznia, arra fordította a látcsövét.
 Aztán a Nap átverekedte magát a látóhatáron és vitathatatlanul világos lett. A szarvasok miatt ugyanolyan lassan és nesztelenül mentek vissza az autóhoz. Semmit sem akartak megzavarni.
 A fiú még annyira a szarvasbőgés lázában égett, hogy az autó ablakán át is csak az útszélt nézte, és mindenhol vadak után kutatott.
 Amikor hazaértek, a fiú lefeküdt, hátha még tud pihenni, de még mindig izgatott volt. Álmában is csak az állatokat leste. Aztán, ahogy felkelt, a mellette fekvő lány a friss ébredés utáni fáradtsággal csak ennyit kérdezett:
- És láttál szarvaso... - kezdett majd ásított bele a lány - ...kat?
- Aha.
- Nem fáztatok kukkolás közben?
 És a fiú csak ekkor jött rá, hogy milyen hideg is volt akkor, és ekkor értette meg azt is, hogy párosodó állatok után lestek egész végig.

2012. szeptember 18., kedd

Késésben

 A feleség megállt a szobában és a pizsamában tévéző férjére nézett. 
- Nem mehetsz így el itthonról! - ágált.
- Nem is fogok. - mondta a férfi, és csak nézte tovább a tévét.
- De várnak rád! - sopánkodott a feleség.
- Hadd várjanak!
 A nő egy pillanatig nem tudta, hogy mit mondjon, aztán újrakezdte:
- El kell mennünk! - mondta már szinte ordítva - Hiszen téged fognak megjutalmazni, azt is írtuk a meghívóra, hogy megyünk!
- Akkor megyek. - azzal felállt és elindult a bejárati ajtóhoz.
- De így nem mehetsz el!!
 A férj sóhajtott egyet és visszaült a tévé elé.
- Szívem, ne csináld ezt! - kérlelte az asszony - Öltözz fel, és gyere, hanem kezded el időben, el fogunk késni!
 A férfi hangosan kifújta a levegőt, kikapcsolta a készüléket, felkelt és elkezdett öltözni. Pár perc alatt el is készült, befújta magát  parfümmel és felhúzta fekete öltönyét a világoskék inggel (soha sem szerette a fehéret) nyakkendő nélkül. Ennyi szabadságot hagyott magának, legalább levegőt kapjon.
 A felesége eltűnt. Ő megállt a nappali szoba közepén, körbenézett, majd hangosan ordított, hogy az egész lakásban hallani lehessen:
- Indulhatunk!
 A baljóslatú hallgatás után a fürdőszobából szólt ki a jól ismert női hang. 
- Pár perc és elkészülök! 
 Mikor a férje meglátta, hogy még vizes a haja, hang nélkül visszaült a tévé elé, és csak újra sóhajtott:
- Még ráértem volna!