Edessza grófja

A terembe már behallatszódott a kinti harc minden nesze. A kardok csattogása és a kiáltások. Eleinte minden olyan volt, mintha az utcán kerekedett volna vita és csak az lenne hangosabb, mint szokott. De amint belevegyült a füst szaga és a tűz narancssárga ragyogása árnyékolta be a tróntermet a gróf felállt trónjáról.

Végigmérte a teremben álló páncélosok csapatát, akik izgatottan remegtek és így csörgették vértjeiket, amint a betörő pogányokra vártak.

A gróf levette köpenyét, keresztetet vetett, kopját vett a kezébe és parancsot adott: Támadás.

A harcra egyáltalán nem tudott figyelni, meggondolatlanul csapott jobbra és balra, de minden ütése talált. Mikor kitörtek csak egy koppanást érzett a sisakján. Elterült és utolsó gondolataival várta a halált.

Magát is meglepte a hír, hogy győzött. A betegágyban pennát vett és a pápának magának írt. Edessza az Úr akaratából, Krisztus híveinek kezében maradt.

Mikor a pápa őexcellenciája kezébe vette a levelet elégedetten adta át a diakónusának.

- Si deus nobiscum, quis contra nos? (Ha Isten velünk, akkor kicsoda ellenünk?) - kérdezte a pápa.

A diakónus imádságra kulcsolt kezét szétnyitotta, vizsgálva nézte saját tenyerét és látta, ahogy a vér csorog róla. Tudta, hogy Krisztus keze is véres volt, amikor a szegek átütötték, de azt is tudta, hogy Edessza véráldozata más színű.

Zavartan megtörölte teljesen tiszta kezét fehér csuhájában és imádkozott a kereszt nevében meghaltakért és a keresztények bűneiért.

Amikor a hatalomittas pápa meglátta, hogy imádkozik, azt hitte hálát ad és büszkén követte a diakónus példáját.

Évekkel később a diakónus Ravennában az eretnekek máglyáján égett, de még aznap este Krisztussal sétált a paradicsomban és a tenyere tiszta volt.

A legjobb védekezés a támadás...

- Védd magad! - hangzott a felszólítás.

Ahogyan csak tudta erősen markolta a kardot, biztos volt benne, hogy az első csapás erős lesz, aztán egyre könnyebben tudja majd hárítani a vágásokat és a döféseket.

Ügyesen ugrált félre, vagy tartotta bele saját fegyverét a támadásokba. A karja és a keze nagyon nehezen bírta a rezgést, amit a penge továbbított egy-egy ütést követően.

Közben erősen koncentrált és igyekezett a páncélos lovag szemébe nézni, de azt védte a rostély, és egy pillanatra sem látta.

- Én nem foglak megölni! - szólalt meg váratlanul.

A másik lovag megállt, leengedte a pallosát. Ő váratlanul megindult felé, hogy megölje. Az csak nézte, majd kitért. Amikor elesett, ellenfele odasétált hozzá, a kardját támasztéknak használva, mint egy sétabotot, ránézett, felhúzta sisakrostélyát.

- Én tényleg nem foglak megölni. - mondta halk és nyugodt hangon, üregesen, ahogy a vértjéből szólt.

Azzal a másik lovag hátat fordított, és ott hagyta a földön fekve. Az Ő apródja sehol sem volt, hogy felsegítse, egyedül pedig már kevés volt az ereje, hogy felálljon. Kibújni pedig nem tudott a nehéz fémruhából. A hadak a völgyben ütköztek meg, elvonultak a fennsíkról, csak a két párbajozó maradt ott. Most, hogy a másik lovag is elment, már tényleg nem volt ott senki, még a felhők is elhagyták.

Páncéljában, bíbor palástján fekve a frissen támadt derültségben, égetni kezdték a napsugarak. Ahogy a fejét mozgatni tudta, folyamatosan figyelte, hogy mikor tűnik el a tűzgolyó a horizonton. Mire az a szomszédos fa ágait elérte, hiába kapott árnyékot, a páncél már annyira átforrósodott, hogy érezte, miként sül meg. Az este közeledtére tele volt égésnyomokkal és majdnem teljesen kiszáradt. Mikor lement a Nap, már meghalt, még az esthajnal csillagot sem élte meg.
Bár a másik lovag nem ölte meg, de hiába mentette magát,

a Naptól semmi sem védte meg.