2013. február 21., csütörtök

Egy főbűn vallomása

 Nehezen vallotta volna meg, hogy a lassan kiégő villanykörte vibrálása vagy az ezzel járó sercegő hangja zavarta-e jobban. De nem kelt fel. Inkább hagyta, hogy békésen idegesítse.
 Semmi sem törhette meg béketűrését, próbált felülemelkedni a zakatoló fényen és piszmegő zajon. Fontosabb dolga volt, szerinte már elérkezett az ideje, hogy végre pihenjen. Napok óta alig aludt. Sőt, talán már évek óta kimerültségből ébredt a fáradtságba. Járt már neki a feltöltődés.
 Újra visszaaludt, és büszke volt magára, hogy kitartott. Forgolódott, de végre nem tudott magáról. Az ágy, és a fekvés legyőzte. Valahol a kényszeres mozgásában ott volt a pihenés, ami szerinte már járt neki. Boldogan néha a jobb, néha a bal oldalán, máskor a hátán vagy a hasán, netán összegömbölyödve, féloldalasan, de aludt. "Béke" csak ennyit álmodott.
 "Pukk" - az izzó pedig ágyúdörrenésként megadta magát, győzött rajta az elmúlás, elsötétült és kialudt. Ő pedig felébredt.
 - Ez volt az utolsó körte. - mondta ki, álom nélkül, ébren.
 Már bánta, hogy nem kelt fel kicserélni. Most mehet újat venni, ha csak nem akar majd egész nap a sötétben ülni. Már bánta.
 Bevallotta magának: lusta. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése