Majd holnap

 A taxi ajtaja becsukódott, és a sofőr egy félperc várakozás után kérdezte csak meg:
- Hova megyünk?
 A fiú várt még egy pár pillanatot, amíg a lány belépett a ház ajtaján, aztán válaszolt csak a vezetőnek. Elmondta, hogy pontosan melyik utca, és melyik úton érnek oda a leggyorsabban. Az árban előre megalkudtak.
- Nem akartál volna hazamenni? - kérdezte a taxis.
- Nem nagyon - válaszolta félszegen az utas.

Largar Antingar

 Némán nézték, ahogy az utcák között cikázva közelítettek a cím felé. A sofőr a sebességváltóval, a fiú a gondolataival játszott.
- Nem is akartál itt lenni? - próbálkozott újra a vezető.
- Nem - folytatta a fiú - De jól éreztem magamat.
- Kár, hogy hagytad egyedül hazamenni.
- A háza előtt álltunk meg, így nehéz valakit ennél jobban hazakísérni - mondta a fiú.
 A taxis bólogatott, befordultak egy útra, majd megálltak a piros lámpánál.
- Ez igaz. De öt méteren is történhetnek veszélyes dolgok - nevette el magát a vezető.
 A fiú csak mosolygott:
- Megvédhettem volna, de szerencsére sértetlenül beért a kocsitól.
- Nem rajtad múlt - hallatszott a nevetés a kormány mögül.
 Pár percig hallgatagon mentek tovább. A taxis törte meg a csendet:
- Ha meg nem akartál itt lenni, menjünk oda, ahol lennél!
- Az messze van. Nem rabolnám vele az idődet.
 Megálltak a ház előtt. A sofőr kiszámolta a kötlségeket, majd borravalóstul rendezték az összeget. A csúkódó ajtó mögül annyit szólt a fiúnak:
- Ha ebbe a csajba belezúgtál, akkor úgy sem először taxizod haza. Ha meg egy másik kell, akkor majd annak a házánál raklak ki legközelebb!
 A fiú csak zavarodottan annyit szólt:
- Majd a következő alkalommal is együtt fogjuk nézni, ahogy besétál egy házba valaki!
 A sofőr elrakta a pénztárcáját és csak annyit mondott:
- Azt nézel, amit akarsz. Én utána mennék, és még emlékszem a címre, ha gondolod.
- Akkor majd következő alkalommal is odatalálsz hozzá, hogy nézzük, ahogy hazamegy!
 A taxis megcsóválta a fejét: „nem ide kellett volna hoznom” - gondolta.
 A fiú nézte, ahogy elmegy az autó. Mindeközben csak azon jártatta magát, hogy vajon mikor állnak majd legközelebb ott, ahonnan a lány elindul a bejárati ajtóig. „Majd holnap” - remélte.

Finom, ingyenes és érthetetlen

- Szia!
- Hello!
- Szeretnél valamit inni? Meghívlak - mondta a fiú bátortalanul.
- Válassz Te! - vágta rá vagányul a lány elfogadva az ismeretlen meghívását.
 A pultos a kétségbeesett fiúra nézett, aki erre a válaszra egyáltalán nem számított. Gondolkodott, hogy vajon mi az, ami nem tolakodó, mi az, ami nem túl lekezelő ital egy ilyen lánynak. A csapos egy jelentőségteljes pillantással szugerálta, hogy valami vodkabázisú dologban gondolkodjon.
 Az örökkévalóságig tartó pár másodperc alatt, az alkalmi lány végigvizslatása – szőke, középmagas, vékony – után a fiú leplezett határozottsággal nyögte ki:
- Egy vodka áfonyát kérnék a hölgynek!
 A lány elmosolyodott a megszólításon, a pultos kimért, majd kiadott, a srác izgult.
- Köszönöm - vette el az italt a lány.
 A zene miatt alig halhatóan, beszédhangon kérdezte meg az egyébként sármos fiút:
- Mit szeretnél csinálni?
 A fiú leplezett zavartsággal körbenézett, majd csak annyit mondott:
- Hazamenni.
 Azzal ellépett a pulttól és rá nem jellemző határozottsággal, mosolyogva indult el a kijárat felé.
 A lány belekortyolt az ingyen vodka áfonyába: finom volt, ingyenes és érthetetlen.

A legnehezebb feladat

- Hánykor érkezel? - kérdezte a lány, miközben a fiú a táskájába pakolt, és a cipője fűzőjét kötötte ki, amelyet előző este csak lerúgott a lábáról.
- Éjszakás vagyok - kezdte, és magában számolgatott, fél tizenegyre végez a munkával, még ott is szedelődzködik majd, bezár a munkahelyén. Ez legalább tíz perc. Plusz még a hazaút, az egy újabb negyedóra. Összesen majdnem fél. - Tizenegy körül.
 A lány elgondolkozott. Közben hallgatta a mosógép ütemes dobogását.
- Akkor én már aludni fogok. - kezdte - Szerintem addigra jár le a mosás. Majd húzd fel magadnak a paplant.
- Jó. - mondta a fiú. Még egy csókra a barátnőjéhez, aztán elindult.
 A munka lassan telt. Nyolc óra jóval hosszabb, mint kimondani a szót, sőt, ennyit dolgozni messze több annál, hogy az ember ugyanennyit alszik. Ahogy az utolsó billentyűket is leütötte, és az utolsó pont is a mondat végére került, már mind a 480 percet érezte a kezében. De minden mozdulatban ott volt a határozottság, hogy tudja mit csinál. Minden könnyű volt. Szinte legyőzhetetlennek érezte magát a műszak után, nem tört meg, csak elfáradt.
 Gyorsan összerámolt, a kulccsal lezárta az ajtót, leadta a kulcsot a portán, majd gyalog hazaindult. Az aszfalt még lehelte magából a meleget. Az utcai mosók miatt fullasztó volt a levegő.
 Otthon csak beosont a lakásba, nehogy felébressze a lányt a sötétben. Lassan levetkőzött, és a csapból ivott, mert a pohárba zúduló víz hangja áttörte volna a csendet. Mivel a fürdőszobai lámpa az ajtón kívül volt, inkább a feketeségben tapogatta ki a fogkeféjét, mert a fény túl bántó lett volna az alvó társnak.
 Profinak érezte magát, mert még egy félrement szuszogás sem jött az ágyból. Csak az alig észrevehető lélegzés.

Flickr/Robert S. Donovan

 Már majdnem befeküdt az ágyba. Amikor kitapintotta csupasz paplant. Nem volt rajta a huzat. Vissza a fürdőbe, a kezével megkereste a vakságban a mosógép ajtaját. Kitúrta a finom fekete szövetet, amelyen még érezhető volt a szárító melege.
 Ahogy megtalálta a csücsköket, nekikezdett a paplan felhúzásának. De akárhogy próbálkozott vagy megtekeredett a takaró a huzatban, vagy bele se fért.
 Az esti sikerélménye, a legyőzhetetlenség eltávolodott tőle. Újra és újra nekifogott a sötétben, de soha sem tudott elboldogulni az anyagokkal. Kezdett kétségbe esni.
 Magában káromkodott. Megint nekilátott, most ezúttal valami más volt, de nem érezte, hogy siker fogja koronázni. Bele is bukott. Újra, és ismét kudarc.
 Az óra pittyent egyet halkan. Már éjfél volt. Már ott tartott, hogy felébreszti a lányt, de nem volt mersze zavarni.
 Aztán egyszer csak minden a helyére került. Végre lefeküdhetett.
 Túl volt élete egyik legnehezebb feladatán: csendben maradt.

Neked fogadom

 Miközben Ő aludt, én csak azt számoltam, hogy mennyi időt tudok még pihenni, ha hirtelen, egy csoda folytán, de álomba zuhannék. Percenként vártam a fáradtságot, de nem áldott meg, bármennyire is kértem.

 Isten egy kegyetlen világot hagyott ránk, és minden egész széttörik. Mi együtt vagyunk, és fogunk is maradni. Minden erőmmel ezért élek, ahogy tudom, hogy Ő is. De a külvilág, akármennyire is ellenállok neki, újra és újra kételyeket ébreszt bennem.

 „Meddig maradunk mi így?” - kérdeztem magamtól, és feleltem újra, hogy „Örökké”.

 Nem leszünk olyanok, mint mások. Ez a szerelem más. Nem fogunk csak egymás mellett élni.

 A sötétben papír után kutattam, hogy egy cetlire felírjam életem legfontosabb üzenetét. Magamban minden egyes sort megfogalmaztam. „Ha egyszer elfelejteném ezt az átvirasztott estét, a saját ígéreteimmel együtt, akkor emlékeztess rá, hogy mindig szeresselek jobban!”.

 A keresgelés abban a 35 négyzetméterben, ami az életünk, egy szenvedés. Máskor soha sem tudok aludni attól, hogy a gangról beszüremkedik a fény. Ő erre csak azt mondja, hogy majd megszokom, és mindig megtiltja, hogy lejjebb húzzam a rolót, mert ügyetlen vagyok. A mozdulattal csak megölném a párkányon álló növényeket az ablakban. Akkor, hogy szükségem lett volna erre az erős, bántó fényre, amely soha sem kímél, rájöttem, hogy már megszoktam. De nem úgy, ahogy a szem hozzászokik a sötéthez, hanem már én is sötétnek látom. Ő akarta így.

 Csendben motoszkálok, de se a papírt, se a tollat nem találtam. Ahogy visszamásztam az ágyba, azzal az elhatározással, hogy reggel majd a szeme láttára írom le, amit ígérek, Ő rögtön, álmában is magától átölelt.

 Mintha csak egy szerződést írtunk volna alá.

A teszt

Volt egy módszere. Soha sem volt meggyőződve arról, hogy egyáltalán van értelme annak, amit csinál. De bízott abban, hogy elég gondos a megfelelő döntések meghozásához.

forrás: flickr.com/photos/lloydh/

 Bár nem dohányzott, már évek óta tartott magánál egy-egy öngyújtót. A kamasz fiú abban reménykedett, hogy majd tűzet kér tőle egy szép lány. A legtöbbször nem azonban idősebb férfiak, nyugdíjba fakult arcok tartottak felé cigarettát.
 A kísérlete, vagy inkább tesztje azonban nem az ismerkedést szolgálta. A terv lényege csak annyi, hogy így kiszűrheti azokat a lányokat, akik dohányoznak. Ezzel pedig gondolatai világában megmentette magát attól, hogy a csókolózás számára egy olyan élmény legyen, mintha egy hamutálat nyalogatna. Egy szűrőnek tekintette ezt a rituálét.
 Egyszer, valamikor az érettségi szünetében éppen a Moszkva térről tartott haza este. A villamos megállónál várta az utolsó szerelvényt, hogy befusson. Tőle egy jó 5 méterre állt a lányt, aki kétségbeesve kutakodott a táskájában. Szőke volt, alig észrevehető hullámos hajjal, vöröskabáttal. Nagyjából érettségiző korabelinek nézett ki. A fiú sokáig nézte, de csak óvatosan, nehogy a lánynak is feltűnjön. Néha az elmenő buszok ablakainak tükröződésében, néha csak mintha az órára lesne rá, így lopott magának egy-egy pillantást.
 A táskában való keresgélés végén a lány felnézett, és egy pillanatnyi szélfújta mosollyal az arcán odalépett a fiúhoz:
- Van esetleg egy öngyújtód?
 Ahogy közel ért, még mindig nagyon tetszett neki a lányt. De megbukott a teszten. Lelkében összetörve átnyújtotta az öngyújtót, elsuttogva egy „parancsoljt”.
 A lány mosolyogva elvette tőle, majd egy pillanatnyi habozás és tapogatózás után, a lány megtalálta a kilógó hosszú cérnát, amely a kabátjából égtelenkedett. Csak egy pillanatra villantotta fel a lángot, de már le is vált a zsineg. Mosolyogva adta vissza az öngyújtót.
 A kamasz csak ekkor tisztázta magában, hogy nem látott cigarettát, amely a tűzért kiáltott volna. Addigra a lány elindult visszafelé, ahol az előbb állt. Ő pedig némi bátorsággyűjtés után követte őt.
„Átment a teszten.”

A szépség kritikája

 A sminktől hétköznapi és átlagos arcú lány - aki valójában magától szép lett volna - cipősarkával kopogva a mozgólépcsőn sietett a metróhoz.

 A szerelvény éppen már a mozdulatlanság határán haladt az állomás felé, amikor a lány lelépett a kövezetre a lépcsőről. Megszaporázta a lépteit, de magassarkúban és felvágott szoknyában nehéz futni. Már megnyugtatóan ugrott fel a földalattira, amikor a jobb cipőjének a sarka beakadt a peron és a jármű közé, és ellen se állva az erőknek, üreges pattogással a sínek közé esett.

 A lány leszállt és félig lábujjhegyen bicegve várta, hogy a metró kiálljon az állomásról és a mélybe bámulhasson az elveszett alkatrész után.

 Az induláskor a menetszél sóvárogva nyúlt be a ruhája alá, megsimogatta a testét, majd távoztakor csábosan hirtelen engedte a lenge viseletet.

 Ekkor lépett ki egy fakószürke arcú, buszkékbe öltözött zsíros hajú nő a forgalmi irodából, kezében egy nagy rúddal, annak a végén egy fogó várta a bevetést.

- Jó estét! - hallatszott a színtelenül elmorgott köszöntés a forgalmistól, azzal elkezdett matatni az árokban a sarok után.

 A csinosan felöltözött lány aggódva figyelte a műveletet. A forgalmis hölgy időről időre mogorván visszaküldte a biztonsági sáv mögé. Mielőtt a négyperces követési távolság véget ért volna, és megjött volna az új szerelvény. A letört részt sikerült megmenteni.

 A lány boldogan és megkönnyebülten vette át a sarkot, és felhúzott lábához kezdte próbálgatni a letört sarkat. Látszott, hogy ragasztható.

 A próbálgatás néma csöndjét végül a szakember törte meg:

- Tudja, - kezdett bele - aki kurvának öltözik, az ne lepődjön meg, ha bassza az élet! Jó éjszakát!

 Azzal a fakónő, beleolvadt egy ajtó mögötti sötét térbe. A lány döbbenten állt, és tudta, hogy ez a kritika csak a szépségének szólt, meg a felesleges sminknek. Boldogan elmosolyodott.

Visszatérés a régi otthonba

- Itt laktam régen! Gyere már! - rivallta a kislány. - Ne maradj le!

 A hang visszahangozva vonult végig a folyosón, letépve maga után a beázásoktól csüngő vakolatdarabokat.

- Nézd! - hangzott újra a gyermeki hang - Itt volt a szobám! Ott a sarokban volt az ágyam, ott meg mellette a szekrényem, benne a játékaimmal!

 A biztonsági őr, akinek mozdulni sem volt lehetősége, engedelmesen nézett be a helyiségbe.

- Itt szerettem a folyosón rohangálni - folytatódott a szemle, és az őrt újra elrángatta, annak akarata ellenére is.

- Azt játszottam, hogy amennyire csak lehetett felgyorsultam, aztán csak csúsztam a kövön!

 A férfi nem bírt megszólalni, pedig már nagyon akart. Nem tudta, hogy miként tudna távozni, de folyamatosan a kiutat kereste, és csak kevésbé figyelte az előadást.

- Az ápolónő mindig ezen szárította a ruháimat, ha esett az eső! - azzal egy rég leszakadt radiátorra mutatott.

 A kihalt, csempézett folyosó már senkivel sem tudta elhitetni, hogy még használatban van. Sugározta magából a veszélyesség és az elhasználtság korral járó félelemkeltő érzetét. A férfi is menekülni akart már, soha sem szerette a gyerekeket, most még rettegett is ettől az egytől. De nem tudott eliszoklni semerre, sőt paralízisben volt. A lány fogságban tartotta, és nem engedte mozdulni.

- Látod azt a sötétebb foltot a falon? - kérdezte a gyermek csengő hang.

 Az őr semmi mást nem tudott tenni, csak bólogatni, de azt sem akart, de valami erő kényszerítette rá.

- Odaütöttem be a fejemet, amikor meghaltam! - pityeredett el a lány.

 A férfi biztos volt benne, hogy most fog meghalni, hogy a láthatatlan kéz és tudat, amely idáig elhozta, úgy döntött, hogy kivégzi. Egyre biztosabban érezte a hideget, és furcsa mód, fokozatosan megnyugodott, egészen addig, míg az újabb hideg hullám meg nem érkezett, majd le nem dobta a lábáról.

 A szellemet megtestesítő fehér, alaktalan ragyogás felbomlott, elengedve az alaktalan, de erős béklyót. Az őr megszabadult.

 Az elmegyógyintézetnek már lassan tíz éve nem volt egy betege sem, de a régiek történetei még ott voltak a dossziékban. Mind megvolt, de egyikben sem szerepelt lány gyermek. Pusztán csak egy idősebb nő, aki mindig kislánynak képzelte magát. Úgy látszik, erről a tévképzetéről még a szelleme sem mondott le.

Különbségek II.

- Drágám, tetszik a cipőm? - kérdezte a lány.

- Nem annyira. - kezdte a fiú bátortalanul, aztán összeszedve minden határozottságát, folytatta - Igazából semennyire sem tetszik, vedd inkább a másikat!

- Á nem - mondta ismét a lány - Nekem tetszik, úgyhogy ezt veszem fel. Viszont, szívem, ne ezt az inget vegyed fel!

- De nekem tetszik! - védekezett a fiú.

- Mondom, ne ezt az inged vegyed fel!

 És a férfi megszeppenve elment átöltözni.

Csábítás

- Átjössz? - kérdezte a lány a telefonban.
- Nem tudok. - a fiú megigazította a telefont a kezében, aztán higgadtan folytatta - rengeteget kellett ma dolgoznom, plusz szar napom is volt.
- Naaa! Gyere át, csak egy kicsit! - kérlelte.
- Tényleg nem, fáradt vagyok, és tényleg nem volt jó napom.
- Mi történt? - aggódott a vonal túlfele.
- Semmi. - kezdett bele saját maga hergelésébe - Csak a főnököm kitalálta, hogy amit eddig csináltam az szar, plusz még el is kezdett nevelni. Szerinte túlságosan szabadjára szoktam engedni magamat.
- Ebben igaza van. - mondta a lány.
- Azt sem tudod, hogy mire mondta! - kérte ki magának a fiú.
- Jó, ne üvölts!
- De, én nem is üvöltök - védekezett.
- Jó. - pillanatig hallgatott - Ideges vagy?
- Igen. - felelte kurtán, a hangját még mindig nem emelte fel.
- Ne üvölts már! És amúgy is, miért vagy ideges?
- Mert azt mondtad, hogy ne üvöltsek, pedig nem is üvöltöttem!
- Nyugodj meg! - kérte a lány.
A fiú már tényleg ideges lett:
- Jó.
- Na jó, addig nem jöhetsz át, amíg meg nem nyugszol! Szia.
- De én nem va... - a lány már nem hallotta, semmire sem várt, azonnal lecsapta, ahogy befejezte saját mondatait. A fiút már csak a tárcsahang fogadta.

 A fiú megmosta az arcát a hideg vízben. Érezte, ahogy elszáll a dühe. Pár perc múlva már a buszon ült, és a lányhoz tartott. Csak elcsábította.

Oktogon II.

*az előző poszt folytatása*


 
III.

A helyzet jelenlegi állása szerint a világban csak apróságok változnak és fognak is mindörökre.

-          Az egész maradt, amilyen volt. – áll meg Zsolt, leveri a hamut a cigarettájáról az ablakpárkányra, egy iramodással le is ül rá és az ablakon át nézi a teret, a nagy belvárosi francia ablakban még jut hely Gábornak is, aki szintén felugrik, majd Zsolt folytatja – Más rendszer, más hely, ahol nem tudni, hogy egy fiatal mi lehet és meddig lehet. Enyhébb szorítás, céltalanabb lét, önismeretmentes emberek és nemzet. Elmúlt már a fegyelem, a katonaság még egy utolsó bástya, de már oda is beette magát. Két forintért már sört, cigarettát, szexképet, vagy éppen lelket, vallomást, esküt valamint szavahihetőséget és jó tanácsot is kaphatsz.

-          Hidd el, minden ki lesz találva. – kezdi Gábor, de fogalma sincs, hogy mire vezet majd a szavai újta – Nézd a teret, ez is változik, ott például trafik nyílik, a ruszkik is hazamennek, látod a plakátot, alattunk nyílik a kávéház. – Közösen nézik végig az Oktogont, de az egész olyan, mint egy pillanatkép 20 évvel ezelőttről, néha egy-egy elhaladó villamos töri meg a statikusságot.

-          Változik itt minden, vagy semmi sem, csak mi. – mondja fáradtan Zsolt

Pillanatnyi szünet, majd Gábor átveszi a szót:

-          Járt itt Zsuzsa. – indítja lassan a történetet – Téged keresett. Valamit el akart vinni, mondtam, hogy nem leszel sokáig, vigye ki maga, ami kell. De maradt, ahol van. Kérdezte, hol vagy, mondtam, hogy elvittek katonának. Meg volt lepve.

-          Mondott valamit arról, hogy hogy van? – látszólagos unottsággal a hangjában Zsolt érdeklődik

-          Szarul. A történtek óta rosszul van, kirakták az egyetemről is, most varrónő. – folytatja a másik fiú, belemegy a játékba és ő is unottan adja vissza a múltat – kérte, hogy mondjam meg, hogy sajnálja.

-          Most már mindegy. – zárja rövidre a frissen leszerelt baka.

-          Csak nem levadásztál valakit?

-          Ismered a csajokat, buknak az egyenruhára. – neveti el magát Zsolt – Az egyik eltávon, a vonaton haza, találkoztam egy lánnyal, ápolónő a Rókusban, de az orvosin tanul, csak a rendszerváltás neki is betett, aztán most folytatja csak, addig meg jó pénz.

-          Tudsz élni, öregem. Jobb nő, mint Zsuzsa? – érdeklődik Gábor.

-          Kilométerekkel. Magasabb, szebb, kedvesebb, ránézésre hűségesebb – fagyasztja meg szavaival a levegőt.

 A pillanatnyi csendet megtörve újra rágyújt. Lenéz a térre. A hajléktalan még mindig ott ül, időközben elővett egy sakktáblát. A bábuk föntről nem látszottak már a szürkületben, de a játék maga félreérthetetlenül tűnt szembe. A tér kezdett kiürülni.

-          Holnap, találkozom a lánnyal. Éva a neve. – folytatja megkésve – ismeri Áront, szóval volt kin gúnyolódnom, Ő sem bírja nagyon. Mindegy, itt lesz majd a Z’oktogonon.

-          Na, majd meglesünk titeket innen fentről, a teleobjektívvel még le is kapunk titeket. És megmondom, hogy mennyire gondolja komolyan. – pillanatra megáll, de még hozzáteszi – Látszik az ilyesmi a lányokon.

-          A múltkor is belőtted. Hallgatni kellett volna rád… - a kamraajtó nyílása szakítja félbe a beszélgetést.

 Zsolt kipöccinti a csikket az ablakon és az asztalhoz megy, Gábor lassan követi. Egyszerre érkeznek a bútorhoz az új lakótárssal, aki elégedetlenül szemléli legújabb képeit.

-          Na milyenek lettek? – kérdezi udvariasan Zsolt

-          Elrontottam az előhívást. – mondja mérgesen

 A laikusok értetlenül nézik a képet, sehol egy kiégés, egy fakulás, a felvétel is éles. Az alakok sem szellemképesek. Darabig tanácstalanul nézik, nem merik bevallani, hogy nem látják a hibát, míg Gábor töri meg a csendet:

- Ezt a lányt a menyasszonyi ruhában ismerem! – tör ki belőle hangosan.

 De alig fejezi be, Zsolt kezébe vesz egy nagyítót az íróasztalról és ő a másik nőalakot nézi meg a kép jobb szélén.

-          Ő Éva, az ápolónő! Mit keres ez itt?

 A fotós értetlenül néz rájuk. Majd megszólal:

- Nem értelek titeket. Én nem is értem, hogy hogyan kerültek a képre, nem is láttam, amikor belementek a látómezőbe. De tönkrevágták az egész kompozíciót. És ha megnézett, picit fakók a környezetükhöz képes. Elszúrtam, ahogy van – teszi hozzá a végén.

 A többieket ez jól láthatóan nem érdekli. Zsolt hangosan gondolkozik és megkérdezi:

-          De mit keresett itt? Meg akart lepni, mikor hazaérek?

-          Téged senki sem akar meglepni, főleg nem egy nő! – mondja nevetve Gábor, a röhögésben csatlakozik hozzá Péter is.

-          És miért van gipszben a lába? – értetlenkedik Zsolt

-          Mert úgy töri magát utánad – vágja rá Gábor – Komolyan azt hiszed, hogy felismered egy vonatút után.

 Pici szünet után érkezik a felelet Zsolttól:

-          Kaptam tőle egy képet magáról. Leveleztünk és elküldte.

-          De romantikus, eszem a gyönge húsotok – gúnyolódik Gábor. – Viszont az sokkal érdekesebb, megbocsáss Don Juan, hogy miért melózhat ez a csaj egy nappal többet, mint én?

-          Az ápoló? – kérdezi Péter oktalankodva

-          Nem, az ara. – magyarázza Gábor – Együtt korzózunk szerdától a Váci utcán. Egy esküvői szalonnak reklámozunk.

 A másik két fiú nevetésben tör ki, jó pár pillanatig egyikük sem tud megszólalni, végül Péter szedi össze magát elsőnek:

-          Kezdjük ott Te örömifjú, hogy zseniálisan festhetsz szmokingban – még mindig felnevet néha – de ma van szerda, vagyis lassan már csak volt szerda.

-          Az nem lehet – kap az arcához – Basszus, basszus, basszus – a telefonért rohan ki a szobából.

 A két új ismerős pár pillanatra együtt marad a szobában, mind a ketten a képet bámuljak, hogy indokolttá tegyék a hallgatást. A másik szobából a bocsánatkérő szavak hallatszanak csak át („Elnézést”, „Megbetegedtem…”, „Rossz volt a telefon…”), csupa szokásos kifogás.

-          Igazából én csak a csövit akartam lefotózni – szólal meg végül Péter – meg is beszéltem vele. Nem tudom, hogy kerültek rá az ismerőseitek.

-          Hát ez jó kérdés. De Éva nem értem, mit csinál itt. – Lehet, azt hiszi átvertem, hogy nem is most jövök haza. De mi a fenének jött ki ide?

-          Add a nagyítód, hadd nézzem meg a csajodat! – veti közbe Péter.

 Lassan elveszi Zsolttól a nagyítót és az ápolónő fölé viszi, majd hangosan felnevet és berohan a kamrába. Kisvártatva három stabil negatívval rohan vissza. Letörölgeti róluk a maradék párát és egy papírlapot húz oda, a képeket ráfekteti és a nagyítóval végigvizslatja, majd Zsolt kezébe nyomja a nagyítót és a negatívokra mutat.

-          Nézd meg ezeket! – kezdi Péter.

 Zsolt óvatosan a kép fölé hajol és végignézi őket, először egy utcaképet lát, amin áthalad egy menyasszony, ugyanaz, aki az előhíváson is rajta van. A helyszínen egy ideig töpreng az inverz színek miatt, de a Hermész-kútról végül ráismer a Váci utcára. A másik felvétel picit homályosabb, darabig eltart, míg felismeri benne a falat és a nőalakot. Kérdőn Péterre néz:

-          Te követted őket? – vallatja Zsolt. Közben a szóbába ér Gábor kivörösödve. Péter nevetve a kezébe nyomja a lencsét és a negatívokra mutat.

-          Ezeket nézzed meg – szól rá Péter, Gábor engedelmeskedik.

 Pár percig mered a képekre majd felnevet. Csak Zsolt nem érti már, hogy mi a móka tárgya. A többiek látva ezt felvilágosítják, Péter, a szakmabeli kezdi:

-          Ha megnézed, a képeket, nem tűnik fel valami?

-          Hogy mind a két lányt lefényképezted még egyszer – feleli értetlenül Zsolt.

-          Valójában csak egyszer – magyarázza Péter – Nézd meg a két rasztert jobban. A két lány póza, mozdulata, tekintete, minden egyforma.

-          És ez most mit is jelent? – vágja közbe a baka – Valami nagy kozmikus véletlen?

-          Nem, nem. Ez kérlek egy előhívási hiba. – zárja rövidre a további esetleges komolytalan kérdések sorát Péter – Egymásra másolódtak a képek. Valószínűleg nem figyeltem és egymásra raktam a 3 felvételt. Kb. egy montázs. – adja a szakmai feleletet Péter.

-          Ha figyelsz, látod, hogy a két alaknál homályosabb a kép, áttetszik egy fal, vagy ilyesmi – oktatja ki Gábor.

-          Akkor Éva nem is volt itt? – kérdezi Zsolt csalódott romantikus módján

-          Sajnos nem, egyetlen ember volt itt. A hajléktalan. – válaszolják kórusban a többiek

IV.

 Van, ami örök.

-          Ha az ember 6 hónapra elmegy, bizonyos dolgok megmaradnak, a terek, az utcák, a közök és a korzók nem mennek sehova. A lányok és mi igen. A bútorok, a levelek, a képek. De mindig vannak tárgyak vagy érzések, amik a helyükön maradnak.

-          Megmaradt a Váci utca is és a munka is Gábornak. Hogy jóvá tegye hibáját, a csütörtöki munkát is elvállalta és inkább az egyetemről maradt ki. Nem mozdult a lány sem, amikor késett és a képről ismert ruhában már a Hermész-kútnál várta.

-          Megmaradt a kép is, bármennyire is hibás volt, a falon van egy másolat és az ELTE egyik házi-feladatos dossziéjában van az eredeti. Péter megszerette a művét, ez lett a legjobb, amit valaha csinált.

-          Megmaradt a hajléktalan is a helyén, ma is ott ül, talán láttad, Éva, amikor várakoztál rám. Az ember már akkor is ott feküdt nap hosszat a falnak támaszkodva, amikor még nem soroztak be. De a házi néni szerint, akit mi csak „Nyényé”-nek hívunk, még a komcsik alatt is ott ült, de sosem vitték el.

-          És Te is itt vagy, Éva, ahogy megbeszéltük…

Oktogon I.

I.

Az utolsó nap pontosan ugyanolyan, mint az első.

 6 hónap sorkatonaság után az ember haja is visszanő és pontosan ugyanolyan türelmetlenül áll az alakulótéren, mint amikor még meg sem borotválták a fejét.

 A 32. gépesített gyalogos század fiai legutoljára sorakoztak fel a romos piliscsabai udvaron, negyedév alatt mindenki átesett a kötelező gyakorlatokon, megaláztatásokon és értelmetlen ordibálásokon. Mindenki tudta, amíg a törzsőrmester megérkezik, addig van még legalább 10 perc, abba pontosan belefér egy-két cigaretta és aztán indulás haza. A koporsószeg ott virított már a legtürelmesebb baka kezében is, de még az őrvezető is az öngyújtójával babrált, hogy rágyújthasson az utolsó szálra. A különálló füstoszlopok voltak a végső dolgok, amik még itt maradtak, a fiúk fejben már otthon voltak. Ki Pesten, ki Budán, ki a szomszédos falvakban, de minden közeledett a drámai búcsúhoz, lélekben elengedték az egykori szovjet laktanya fojtó levegőjét és az első igazi tavaszi nappal töltekeznek fel helyette.

 Az utolsó hamu darabok akkor esnek le, amikor az őrvezető utoljára kiált „Vigyázz!”-t és az 5 perces beszéd után irány haza. A srácok még össze-össze néznek, de csak búcsú és öröm van a tekintetekben.

-          Vigyázz! – hangzik erelyésen az őrvezető hangja, mint a végítélet.

-          Őrvezető, kérem a jelentését! – jön a formalitás az őrmester szájából, de már Ő is mosolyog, valami megelégedés érződik a megfáradt arc mögött.

-          A 32. gépesített, sorkatonai század teljes létszámban jelen – érkezik az újabb betanult rigmus és követi halkan egy kéretlen megjegyzés – most utoljára.

 A fiúk arcán átfut a villámgyors vigyor, ami azzal a lendülettel el is tűnik, de mindenkinek a megkönnyebbülés jelentkezik.

– Köszönöm a jelentést. – kezdi az őrmester, hátrahagyva a szabályzat idevágó kötelezőségeit – Vége. – hagyja, hogy a szavak súlya mindenkit megérintsen, borzalmasan színpadias az egész. De nem is illik mást egy altiszthez, aki abban a hitben él, hogy valóban legfontosabb emberek egyike. Ruhája minden természetességet mellőzve áll rajta, áthatja a rendezettség, közhelyesen szólva katonásság. Testalkata ugyan alacsony és némi súlyfelesleg is akad rajta, tekintete pedig pont olyan szürke, mint bármelyik köztisztviselőnek az egész néhai keleti blokkban. De minden porcikájából sugárzik, hogy ő erre a hivatásra termett.

-          Nem mondom, hogy mindannyian készen vannak, de a többséget már elmerném küldeni harcolni – ennél a szónál elindul a vigyázzállásban cövekelő társaság előtt – Némelyikük ugyan még mindig olyan hülye, mint egy kopasz, de azért a fegyelmet mind megtanulták. Most még nem hisznek nekem, de egyszer még boldogan emlékeznek erre vissza és hálásak lesznek azért, hogy volt valaki, aki megtanította magukat kussolni. Talán még az alázatosság is meglesz a hozzáállásukban, míg haza nem érnek – ezt jól láthatóan az őrmester viccesnek tartja, ezért a bakák stréberjei egy gyors mosollyal nyugtatják, eljutott hozzájuk a poén – Így én, amit rám bíztak, teljesítettem. Most önökön a sor, hogy helyt álljanak! De ne szaporítsuk a szót, 10.00-kor a szakaszvezetők átvizsgálják a barakkokat és amennyiben minden rendezett, 10.30-kor leléphetnek! – majd odafordul a szakaszvezetőhöz és egy biccentéssel jelzi, hogy vége.

-          Szakasz, térjen vissza mindenki a körletébe, 10.00-kor elvonulás! Oszolj! – rabszolgai módon kiadja tisztje utolsó szavait és titokban már örül, hogy hazatérhet.

 A barakkokba visszatérve Zsolt, a legidősebb tagja a csapatnak, egy jóképű, barna hajú, középmagas fiú már a megvetett ágyához érkezik, amibe azonnal bele is fekszik. A priccsről még utoljára körbenéz, hogy mindent elpakolt-e és az óráját nézi, miközben körülötte még nagy a sürgés, hogy a társaknak is sikerüljön mindent elrakni. Gyorsan magához húzza zsákját, átszíjazza a hálózsákot és az órára néz, 5 perc és vége, végre mehet haza.

II.

 Az ellenőrzés gyors és felületes, szokatlanul más minden, mint mikor idekerültek, akkor be akarták őket törni, most viszont semmi sem emlékeztet a hadsereg szorítására. Az utolsó kézfogásokkal aztán vége az ideiglenes barátságoknak, még gyorsan címet cserélnek, de Zsolt tudja, hogy senkitől sem fog levelet kapni, szkeptikusan azért még is felírja pár lapra vagy füzetbe a nevét. A többséget már a kaszárnya előtt várják a családtagok, autóval, vagy csak simán és együtt igyekeznek aztán a vonathoz.

 A fiú még búcsút int, egyszer visszafordul, aztán érdektelenül a gyorsforgalmi felé indul el. És 10 perccel később már stoppol, hogy visszaérhessen Budapestre. Hamar szerez is egy fuvart, az egyik feltörekvő kőműves brigád ad neki utat egészen a Margit hídig. A Wartburg gyorsan falja a kilométereket és 30 percen belül már a körúton várja a villamost. Amilyen sokáig tartott a belerázódás, annyira gyors a hétköznapivá válás. A 4-es lomhán érkezik a megállóba, a 6 hónap alatt ezt is lecserélték, új szerelvény áll meg, GANZ, van, ami nem változik, se a gyártó, se a hangulat, még mindig ordítva könyörög a fémszerkezet a kommunizmus vége után, hiába 40 év után nem lesz minden nyugati.

 Miközben erre gondol a járat tovább is indul a pályaudvartól a Teréz körúton, feláll és elkezd készülődni, hamarosan az Oktogon jön és ott az albérlete. Gábor, a szobatársa megírta, hogy még ketten beköltöztek. Ugyan csak 3 szoba van, de a házi néni, vagy „Nyénye”, ahogy ők hívták a jászos beszéde miatt, minél több pénzt akart kihozni a körúti odúból.

 A villamos kattogva, zörögve, halad a pályán, Zsolt még nem áll fel, nem akar feltűnést kelteni az egyenruhájával, ezért még az ablakon át nézi a felszabadult város forgását. Új boltok, minden tele plakátokkal. Egyik koncertre hív, a másik kárpótlási jegyet cserélne. Igazából minden megváltozott, valójában semmi. A tavalyi választási plakátok romjai is megvannak, az új Magyar Köztársaság elfelejtett olyan gyorsan takarítani, mint az előző éra. A falragaszok rétegei már olyan vastagok voltak, mint egy deszkalap, jó ideje nem tépett le senki semmit.

 A rojtos szélek alatt egy hajléktalan ült. Öreg, igazi borissza. Nem lehet eldönteni, hogy tényleg az utcán vagy csak a szegénység és a koldusbot ültette oda a sarokra a jóhiszeműségre várva. Bajsza és haja zsíros, rendezetlen, de mégsem borzaszt el senkit, egyszerűen csak olyan a férfi, mintha egy galamb lenne, senkit sem bánt, része a városnak, de valahogy útban van. A háta mögül egy szütyőt vesz elő, de Zsolt már nem látja, mit, mert a megállóban az ajtózáródáskor sikerül csak magát leküzdenie a járműről. Mire leszáll, már elfelejt visszanézni, az egyenruha és ő együtt elindulnak az Andrássy és az Oktogon sarkára. Az éppen felállványozott ház aljában már megkezdték a tervezett kávézó építését, de még a kapu és a lépcsőház bejárata ott volt, ahol hagyta féléve, a kulcs idegen érzés volt a kezében, furcsálva nézi is pár percig a durva alakú fémlapokat, majd becsúsztatja a legnagyobbat a zárba és már bent is van, pár lépésre az önállóságtól, a sajátjától.

 A szoba sem változott sokat, pedig egy fél esztendő igazán nem sok, a szeptemberi sorozás óta mindösszesen pár új poszter került ki a benti falra. Az eltávokon inkább hazament Fehérvárra, az albérletet elhanyagolta.

 Amint belép a nagyszobába Gábor, a lakótársa észre sem veszi, hogy hazaért, mint régen, mielőtt elment. Monoton módom ír, ő megúszta a sorozást, polgári szolgálatos volt a Néprajziban, az egyetem megmentette. Fiatal, szőke, magas, de nyurga fiú, nem is katonának való az ilyen gondolja magában. Divatosan öltözött, a tavasz a ruhatárát is megforgatta, pólóban és farmerban ült. Anélkül, hogy megfordulna vagy felhajolna az írásból megszólal:

-          De hivatalos itten valaki – nevetve fejezi be. Megfordul, feláll, kezet nyújt régi barátjának.

-          Ellopták a váltómat, de átöltözök, egy perc – feleli komoran – Hol az új srác?

-          Lent fotózik éppen. – mondja Gábor és ül is vissza az asztalhoz.

 Bentről hallatszódik, ahogyan Zsolt öltözködik, amikor visszajön a szobába észre vesz még egy újdonságot a helyiségben, az asztal végén egy tükör áll, nyilván ebben látta meg őt a lakótársa. Leül vele szemben az egyik koloniál székre az asztalnál. Épp elkezdenének beszélgetni, amikor a bejárati ajtó kinyílik. Egy fiatal, középmagas, Zsolthoz hasonló fiú lépi át a küszöböt. Fehér, vászon zakót visel, vállán fényképező állvány, oldalán fotóstáska. Jó nagy táska valószínűsíti, hogy komolyabb gép bújhat meg a tokban. A fiú a jövevény láttán megtorpan, megvárja, míg valaki szembesíti a helyzettel.

 Gábor kissé lassan, de megkezdi a bemutatást. Zsolt, Péter az új lakótárs, Péter, Zsolt a régi tag. A két srác kezet nyújt egymásnak, kicsit illetődötten. Az ismeretlen hozta csendet végül Zsolt töri meg:

-          Fotózol? Elég komolynak látszik a felszerelésed – kezdi az ismerkedést

-          Nagyon is fotózik, emlékszel a kamránkra? – szakítja félbe a csírázó beszélgetést Gábor – Most már fotósműhely.

-          Semmi komoly, csak ott hívom elő a filmeket. – védekezik az új fiú – Egyébként fotósnak tanulok, csak házik miatt kell.

-          Milyen képet csináltál most? – érdeklődik Zsolt.

-          Csak itt voltam lent a trafiknál. – mondja és sietősen elindul az egykori spájz felé.

*A novella holnap folytatódik!*

A hipokrita

- Minden ember egyforma!

- Azért ez így nem igaz... - próbálta volna megmenteni az emberiséget a fodrászlány, de félbeszakították.

- Önző, hazug, köpönyegforgató, fukar, képmutató minden ember! - sűvítette a kliens, vigyáznia kellett, hogy ne vágjon a fülébe. - Senki sem tiszteli a másikat!

 A borbély feladta, nem akart Ő győzködni. Bólogatott és koncentrált. Néha egy szitok közben el-elbambult, olyankor az óriási fodrász tükörben az őszi délutáni, ásító szürke utcát nézte, ahogy mindenki fordítva jár, mint a valóságban. Ezen jókat mulatott. Amikor vissza-visszatért a munkájához, mert egy erőteljesebb kijelentés hangzott el, mindig meglepetten látta, hogy mennyire jó is a haj, és nem vétett semmilyen hibát.

- Senki sem becsüli a másik munkáját! - emelte fel a hangját megint.

 A fodrász a végére már nem engedett magának több elkalandozást.

- Köszönöm, Drágám! - kezdte az ügyfél, most már baráti, elégedett hangon - Mennyivel tartozom?

- 2100 Ft. - mondta a lány, még mindig kicsit kábán, mert fejben valahol máshol járt. Kikapcsolt.

 A nő a kezébe nyomott egy ötezrest, Ő lassan kutatott apró után, majd leszámolta a 2900-at. Egy forint borravalót nem kapott, pedig amíg az apróval bajlódott, lett volna rá lehetőség, hogy a 400 forintot megkapja a vásárlótól, de az türelmesen kivárta az utolsó érmét is. Persze, Ő szerette ezt csinálni, nem várt érte pluszt, csak eszébe jutott, hogy az emberek, mindegyformák.

A szépség természete

A szépség néha velőig hatol!

 De én már alig vártam, hogy belépjek a lakásba, és megmeneküljek az érett esőcseppektől. A kaputelefon már lent, a bejáratnál elárult. Ahogy beütöttem az ajtót nyitó kódot, bent egy apró csengetés, mint egy alaktalan, de felettébb harsány inas, jelentette be érkezésemet.

  A belső udvaron már láttam is, ahogy a lakás ajtajában vár rám. Készült valahova, látszott az egész állásán, a haján, a cipőjén, hogy indul valahova.

 Ahogy felértem, elmaradt a jól megszokott csók. Csak a nyakamba ugrott és megölelt. Ez az egész pont arra volt jó, hogy  összezavarjon. Baj van? Megint elkövettem valamit?

 Aztán megállt, mintha csak a kifutón pördülne egyet, és számonkérőn, de valami játékossággal a hangjában, szikkadt tömören megkérdezte:

- Na?

- Csinos. - próbáltam egy mosolygós kétértelműséggel menekülő utat építeni magamnak arra az esetre, ha mellé lőttem volna.

- Szupi! - mondta gyorsan és befordult a fürdőszobába, hogy újra játszon a lányos szépítőkkel.

 Én utánna léptem. Majd biztosnak érezve a helyzetet - bár férfiként egy nővel beszélve ilyet senki sem élhet át, még eladó-vásárló találkozásnál sem - számonkérésbe csaptam:

- Hol marad a csókom? - kérdeztem

 Megfordult, elindult felém, majd mikor már elindult a fejem, elkapta a száját.

- Náná! - kezdett ostoros szigorúsággal fegyelmezni - Most tettem fel a szájfényt!

 Szerencsére nem gondolt bele, hogy én ezt eddig észre sem vettem. Nem azért, mert nem figyelem meg eléggé az arcát, de nem is amiatt, hogy töppedt érdektelenség fűzne a külsejéhez. Egyszerűen a rossz fényviszonyok, a szemembefutó esőcseppek a hajamról, és a jellemzően lassú megfigyelőképességem vidám egyetértésben játszottak ki.

- De nem miattam raktad fel? - estem vissza a vallatós hangsúlyozásba.

- Azért tettem fel, - kezdte a tanítónénis dalolását - hogy szép legyek!

 Pusztán egy pillanatra gondolkodtam, aztán újra döftem:

- És nem nekem akarsz tetszeni?

- De! - másodpercnyi szünetet sem tartott - De neked akárhogy tetszem! - mondta annyira rosszallóan, mintha ez már baj lenne - Viszont ez kell, hogy én is szépnek érezzem magam!

 Rám mosolygott, majd az utolsó szemkihúzás után, felkapta a táskáját és a kabátját, hogy elindulhasson a barátaival pusztán szépnek lenni.

Kultúraközi kommunikáció

- Egy fekete holló! - mondta Gergő és közben a délutáni égre mutatott.

- És? - kérdezte unottan a barátnője.

-  Az izlandiak szerint, ha valaki felett elrepül, az azt jelenti, hogy meg fog halni valaki. - magyarázta a fiú - A tegnap esti filmben volt, amit néztünk.

- Ja.

 Pár percig hallgattak, aztán a Duna-parton sétálva Éva rámutatott egy madárra.

-  Nézd, egy veréb egy jázmin bokron! - kiáltotta.

- Igen! És az mit jelent? Nem emlékszem. - lelkesedett a fiú.

- Azt tartják a bihariak, hogy eszerint ma este én választok filmet!

A döntések halogatása

- Fej vagy írás? - kérdezte a legjobb barátja.
- Fej.
 A fiatalabbik feldobta a pénzérmét, és hanyagul bámulta, ahogy a lapos fémdarab megcsillan a még épphogy délre tartó nap fényében. Ezzel el is rontotta, mert szeme tarka színekben káprázva tévesztette meg, hogy merre is kapjon a hulló darab után.
 Az fémesen sikítva földet ért, majd életlen hanggal elgurult.
 Végül is a lányt, akit már hónapok óta minden nap megnézett az osztályában, nem szólította le, de pár nap után már legalább mindennap köszöntek egymásnak. De semmi több. Hiányzott a visszajelzés.
 Mindeközben a réz kezdte elveszíteni tartását és függőlegesen állva zöldült, majd barnult bele a hangtalan rohadásba. Senki sem tudta, hogy az érme, éppen két döntös között tipródva szenved ki, amikor megtalálták, és három társával együtt, az éjszakai élet lanyhaságában rózsát vettek rajta egy szőke lánynak.
De azóta sem "dőlt el", hogy mi is ő.

Együtt sírás

- A tévében olyan könnyen megy! - kezdte a lány.
- Az életben is az, csak béna vagy. - mondta a barátja a konyhai fotelből okoskodva.
 Aztán elkezdett könnyezni a lány.
- Mi van, most megbántottalak?
- Hülye!
- Na, megmutatom, emiatt ne sírj!
A fiú odalépett, kettőt vágott, majd belőle is kitörtek a könnyek.
- Na, Te hülye! És majdnem annyira, mintha én csinálnám!
- De legalább a méretük jó. - mondta a fiú a sírással kűzdve.
 A hagyma pedig ebédre lassan kiengedte magából a bosszú olaját, és szépen megadta magát a fazék melegének.

Az esernyő

 Az esőcseppek lassan hirdették a közeledő záport. A fiú az esernyője után nyúlt és próbálta kiszabadítani a védőszárnyakat. A zsinór azonban, amely a küllőket és a rugókat nyomta össze makacsul tartotta magát.

 A lány egy ideig szurkolt, hogy sikerüljön kinyitni az ernyőt, aztán érezve a hajában az egyre sűrűbb vízpermetet, karon ragadta a fiút és berántotta egy eresz alá.

Az eső ekkor már nem várt, teljesen szenvedélyével esett a felhevült aszfaltra, mint ahogy a fáradtság esik az ágyba. Ekkor elevenedik meg csak igazán.

A pár percekig nevetett és nézte egymást. Az ernyőt el is felejtette már az egyikük.

- Béna vagy! - incselkedett a lány.

 A fiú csak pofákkal válaszolt, majd egy határozott lépéssel kiállt a vízfüggönybe. A lány csak nevetni tudott, míg a srác bajosan, de elbánt az ernyővel és pattanó hanggal kinyitotta azt, majd a lány felé nyújtotta.

 Ő már csak mosolyogva nyúlt utána, amikor is a fiú kirántotta az eresz alól, félre húzta a kezét, benne az esővédővel. Ekkor már csak a srác nevetett.

 A lány egy pillanatra meghökkent, majd az ernyő alá állt, megcsókolta a fiút és együtt elindultak a Múzeum körút díszburkolatán az Astoria felé. Picit sem zavarta már, hogy Ő is elázott, csak az piszkálta, hogy a lábát mosta a pesti mocsok.