A pénzügyi osztályunk legnagyobb kritikája

- Elnézést, Nagyfőnök! Héééé, Uram! - ordított a hajléktalan.
 Meg sem akartam fordulni, de egy szót azért odavetettem az igazságot:
- Bocsánat, nekem sincs pénzem. Még nem jött meg a fizetésem.
 Végigmért, elgondolkodott egy pillanatra, majd visszatartva a köpését, hátrafordulás közben csak annyit pusmogott:
- Persze, 11-én. Jobb csövezni akkor!

Flickr/Kamil Porembiński

Az udvariasság hétköznapi hazugságai

 A folytonos udvariasság szüli életünk legkényszeredettebb hazugságait.

- Jó ember, volna egy szál cigarettája? - kérdezi nap, mint nap a hajléktalan.

- Sajnálom, de nem. - vág rá együttérző arcot és mondatot az egyszerű járókelő.

 

 Jegyezzük meg, aki azt mondja, hogy sajnálja, de nem kínozza magát a füsttel, az hazudik! A nem-dohányos soha sem sajnálja, és soha sem segítene senkinek a cigarettázásban. Az saját maga ellen van. Az ember gyszerűen csak mindig próbálja elkerülni a kényelmetlen helyzeteket. Valahol reméli, hogy ettől a formulától jobb ember lesz.

- És egy kis apróval ki tudna segíteni? - próbálkozik újra az utcai reménytelenség.

- Nincsen nálam pénz. - feleli a menekülő ember.

 Pedig az valószínüleg lenne, csak nem akarja odaadni. Furcsa mód, másodjára már a színlelésre sem telik, és ez az egyenes hazugság sokkal őszintébben cseng, mint a könyörtelen udvariasság.

 Fáj, de a hátatfordítás maga a leplezetlenség. Fáj.

Kétértelműség

  A távolság fizikai mértékegység, a fokozatosság matematikai fogalom. Mind a kettő szerint is csak egy lépésre vagyok a hajléktalanoktól.

 A fizikai kapcsolattól és a matematikaitól is félek. 

 Nem tudom, hogy mi választ el engem a hajléktalanságtól?

A kalap

 Ahogy elmentek az emberek, folyamatosan a haragosan kongó, üres kalapot látták. Két pénzérme volt csak a helyén.

 A szakadt, magas homlokú, kosz fekete arcra kiült a magány és az éhség. A csontig aszott fejen a ragyogó fehér szemek szinte üvöltöttek a fájdalamtól. Az pedig, hogy lakatlan volt a fejfedő csak tovább erősítette a nyomor képét.
 A nap végére talán százan is odahajoltak a szegény öreghez, de este mégis ugyanaz a két pénzdarab csillogott csak ott.
 Amikor már besötétedett, és a szürke aszfalt sem ásította magából a forróságot, fogta a kalapját anélkül, hogy kivette volna belőle szomorú vagyonát, és a fejére szegezte.
 A ragasztó még tartotta a munkaeszköz díszletét.
 Majd egy sarokkal arrébb a zsebébe nyúlt és megnézte az aznapi bevételt, majdnem 5000 forint volt.
 Megmosolyogta a rutint, amelye mindig kiszedette vele a pénzt, és elindult a belvárosból erdei sátrához.

Utcai bölcsesség

A hajléktalan megköszönte a pénzt a dohányosnak és búcsúzóul egy jó tanácsot adott az apróért:

- Mindenki azt mondja, hogy tedd, amit a szíved diktál és ne hallgass az eszedre. Az én szívem cigarettát kér, tudja.
A férfi ránézett és adott neki egy szálat.
Hibázott. Mert az emberi szív arra vágyik, ami megfojtja, olyan, mint egy rossz öngyilkos. Ha az eszére hallgat, még mindig élne.