Fehér karácsony

 Noha a karácsonyi dekoráció már november elején kikerült a boltokba, december 23-án még mindig azon gondolkodott a fiú, hogy hol találhatna ajándékot - és egyáltalán milyet - a szeretteinek. Az ünnepi készülődés elment mellette. Nem is igazán fogta fel, hogy itt a karácsony. Egyrészről a munka minden percét felemésztette.
 A karácsonyi szünetre kellett készülni, amikor már nem dolgozik. Az volt a szokás, hogy ilyenkor előre dolgoznak. Bár napjában százszor elhangzott a karácsony szó, fel se vette a jelentését.
 Másrészről az időjárás is egyértelműen elutasította a decembert. Március volt odakint, csak a naptárak maradtak le.
 Amikor december 23-án még mindig ajándékok után kutatott, gondolta végig, hogy nem emlékszik, mikor volt utoljára fehér az ünnep. A hó messzinek tűnt, talán 10 éve volt, hogy szánkón ment megnézni az utcai karácsonyfákat, ahol lakott. Ahogy a kabátja a karján lógott, nem látott rá esélyt, hogy bármi is fehér lesz a lakás monoton falain kívül.
 Kétségbe esve járta a bevásárlóközpont járatait a többi rémült ember között. Az idegesség ott volt a megkötött masnikon, a díszcsomagolásokon és az ünnepi dekorációkon.
 Ő nem akart nagy dolgokat venni, csak olyanokat, amik kedvesek, érződik rajtuk a törődés. Koncepciókat gyártott, és terveket hajtott végre. Néha rémület szállta meg, néha a düh, hogy képtelen már bármit is venni, ami tetszhet.
 Már zártak a boltok, amikor az utolsó embert is kihúzhatta a listáról. Megkönnyebbülten lépett ki a koránjött tavaszi melegbe, a szokatlan decemberi estébe.
 Napok teltek el, hogy túl legyen a stresszen; az utolsó csomagot is átadta, átvette a sajátját, és kölcsönözte az arcra adott puszikat. Vége volt, érezte a megkönnyebbülést, a könnyebb légzést, a lassabb szívverést. A feszültség könnyed felhőnek tűnt csak, ami felette lebeg.
 Az újra megnyitott boltok felé tartva, hogy egyszerű élelmet (kenyeret, vajat és szalámit) vegyen az ünnepi fogások után, érezte csak a lassan szállingózó decemberi hópelyheket.
 Mintha csak a feszültség riasztotta volna el a felhőket, amelyek jöttek maguktól, amikor még gyerek volt, és nem ment el mellette a karácsony.

Istennek van humorérzéke

 Ilyenkor titkon mindig azt remélte, valami nagynak lesz a szemtanúja, hogy valami elképzelhetetlen erejű csoda kellős közepén találja magát, és talán még a megváltó második megszületésénél is ott lehet. Ezért vállalt el minden karácsonyi műszakot.
 Az 1800-as évek végén már szokatlan volt, ha valaki túl a harmincadik életévén, biztos egzisztenciával és egy működő praxissal a háta mögött még agglegény volt. Mivel nem volt még családos, míg kollégái már egy vagy két gyermeket neveltek, igazságtalannak is tartotta volna, ha szenteste rájuk hagyja a munkát. Egyrészről ez, másrészről az vezette Johnt, hogy a brit birodalom afganisztáni háborúja óta már tudta, karácsonykor sem áll meg az élet. A betegségek és a balesetek sem igazodnak a naptárhoz. A kórházakban mindig szükség volt orvosokra.
 Bár felcserként dolgozott eddig, hazatérte óta egyfajta mindenes orvosként ténykedett, kisegítő volt több ispotályos házban és háziorvosként dolgozott Londonban és az utóbbi időben egy különc magánnyomozónak is segített. Karácsonykor gyilkosságok helyett, mindig szomorú emberek bajaival volt elfoglalva. De titkon azt remélte - és ezt nyomozótársának soha sem vallotta volna be -, hogy egyszer egy ünnepi műszak alatt felbukkan egy terhes szűz, aki előtte szüli meg a megváltót.
 A detektív barátja semmiképpen sem tudta volna feldolgozni, hogy nem egyszerűen keresztény hívő, de még naív is, mindezt orvos létére. A racionalizmus ezt nem engedheti meg magának.
 A szenteste most szokatlanul csendes volt az irgalmas rendi kórházban, így Watsonnak maradt ideje arra, hogy az utcát bámulva nézze a lomhán szállingózó hópelyheket. Különleges este volt ez. Jó ideje nem havazott karácsonykor, London időjárása az ilyesmit nem engedte meg decemberben.
 Éppen az ablak peremére hulló lepel fehéren megcsillanó hókristályait bámulta, amikor az egyik bába megcsöngette az orvost szólító csengőt.
 John elindult az ajtó felé.
„Talán majd most” - gondolta és alig várta, hogy meginduljon a szülés. Magában persze mosolygott, tudta, hogy valószínűbb egy heveny köhögés vagy egy törött végtag. „Reménykedni azért mindig szabad” - nyugtatta magát.
 Bár hitte, amit lát, de nem hitt a szemének. Karácsonykor fog egy szülést levezetni. A csengőt is megrázó idősődő apáca nála jóval kisebb hívő volt. Nem hitt abban, hogy Jézus Krisztus egy londoni kórházat választott volna, a világnak éppen ebben a vérzivataros időszakában.
 A megesett lány úgy 16 éves lehetett, sötétbarna haján még felismerhető állagban olvadoztak a hópelyhek. Már leültették egy székre, de látszott, hogy nagyjából 165 centiméter lehet és nagyon vékony. Zihált. Szavakat nem tudott formálni, már megindultak nála a görcsök.
 Egy férfi állt mellette, a nő fájdalmaival nem igazán foglalkozott a bábával beszélt furcsa, természetellenes szakálla és nagy sapkája alól, amit nem vett le az épületben.
 - Doktor John Hamish Watson vagyok. - nyújtott kezet a férfinak. Az anélkül, hogy a szemébe nézett volna, megrázta azt és kifejezéstelien a felesége vállára rakta a kezét.
- Mióta tartanak a fájások? - kérdezte Watson a nőtől.
 A nő nem válaszolt, helyette a férfi szólalt meg.
- 30-40 perce. - hangjában volt valami természetellenesség, ami módfelett ismerős volt az orvosnak.
 Az apáca közben felsegítette a szülő nőt, hagyva, hogy az a vállára támaszkodjon egy kórterem felé vezette, ott pedig lefektette egy ágyra. Az őt kísérő szakállas alak hozzá sem ért.
 „Zsidó” - gondolta magában John, miután rájött, hogy aznap szombat van. Ez megmagyarázná a szakállat és a még mindig viselt kalapot.
 Látva, hogy a nő nem fog válaszolni neki a fájdalmai miatt, a doktor egyenesen a férfihez intézte kérdését:
- Hányadik hétben van?
 A férfi egy picit gondolkodott, majd közönyös határozottsággal válaszolt neki.
- Ránézésre a harmincnégy-harminchatodik hétben. - hangja egyre ismerősebb volt Watsonnak - Mármint azt hiszem.
 Watson elkezdte vizsgálni, majd forró vízet és lepedőket kért volna, de ahogy felnézett volna a bábára, csak messziről látta, ahogy az előtérben már feltette az apáca a vízet forrni és éppen a tiszta lepedőket veszi elő.
 Ahogy a rutin megkívánta, neki állt levezetni a szülést. Szerencséjére a baba nem fordult meg vagy keresztbe, fejjel előre jött ki. A nőnek nagy fájdalmai voltak, de a szülés rendszerint zajlott. Néhány perc múlva a gyerek már kint volt és felsírt. A rejtélyes párnak fia született. A bába elvitte lemosdatni. Az anyja pedig erőtlenül kapkodott a levegő után az ágyon, elernyedt izmokkal. John türelmesen megvárta a placenta érkézését is, majd odahívta a nővért, hogy a munka maradék részében már ő segítkezzen. Az pedig visszaadta a babát az anyjának, és engedelmeskedett.
 - Mi lesz a neve? - kérdezte a nőtől és a férfitól. A fura alak nem akart válaszolni. Az anya egy kis habozás után felelt:
- Még nem tudom.
- Miért nem nevezi el az apja után? - alkalmatlankodott John.
- Nincs apja. - válaszolta a nő.
 Mielőtt Watson visszakérdezett volna, a bába kitessékelte a két férfit, mondván nem illendő nézniük a hölgy mosdatását. A doktor és az idegen kimentek az előtérbe. Watsonnak csak az előtérben lévő betlehem-féleségről jutott eszébe, hogy karácsony van. Fokozatosan tudatosult benne, hogy egy rejtélyes gyermeken segített. Újra elfogta a vágy, hogy a megváltót segítse a világra.
 Már percek telhettek el, amióta nem szólalt meg. Johnt az ilyesmi mindig feszélyezte, pislogni kezdett ilyenkor, mintha füst csípné a szemét.
- Mi a neve? - kezdeményezett beszélgetést, hogy megtörje a csendet.
- Joseph. - válaszolta a férfi a még mindig ismerős hangon.
 John szíve egyre hevesebben vert. „Vannak még csodák?” - kérdezte magától.
- Mi a foglalkozása?
- Ács vagyok.  - felelte komoran az idegen.
 Watson fejében megfogalmazódni kezdett a „karácsonyi csoda” kifejezés, amikor a mellette álló férfi levette a sapkáját és ingerülten rászólt.
- Jajj, John! Maga egy igazi idealista!
 Ekkor ismerte csak fel. A nagy Sherlock Holmes volt az.
 John hallotta, ahogy lelkében összetörik valami. Abban nem volt biztos, hogy mi, de azt érezte, hogy alig bír beszélni:
- De hát miért? - hebegte.
- Maga még mindig hisz a dajkamesékben John! - mondta cinikusan a férfi, miközben az álszakállat műtötte le magáról. - Magam is meg kellett, hogy győződjek a feltételezésemről. Maga John, a legrosszabb fajta! A vallásos hívő - az utolsó pár szót kifejezetten lassan, némi undorral a hangjában mondta ki.
- És ki a... - kezdett volna az orvos az újabb kérdésbe.
- Egy koldus! - hörrent fel Sherlock - Ha nyitott szemmel járna, maga is tudhatná. Január óta a Baker streetnél kéregett ez a nő, aztán szeptember táján eltűnt. De a felszívódása előtt már látszott rajta, hogy terhes. - folytatta egészen megalázó közönnyel a nagy detektív - Meglep, hogy orvosként ezt nem vette észre! Mindegy. Felkerestem, egy leányanya intézetben találtam meg. Felajánlottam neki az anyagi segítségemet. A személyiségéből és a fizikumából sejteni lehetett, hogy képtelen lesz a szülés közben beszélni. Valamint a jelek alapján kikövetkeztettem, hogy karácsony környékére fog esni a szülés. A terv minden pontja összeállt.
- Terv? - lihegte az egyre döbbentebb Watson.
- Leleplezés! - kiáltott fel Holmes - Hát nem érti? Kiszámítható egy ember maga John, tudtam, hogy József nevű ács, egy apa nélküli gyermek majd megmozgatja magát! A betlehemet is én készítettem, hogy biztosan eszébe jusson a párhuzam. Tudnom kellett, hogy tényleg babonás-e!
 Johnnak fel sem tűnt, hogy a hitébe gázolt éppen a nyomozó.
- Most már láthatja, nincsenek csodák! Kár olyan badarságokra pazarolnia az idejét, mint Isten! - vágta ki a befejezést a detektív.
 Ahogy a szavak elhagyták a száját, a bába felcsapta az ajtót, és Johnra nézett.
- Kérem írja be a jegyzőkönyvbe, a hölgy a Christian nevet adta neki. Végtére is karácsony van, nem? - mosolyogta a bába, és kétszer megcsókolta a nyakában lévő krisztusi keresztet.
Watson felnevetett, amivel kiváltotta Sherlock döbbent és meglepett érdeklődését:
- Min nevet? Hisz, lelepleztem! - kiáltotta.
- Christian - nevette John - Tudja Holmes, Isten most magára pirított. Az Úrnak van humorérzéke.
 Sherlock erre nem szólt semmit csalódottságában. Inkább elmosolyodott és legyintett egyet.

Egy napkeleti bölcs ajándéka

Amióta karácsony van, ajándékot is adunk.

- Higgye el, - kezdte a kereskedő - a zsidók megőrülnek a tömjénért!

- Hát nem is tudom. - csóválta a fejét Karsudas, a perzsa város, Gyropolisz bölcse. - Tudja, a fényességes jött el, illendően akarom köszönteni.

 A főníciai kalmárt a legkevésbé sem érdekelték istenek és vallások, azt tudta, hogy bármi is legyen az égen, ha profitot hoz neki, akkor köszönti.

- Épp ezért tökéletes a tömjén! - sikkoltotta -  Hiszen a zsidók ezt használják az áldozatbemutatásukhoz! Mi mással lehetne fogadni egy istent, mint áldozattal?

 Bár Karsudas nagy tudós volt, többet tudott a Mishtra és a Keivan bolygók együttállásáról és a jóslatokról, amelyek egyidősek voltak magával a mindenséget alkotó porral, de nem ismert más népeket. Perzsiában élt, párthus családban, bár beszélt göröggel - maga is ismerte a nyelvet - de senkivel sem találkozott a Római Birodalomból. Valószínüleg a főníciai tudja, mit beszél.

 Őszintén tudatlanul kérdezte meg: 

- Mennyit használnak a tömjénből egy-egy áldozatkor?

 A kufár megérezte a lehetőséget, tudta, hogy bármit mondd, elhiszik neki.

- Minél többet ad, annál jobban kimutatja az odaadását! - mondta harciasan és győzködve - Mégis csak a megváltót köszönti! Én másfél efa alá nem is adnám! Az éppen két zsák, még könnyen szállítani is tudja.

 Karsudas elbizonytalanodott, nem tudta, hogy egy éppen testté lett Isten mennyire örül az ilyesminek, de nem ismerte a zsidókat, az Isteneiket még annyira sem. De azt tudta, hogy a Jupiter és a Szaturnusz - ahogy a rómaiak nevezik ezt a két bolygót - Jehova fiának születését jövendölik, és jelölik a helyet, ahova mennie kell. Márpedig sietnie kell. Ha a zsidók Istene tömjént kér, akkor azt kap. A szándék a fontos, no meg a szeretet.

- Becsomagolná nekem? - kérdezte Karsudas.

 A kereskedő örömmel pakolta be a közel 25 liternyi tömjént a zsákokba. Soha sem hitte, hogy egyben megszabadul ettől a felesleges áldozati anyagtól, amely még Damaszkuszban ragadt a nyakán. De most, őrült haszonnal adott rajta túl.

- Gáspár bölcs - kezdte a kalmár - Ha valóban a kedvében akar járni a mi mennyei uraink, újszülött fiának, akkor vigyen neki mirhát is!

 Karsudast meglepte, hogy görög nevén szólítják, de annyira nem, hogy mindeközben elfelejtse, hogy nem állhatja a mirha szagát sem.

- Érzékeny rá az orrom. - felelte gyorsan és szolgálójának adta a zsákokat, majd kivette erszényét és odaadta azt a 100 sékelt, amit ajándékáért kértek. 

- Hát, ha nem akarja kiengesztelni az isteneket! - próbálkozott a kereskedő. - De ne felejtse el, hogy én szóltam!

  Gáspár bólintott, és szolgálóival elindult. Már látszott, ahogy Perszepolisz mögött narancssárgára halványult a vakító fény a homokdűnéken. A város keleti egén pedig már a Hold is felsejlett a pára fölött. Indulni kellett.

 Ahogy a lovakkal a városkapu felé léptetett, meglátta két társát, ahogy hevesen vitatkoztak, nézte, ahogy a szolgálóik a háttérben kuncognak rajtuk. Amint közelebb ért, már hallotta is őket:

- Nem érdekel! - mondta Melkhior - Ha majd nem tetszik neki a mirha, akkor csinál belőle magának aranyat, elvégre egy Isten!

- Nem azért mondtam, - védekezett Baltazár - de a francnak hagytad magad rábeszélni! A főníciaiak tudod, hogy ravasz kereskedők! Tudja a fene, hogy mi kell a zsidóknak!

 Gáspár a háttérből figyelte, ahogy az indus herceg, és a babiloni főpap vitatkoznak. Majd, ahogy közel ért, azok megálltak és rámeredtek.

- Hát te mit vettél? - kérdezték kórusban.

- Tömjént. - felelte komorul.

- Azt meg mi a fenének? - rivalt rá Baltazár.

- Nyugodjál már meg! - mondta Melkhior, az indus, vagy ahogy itt hívják, Menyhért. - Jó neked egyáltalán valami? Semmit nem tudunk a zsidókról! És amúgy is a szándék a fontos.

- Állítólag mindenre tömjént használnak - vetette közbe Gáspár. - De mindegy is.

- Nekem aztán az! - nyögte ki flegmán a babiloniai Baltazár.

 Azzal szépen útnak eredtek Jeruzsálem irányába. És ahogy sötétedett egyre inkább követték a két bolygót, amely pont egy üstökösnek látszott az avatatlan szemnek.

- Majd a határnál vigyázni kell, - mondta a főbölcs Baltazár - mert Augustus császár Syria és Iudea tartományban népszámlálást tartat. Az idegeneket ilyenkor nem kedvelik.

 Mind tudomásul vették, és szolgálóikkal, meg a karaván minden tagjával egyenesen haladtak a birodalom határához, hogy köszöntsék Izrael új Istenét.

 ***

 Mindeközben valahol Perszepolisz kereskedői negyedében, a Tokhár nevű kereskedő vidáman számolta aznapi bevételét, amelyet a mirha és a tömjén áron felüli eladásából szerzett. A pénz pedig úgy csillogott, akár az Üveg-sivatag a holdfényében. Örömében, amelyet a cselei és átverése felett érzett, felpillantott az égre, ahol meglátta a mindegyiknél fényesebb csillagot. Fogalma sem volt, hogy mit lát, csak azt érezte, ahogyan a fény felpaskolja a kufárkodásban megőszült fejét. A kétbolygó ragyogása bár nem volt erős, mégsem bírta a szeme, folytak a könnyei, az égi fény feltámasztotta benne a bűntudatot. Ő maga sem tudott sokat a zsidók szokásairól, de tudta, hogy senki sem használ két-két zsáknyi mirhát és  tömjént áldozat bemutatáshoz.

 Addigra már hiába kérdezett körbe a piacon, és az egész városban, mindenki csak azt mondta, hogy elmentek már a napkeleti urak. Mivel ki akarta engesztelni az urakat, és bánata már nem hagyta nyugton, még aznap éjjel a csillagot követve indult el a júdeai Betlehembe Gáspár, Menyhért és Boldizsár után. Ahogy nézte az égitestet megbocsátásért fohászkodot, és Tokhár, a főníciai, vagy görög nevén Tamás, így lett Krisztus első követője, és az első boltos, aki hasznot húzott a karácsonyból...