2014. december 25., csütörtök

Fehér karácsony

 Noha a karácsonyi dekoráció már november elején kikerült a boltokba, december 23-án még mindig azon gondolkodott a fiú, hogy hol találhatna ajándékot - és egyáltalán milyet - a szeretteinek. Az ünnepi készülődés elment mellette. Nem is igazán fogta fel, hogy itt a karácsony. Egyrészről a munka minden percét felemésztette.
 A karácsonyi szünetre kellett készülni, amikor már nem dolgozik. Az volt a szokás, hogy ilyenkor előre dolgoznak. Bár napjában százszor elhangzott a karácsony szó, fel se vette a jelentését.
 Másrészről az időjárás is egyértelműen elutasította a decembert. Március volt odakint, csak a naptárak maradtak le.
 Amikor december 23-án még mindig ajándékok után kutatott, gondolta végig, hogy nem emlékszik, mikor volt utoljára fehér az ünnep. A hó messzinek tűnt, talán 10 éve volt, hogy szánkón ment megnézni az utcai karácsonyfákat, ahol lakott. Ahogy a kabátja a karján lógott, nem látott rá esélyt, hogy bármi is fehér lesz a lakás monoton falain kívül.
 Kétségbe esve járta a bevásárlóközpont járatait a többi rémült ember között. Az idegesség ott volt a megkötött masnikon, a díszcsomagolásokon és az ünnepi dekorációkon.
 Ő nem akart nagy dolgokat venni, csak olyanokat, amik kedvesek, érződik rajtuk a törődés. Koncepciókat gyártott, és terveket hajtott végre. Néha rémület szállta meg, néha a düh, hogy képtelen már bármit is venni, ami tetszhet.
 Már zártak a boltok, amikor az utolsó embert is kihúzhatta a listáról. Megkönnyebbülten lépett ki a koránjött tavaszi melegbe, a szokatlan decemberi estébe.
 Napok teltek el, hogy túl legyen a stresszen; az utolsó csomagot is átadta, átvette a sajátját, és kölcsönözte az arcra adott puszikat. Vége volt, érezte a megkönnyebbülést, a könnyebb légzést, a lassabb szívverést. A feszültség könnyed felhőnek tűnt csak, ami felette lebeg.
 Az újra megnyitott boltok felé tartva, hogy egyszerű élelmet (kenyeret, vajat és szalámit) vegyen az ünnepi fogások után, érezte csak a lassan szállingózó decemberi hópelyheket.
 Mintha csak a feszültség riasztotta volna el a felhőket, amelyek jöttek maguktól, amikor még gyerek volt, és nem ment el mellette a karácsony.

2014. december 11., csütörtök

A pénzügyi osztályunk legnagyobb kritikája

- Elnézést, Nagyfőnök! Héééé, Uram! - ordított a hajléktalan.
 Meg sem akartam fordulni, de egy szót azért odavetettem az igazságot:
- Bocsánat, nekem sincs pénzem. Még nem jött meg a fizetésem.
 Végigmért, elgondolkodott egy pillanatra, majd visszatartva a köpését, hátrafordulás közben csak annyit pusmogott:
- Persze, 11-én. Jobb csövezni akkor!
Flickr/Kamil Porembiński

2014. november 18., kedd

A reggel áldozatai

- Jó reggelt, egy kávét kérnék! - szóltam a büféshez. 
Flickr/Rae Allen
 Egy ásítás mellől felnézett:
- Már holnap van?
 Hajnali 5 óra 27 perc volt. Egy bólintással jeleztem, igen, az ő értelmezésében már holnap van. Csak legyintett.
 Ketten megállapodtunk, hogy teljesen mindegy, normális ember ilyenkor alszik. Mi pedig visszatértünk a munkánkhoz, tudumásul véve: áldozatok vagyunk.

2014. szeptember 12., péntek

Álláshirdetés

Isten úgy döntött, hogy egyesíti a fenti és lenti vizeket.
Ugyanitt: bárkaépítő kerestetik. Versenyképes fizetés, család- és állatbarát munkakör.

2014. augusztus 12., kedd

Hangulat

Flickr/JD Hancock
- Hú, olyan itt, mint egy jégbarlangban! - kiáltott fel köszönés helyett a takarítónő.
 Az éjszakai ügyeletben dolgozó fiú felnézett a gépe felett, sóhajtott, majd belekezdett:
- Igen, a létszámleépítés nem tett jót a hangulatnak...
- Ja, nem az - szakította félbe a nő - Csak szerintem egész nap ment a légkondi.
 Majd a beszélgetést lezárandó, takarítást mímelve bekapcsolta a porszívót.
 Az éjszakai ügyelet még befejezte az utolsó pár sort, aztán összecsukta a számítógépet, kikapcsolta a klímát, és elindult haza.

2014. július 21., hétfő

Meghasonulás

 H. István, a közúti szabályok ismert rajongója meghalt. H. rendszeresen szónokolt a KRESZ mindenhatóságáról, míg egy nap egy sebességkorlátozást jelző 70-es tábla le nem fejezte, mikor gyalogosan elsétált mellette.
 A férfi temetésére tartó halottaskocsi, mely a koporsót szállította, közúti balesetet szenvedett. A rendőrség beszámolója szerint az incidenst az okozta, hogy az adott szakaszon még nem pótoltak egy 70-es táblát. A túl gyorsan közlekedő halottszállító a vizes úton - mert minden temetésen esik az eső, ez köztudott - belerohant egy „elsőbbségadás kötelező” jelzésbe, mikor egy a felezővonalon sétáló gyermeket próbált kikerülni.
 A tanúvallomások szerint közvetlen az eset után kiderült az ég. Mások, akik találkoztak H. István szellemével arról számoltak be, hogy a férfi heves beszédeket tart arról, hogy a közúti szabályok zárójelezhetőek.
 A rendőrség arra kér mindenkit, hogy a javaslatait hagyják figyelmen kívül, és tájékoztassák róla a hatóságot.

2014. június 30., hétfő

Nem tudja a fizikát

Mint azt mindenki tudja, ha feldobunk valamit, az le is esik.
 Így gondolta ezt K. Antal kis- és középvállalkozó is, de híresen rossz volt fizikából. A nyomás lényegét, hogy az kis felületen nagy, és vice versa, még értette. Azonban a részecskékig már nem látott. Gúnyolódott is ezen rendszeresen a társa, B. Gábor mérnök, az eset elsőrendű szemtanúja: Antal, maga nem tudja a fizikát!
Flickr/Dayne Bateman
 K. Antal tudásának korlátait elismerte, egészen addig, amíg egyszer szemlátomást meglepettség nélkül nyugtázta, hogy a felhajított mérőólom majd két méter magasan egyhelyben megállt.
 Egy darabig K. Antal mit sem zavartatva nézte a lebegő tárgyat, majd elunva a várakozást, megpróbálta eltávolítani.
 Az ólom - amely köztudottan nehéznek számít a fémek között - egy sikeres ugrás és elkapás után, lassan újra közelíteni nem kezdett - K. Antallal egyetemben - a talaj felé. A vállalkozó örömmel nyugtázta, hogy a mentőakciója sikeres volt. Társa, B. Gábor, eközben csak a fejét csóválta.
 A tudatlanságáról mindig szerény K. ismét feldobta a mérőólmot, amely ezúttal is az előző magasságban megállt. A férfi ismét felugrott érte, majd visszahúzta.
 Tenyerében tartva a tárgyat egyszer csak gondolt egyet, és elengedte. Az ólom leesett. K. értetlensége láttán, B. csak ennyit mondott:
- Nem tudja a fizikát!
 K. lesújtva, önmagába roskadva ismét tudatlanságának elégedettségében szó nélkül hagyta a dolgot. A férfi élete teljes nyugalomban telt el ettől a naptól éppúgy, mint attól, amelyikre először vissza tud emlékezni gyerekkorából: hogy kiesett a kiságyból. Ettől kezdve nem foglalkozott a korlátaival.
 B. azonban soha sem tette szóvá az esetet, de legbelül évente többször újra és újra azt találgatta, hogy miért nem érti azt, amire nem lehetne magyarázat, mert törvény van az ellenkezőjére. A mérnök hosszú és csalódott órákat töltött elméletek felállításával, élete végéig kísérte a keserűség. Míg végül nem emlékezett, hogy ő kiesett-e valaha is a kiságyból. És abból a ketrecből sem talált kiutat, hogy az ólom nem tudja vagy ő a fizikát.

2014. június 10., kedd

A legnehezebb feladat

- Hánykor érkezel? - kérdezte a lány, miközben a fiú a táskájába pakolt, és a cipője fűzőjét kötötte ki, amelyet előző este csak lerúgott a lábáról.
- Éjszakás vagyok - kezdte, és magában számolgatott, fél tizenegyre végez a munkával, még ott is szedelődzködik majd, bezár a munkahelyén. Ez legalább tíz perc. Plusz még a hazaút, az egy újabb negyedóra. Összesen majdnem fél. - Tizenegy körül.
 A lány elgondolkozott. Közben hallgatta a mosógép ütemes dobogását.
- Akkor én már aludni fogok. - kezdte - Szerintem addigra jár le a mosás. Majd húzd fel magadnak a paplant.
- Jó. - mondta a fiú. Még egy csókra a barátnőjéhez, aztán elindult.
 A munka lassan telt. Nyolc óra jóval hosszabb, mint kimondani a szót, sőt, ennyit dolgozni messze több annál, hogy az ember ugyanennyit alszik. Ahogy az utolsó billentyűket is leütötte, és az utolsó pont is a mondat végére került, már mind a 480 percet érezte a kezében. De minden mozdulatban ott volt a határozottság, hogy tudja mit csinál. Minden könnyű volt. Szinte legyőzhetetlennek érezte magát a műszak után, nem tört meg, csak elfáradt.
 Gyorsan összerámolt, a kulccsal lezárta az ajtót, leadta a kulcsot a portán, majd gyalog hazaindult. Az aszfalt még lehelte magából a meleget. Az utcai mosók miatt fullasztó volt a levegő.
 Otthon csak beosont a lakásba, nehogy felébressze a lányt a sötétben. Lassan levetkőzött, és a csapból ivott, mert a pohárba zúduló víz hangja áttörte volna a csendet. Mivel a fürdőszobai lámpa az ajtón kívül volt, inkább a feketeségben tapogatta ki a fogkeféjét, mert a fény túl bántó lett volna az alvó társnak.
 Profinak érezte magát, mert még egy félrement szuszogás sem jött az ágyból. Csak az alig észrevehető lélegzés.
Flickr/Robert S. Donovan
 Már majdnem befeküdt az ágyba. Amikor kitapintotta csupasz paplant. Nem volt rajta a huzat. Vissza a fürdőbe, a kezével megkereste a vakságban a mosógép ajtaját. Kitúrta a finom fekete szövetet, amelyen még érezhető volt a szárító melege.
 Ahogy megtalálta a csücsköket, nekikezdett a paplan felhúzásának. De akárhogy próbálkozott vagy megtekeredett a takaró a huzatban, vagy bele se fért.
 Az esti sikerélménye, a legyőzhetetlenség eltávolodott tőle. Újra és újra nekifogott a sötétben, de soha sem tudott elboldogulni az anyagokkal. Kezdett kétségbe esni.
 Magában káromkodott. Megint nekilátott, most ezúttal valami más volt, de nem érezte, hogy siker fogja koronázni. Bele is bukott. Újra, és ismét kudarc.
 Az óra pittyent egyet halkan. Már éjfél volt. Már ott tartott, hogy felébreszti a lányt, de nem volt mersze zavarni.
 Aztán egyszer csak minden a helyére került. Végre lefeküdhetett.
 Túl volt élete egyik legnehezebb feladatán: csendben maradt.

2014. május 31., szombat

Mindenre felkészülten és egy extra *Szolgálati közlemény*

Szóval van egy tök jó projekt, a Soundcity. Ebben szegedi utca- és főállású zenészeket keresnek fel a srácok, és rögzítenek velük egy-egy dalt. Amiről aztán vagyunk páran, akik írunk. Nekem jó, mert magamtól már ritkán jutok el oda, hogy írok, így meg van miért és miről.

Szóval váltakozó időközönként, de ott is fel fog tűnni valami tőlem. Szóval itt az első ottani egy része, a folytatást pedig a linkre kattintva éritek el.


MINDENRE FELKÉSZÜLTEN

Igazából csak nem volt kedve hazamenni, ezért ült be a kedvenc kocsmájába, hogy megigyon egy sört. A lakás üres volt és ő még beszélgetni szeretett volna valakivel. Ma nem azok a pultosok voltak, akiket ismer. Csendben ült, a bejárathoz közel, és nézte hogyan ingáznak az emberek a pult, az asztalaik és a mosdók között. Próbálta megtippelni, hogy ki lesz a következő, aki feláll és elindul. Ha eltalálta, ivott egy kortyot a söréből és megevett egy sós ropit. A fejében eldöntötte, hogy addig marad, amíg ki nem üríti a poharát. Féltávnál járt, amikor észre vette, hogy egy, a kocsmát békétlenítő üresség állt be. Megállt az élet a háromszögben, amit figyelt. Felrúgta a saját szabályait, és egyre nagyobb kortyokat ivott, hogy végezzen. Az utolsó húzásnál a pultos már jelentőségteljesen bámulta. Tudta, hogy ideje mennie. Bár számlája volt, de az ismeretlen személyzettel nem akarta lefolytatni ezt a szakmai beszélgetést, így inkább fizetett. Menet közben vette fel a kabátját, hogy azzal se tartsa fel a zárást, majd kilépett az ajtón.

Az utca hidege tétován rázta fel. Semmi sem maradt a napvégi, zárórai fáradtságából. Az agya folyamatosan játszott vele. Nem ivott sokat, de kezdett túl mélyen elmerülni a gondolataiban. Anélkül ment, hogy érezte volna a kopott valóságot. Nézegette a járókelőket, és közben azon tanakodott, hogy vajon mit tenne, ha valaki egy késsel támadna rá. A védekezés, a kitérés, a győztes mozdulatok egész sorozatát megszülte a fejében. A sarkon cigarettázó két srác egy ideig gyanúsnak tűnt neki, de az első angol szavakból tudta, hogy ezek csak veszélytelen külföldiek. Nem érték meg, hogy egyáltalán a képzeletét pazarolja rájuk. A válla mögött hátra nézett, hátha követik, de csak két lány támasztotta egymást az utcán. Az egyikük előregörnyedve, a hátán cihölte a másikat. A baloldali lány erősen fogta és tartotta magán a barátnőjét, miközben az szinte repülve haladt mellette. A látvány annyira kizökkente a játékból, hogy öntudatlanul is, de mozdulatlanul figyelte, ahogy a cipelő és a lebegő lassan haladnak. A gyaloglóról szinte biztos volt, hogy józan, a másik himbálózó karja és húzásra ringatózó feje láttán jóformán az alkohol édes-keserű szagát is érezte.

2014. május 24., szombat

Ennél lejjebb

 Ahogy a nyomás szinte letépte róla a levegőt, percekig tartott míg újra lélegezni tudott. Nem tudta, hogy az oxigénhiány vagy a félelem állította meg, de amikor véget ért a lökés, csak egy felszabadult sóhajt engedett ki magából.
 A szemét végig csukva tartotta. Amikor elkezdődött még félt, hogy elveszti a látását, amikor már véget ért a jelenet, nem merte kinyitni, hogy csak később szembesüljön a pusztítással.
 A bomba robbanása kiszakította a valóságból. Nem akart gondolkozni, mert biztos volt benne, hogy nem is tudna.
 A gránát melegét még érezte a bőrén, de nem merte megnézni, hogy mi maradt meg belőle. Mivel szinte meg tudta fogni a perzselést a testén, tudta, hogy valaminek meg kellett maradnia belőle. De csak csukott szemhéja narancssárgás élénkségét figyelte. 
Flickr/talid khatib
 Amikor meghallotta a repülőket, ösztönösen nyitotta ki a szemeit. Az eget beborította a tapintható szürke füst. Nem érezte a kormos levegő marását a tüdején, a látását sem csípte semmi. Óvatosan letekintett a testére.
 Minden végtagja megvolt, pedig biztosra vette volna, hogy súlyosan megsérült. Egy-két horzsoláson és a felszakadt ruháján kívül nem látott semmit. Más nem érdekelte, csak saját maga. Lassan végigpróbálta, hogy mennyire tud mozogni. Mikor már az összes hajlításon túl volt, elgondolkodott azon, hogy feláll.
 De nem akart. A meleg betonon érezte jól magát. Egészen megnyugodott. Tudta, hogy amint felemelkedik, elkezd szédülni, vagy megjelenik egy fajta bizonytalanság a mozgásában. Örült, hogy maradhat. Örült annak is, hogy nincsen mellette senki. Egy emberre nem pazarolnak sem időt, sem energiát.
 „Ennél lejjebb már nincsen” - gondolta magában az önző én, és nézte hogyan repülnek el felette újra és újra a repülőgépek, anélkül, hogy másokra tekintett volna.

2014. május 6., kedd

Hasznos javallat

„A gyógyszer ne érintkezzen műanyaggal” írja a betegtájékoztató. 
A gyógyszer kupakja műanyaggal van bélelve, mondják a tények.

Forrás: Garret Coakley (Flickr.com)

2014. április 19., szombat

Húsvéti hangulat

 Ha nem mondják, magától rá sem jön, hogy már tart a nagyhét. Azt tudta, hogy valamikor mostanában lehet húsvét, de azt hitte, van még pár napja, hogy felkészítse a lelkét. De teljesen elkerülte a hangulat. Az összes ünnepi nap elválaszathatatlanul beleolvadt a hétköznapokba.
 A fiú, ahogy belegondolt, hogy holnap már csütörtök, majd nagypéntek, azon töprengett, hogy hogyan kérhetné el magát arra a pár órára, amíg a szertartások tartanak. Végül rájött, hogy teljesen felesleges, mert csak ülne a templomban, de úgy sem figyelne.
 Mindig kivárta a nap végét, és azért ellátogatott egy-egy közeli misére. De igaza volt. A teste jelen volt, a lelke bent a hétköznapokon tépkedte magát.
 Amikor elérkezett a nagyszombat, egyáltalán nem érdekelte, hogy dolgoznia kell és nem tudja rendesen megülni az ünnepet. Úgy állt hozzá, hogy ez egy átlagos nap, csak kevesebb munkával, már azzal a gondolattal is eljátszott, hogy csak vasárnap megy majd a húsvéti misére.
 Ebédidőben nem akart semmi ünnepélyest. Rég evett gyroszt, hát elnézett a legközelebbi büfébe. Ritkán tudja megállapítani, hogy ki arab, ki török, ki perzsa az egyes éttermekben, néha a zászlók alapján rájön, de ez a ritkábbik.
- Bárány vagy csirke? - kérdezte tört magyarsággal a kiszolgáló.
Flickr/Alex Kehr
- Bárány. Úgyis húsvét van. - rendelt a fiú.
 Még válaszolt a hagymacsípősre is, amikor belépett egy nő az étterembe. Arab és idősebb volt a kiszolgálónál, de az jól láthatóan örült neki. A fiú fizetni akart, de a gyroszos kilépett a pultból és üdvözölte az anyját.
- Immanuel - kiáltotta a nő.
 Nagy ölelkezésben törtek ki, percekig beszélgettek. Mikor az éttermes a fiúhoz fordult, még mindig mosolygott.
- Sajnálni. Anyám most jött Jordánia - mesélte mosolyogva visszaadás közben.
 A fiú megköszönte, és kilépett az ajtón. Magában pedig csak azon gondolkodott, hogy hogyan hihet valaki a véletlenben, amikor őt nagyszombaton egy Emmánuel szolgálja ki báránnyal.

2014. február 24., hétfő

Hullámok

 Próbált mélyen lélegezni, hogy odabent semmi se fulladjon meg.
 A szabályos levegővétel megnyugtatja az embert. Miközben próbálta normalizálni az állapotát, egyre idegesebb lett, hogy ettől le kéne higgadnia.
 Az egész semmit sem ér - gondolta magában. Aztán újra vett egy mélylevegőt, és addig bent tartotta, amíg csak tudta. Meglepte, hogy még mindig milyen sokáig bírja egyetlen belégzéssel.
 Aztán mintha egy csapásra elmúlt volna minden. Újra nyugodt volt, feloszlott a köd a tudatáról, mintha csak egy leplet rántottak volna le a szeméről.
 Körbenézett, semmi változás. Minden maradt ahol volt, ő rajta sem látszott semmi. Érezte, hogy minden rendben.
 Újra átolvasta az elé került beszámolókat. Érezte, hogy melyik sort melyik kollégája írta. Magában jól szórakozott, játék volt számára, hogy kitalálja a szóhasználat alapján a betűk mögött álló embert. Feltűnt neki, hogy egy két évvel korábbi eseményhez senki sem vette észre a kapcsolatot. De ő igen.
 Ahogy elkezdett gépelni, kitörtek belőle a szavak, mintha csak vizet fakasztana egy sziklából. Repkedtek a gondolatai az összefüggésekről. Ahogy átolvasta a sorokat, rendezte a kusza foszlányokat. Készen volt, átküldte a főnökének, és hátradőlt.
 A felettese, ahogy átolvasta a jogi stratégiát, amelyet megalkotott, elismerően sétált oda a székéhez.
 Újra mélyen kellett lélegeznie. Érezte, hogy visszajön a lepel, beborítja.
 - Szép munka volt! Ügyes volt a meglátásod - mondta neki a főnöke.
 Alig bírt koncentrálni a dícséretre. Csak csendesen megköszönte. Egy szerény ember látszatát keltette, miközben fuldoklott. Ismét szentségelni kezdett a mélylégzés és a nyugalom kapcsolatának hiányán. Megint minden megnyugodott körülötte, tisztán látott.
 - Hazamennék pihenni! - sóhajtotta a főnökének.
 Az bólintott, annyit mondott, hogy aki ilyen jó munkát végez, az megérdemli.
 Lement a tóhoz. A fürdőnadrágjáért, még hazaugrott. Ahogy a vízben állt, lassan elengedte magát, úszni kezdett. Amikor elment mellette egy motorcsónak, arcon csapták a hullámok.

Próbált mélyen lélegezni, hogy ne fulladozzon. Ahogy kiment a partra, lehevert a fűben és hagyta, hogy a kora nyári nap cirógassa az arcát, nézte lecsukott szemének narancssárga auráját. És tudta, hogy csak pihennie kell.

Soha többet nem jött vissza a lepel.

2014. február 20., csütörtök

Neked fogadom

 Miközben Ő aludt, én csak azt számoltam, hogy mennyi időt tudok még pihenni, ha hirtelen, egy csoda folytán, de álomba zuhannék. Percenként vártam a fáradtságot, de nem áldott meg, bármennyire is kértem.
 Isten egy kegyetlen világot hagyott ránk, és minden egész széttörik. Mi együtt vagyunk, és fogunk is maradni. Minden erőmmel ezért élek, ahogy tudom, hogy Ő is. De a külvilág, akármennyire is ellenállok neki, újra és újra kételyeket ébreszt bennem.
 „Meddig maradunk mi így?” - kérdeztem magamtól, és feleltem újra, hogy „Örökké”.
 Nem leszünk olyanok, mint mások. Ez a szerelem más. Nem fogunk csak egymás mellett élni.

 A sötétben papír után kutattam, hogy egy cetlire felírjam életem legfontosabb üzenetét. Magamban minden egyes sort megfogalmaztam. „Ha egyszer elfelejteném ezt az átvirasztott estét, a saját ígéreteimmel együtt, akkor emlékeztess rá, hogy mindig szeresselek jobban!”.

 A keresgelés abban a 35 négyzetméterben, ami az életünk, egy szenvedés. Máskor soha sem tudok aludni attól, hogy a gangról beszüremkedik a fény. Ő erre csak azt mondja, hogy majd megszokom, és mindig megtiltja, hogy lejjebb húzzam a rolót, mert ügyetlen vagyok. A mozdulattal csak megölném a párkányon álló növényeket az ablakban. Akkor, hogy szükségem lett volna erre az erős, bántó fényre, amely soha sem kímél, rájöttem, hogy már megszoktam. De nem úgy, ahogy a szem hozzászokik a sötéthez, hanem már én is sötétnek látom. Ő akarta így.
 Csendben motoszkálok, de se a papírt, se a tollat nem találtam. Ahogy visszamásztam az ágyba, azzal az elhatározással, hogy reggel majd a szeme láttára írom le, amit ígérek, Ő rögtön, álmában is magától átölelt.
 Mintha csak egy szerződést írtunk volna alá.

2014. január 30., csütörtök

A teszt

Volt egy módszere. Soha sem volt meggyőződve arról, hogy egyáltalán van értelme annak, amit csinál. De bízott abban, hogy elég gondos a megfelelő döntések meghozásához.
forrás: flickr.com/photos/lloydh/
 Bár nem dohányzott, már évek óta tartott magánál egy-egy öngyújtót. A kamasz fiú abban reménykedett, hogy majd tűzet kér tőle egy szép lány. A legtöbbször nem azonban idősebb férfiak, nyugdíjba fakult arcok tartottak felé cigarettát.
 A kísérlete, vagy inkább tesztje azonban nem az ismerkedést szolgálta. A terv lényege csak annyi, hogy így kiszűrheti azokat a lányokat, akik dohányoznak. Ezzel pedig gondolatai világában megmentette magát attól, hogy a csókolózás számára egy olyan élmény legyen, mintha egy hamutálat nyalogatna. Egy szűrőnek tekintette ezt a rituálét.
 Egyszer, valamikor az érettségi szünetében éppen a Moszkva térről tartott haza este. A villamos megállónál várta az utolsó szerelvényt, hogy befusson. Tőle egy jó 5 méterre állt a lányt, aki kétségbeesve kutakodott a táskájában. Szőke volt, alig észrevehető hullámos hajjal, vöröskabáttal. Nagyjából érettségiző korabelinek nézett ki. A fiú sokáig nézte, de csak óvatosan, nehogy a lánynak is feltűnjön. Néha az elmenő buszok ablakainak tükröződésében, néha csak mintha az órára lesne rá, így lopott magának egy-egy pillantást.
 A táskában való keresgélés végén a lány felnézett, és egy pillanatnyi szélfújta mosollyal az arcán odalépett a fiúhoz:
- Van esetleg egy öngyújtód?
 Ahogy közel ért, még mindig nagyon tetszett neki a lányt. De megbukott a teszten. Lelkében összetörve átnyújtotta az öngyújtót, elsuttogva egy „parancsoljt”.
 A lány mosolyogva elvette tőle, majd egy pillanatnyi habozás és tapogatózás után, a lány megtalálta a kilógó hosszú cérnát, amely a kabátjából égtelenkedett. Csak egy pillanatra villantotta fel a lángot, de már le is vált a zsineg. Mosolyogva adta vissza az öngyújtót.
 A kamasz csak ekkor tisztázta magában, hogy nem látott cigarettát, amely a tűzért kiáltott volna. Addigra a lány elindult visszafelé, ahol az előbb állt. Ő pedig némi bátorsággyűjtés után követte őt.
Átment a teszten.

2014. január 16., csütörtök

A jó lágytojás titka

 A jó lágytojás titka az, hogy egy ember véleményére hallgassunk és semmiképpen ne nyissunk az új ötletekre! Akitől már kaptunk valaha jól elkészítve az ételből, csak tőle és egyszer kérdezzük meg.
 Én ezelőtt 10 évvel tanultam meg lágytojást készíteni, ugyan a főzési időt tekintve mindig elbizonytalanodom, de évekig megbízhatóan ugyanolyan minőséggel dolgoztam.
 Nem rég egy barátom azonban megesküdött rá, a tökéletesen megpucolható és fogyaszható lágytojás titka az, hogy a forrásban lévő vízbe bele kell tenni egy tartót, majd abba a tojást három percre és abból kell kikapni.
 Ab ovo a víz 100 fokon forr, a három perc mindenhol háromperc, a lágytojásállvány pedig ugyanúgy áll mindenhol, mégsem tudom azt a minőséget hozni, amit megszoktam. A tojás belseje hol folyós, hol túlságosan kemény. 10 év biztos tapasztalata szállt sírba egy recept miatt.

2014. január 9., csütörtök

Üzleti érzék

- Uram, ezt elejtette! - hallott a háta mögül egy hangot.
 Fel se fogva, hogy mit lát, reflexből nyúlt a felé nyújtott bőrkesztyű után, amely a legkevésbé sem volt az övé. Belesétált egy adásvételi adok-kapokba.
- Uram - kezdte az utcai kofa - jó, uram. Vegye meg, nem drága! 1500 forintot megér.
 Bár soha sem szeretett utcán vásárolni, a másfélezer forint nem tűnt soknak. Már nyújtotta volna a pénzt, amikor a bőrkesztyűt újra hátrarántották.
- No, nem úgy van az! - folytatta az árus - Egy darab annyi, nem egy pár!
 Megszeppent, megpróbálta eltenni a pénzét, mert háromezer forintot nem akart fizetni egy kesztyűért. Már a zsebében volt a keze, amikor hozzávágták a félpárt. Émelyegni kezdett.
- Héj, hát egyet is vehet! - kűzdött a kofa.
 Elfogadta, átadta az 1500 forintot, és elindult. Már szabadulni akart, szédült és fokozatosan veszítette el az erejét. Belülről marta az átverés.
 Hallotta, ahogy trappolnak utánna. Megállt. Már haragudott, nem csak a kofára, de magára is. Elege volt az egész helyzetből, eldöntötte, hogy a félpár kesztyűt megtartja, hogy emlékeztesse magát a saját tehetetlenségének gyötrelmére.
 - Jóuram, tessék, odaadom a másikat is ötszázért! - mondta a kitartó kufár.
 Lenézett a felé nyújtott, pillanatnyi bizonytalan gondolkodás után arra jutott, hogy nem fizet. Szó nélkül fordult meg.
 - De uram! Hát az csak egy félpár! - kiáltottak utána - Azzal semmire sem megy.
 Hajthatatlanul próbálta otthagyni az átverőjét.
- Uran, nézze visszaadom a pénzét, csak a kesztyűt adja vissza!
 Nem állt meg. Elege volt a beszélgetésből, el akarta felejteni ezt a ruhadarab-mizériát.
- Adok 1600 forintot, csak adja vissza - mondta a kétségbeesett kufár.
 Erre már le kellett csapni. Szó nélkül állt meg, előbb kitartotta a kezét a pénzért. Megvárta míg az 1000-es bankjegy és a három kétszázas érme a kezében köt ki. Hanyag mozdulattal, mintha párbajra hívná ellenfelét egy picit pofozott rajta, majd az árus vállára dobta a kesztyűt. Ismét sarkon fordult és elment.
 Az úton elfelé nem tudott örülni annak, hogy 100 forintot nyert az üzleten. Az érzés, hogy majdnem átverték még a markában tartotta. Egyedül arra tudott csak gondolni, hogy nem ért meg 100 forintot ez a néhány perc.
 Közben az aluljáróból feljövet, oda sem figyelve elvett egy szórólapot. A kihagyása miatt csak tovább erősödött benne a félpár kesztyű emléke.

2014. január 2., csütörtök

Közelebbről meghallgatva

 Reggel a szokásos órában ébredt, de ezúttal még pihenhetett volna. Nem az órája csörgött, mert hétvége volt. Valahol a távolban lövések dördültek.
„Csak a vadászok” - gondolta, közben a fal felé fordult, és megpróbált visszaaludni. Egy darabig forgolódott, képtelennek érezte magát arra, hogy tovább pihenjen, de az elhatározását már meghozta, nem hagyta magán győzni az éberséget.
 Ahogy hallgatta a távoli fegyvercsattanásokat azon járatta a gondolatait, hogy vajon milyen vadra hajthatnak. Az apróvad tűnt a leglogikusabbnak.
 Számolgatta a lövéseket, mint más a birkákat. A Nap már éppen elég magasan volt ahhoz, hogy akárhogyan feküdjön, lássa az ablakon beszűrődő fényt. A hangok már a legkevésbé sem zavarták, csak a fény. A spaletta el volt húzva, csak a fatestekre vágott virágos mintán át szűrődtek be az aranysugarak.
 Végül mégis győzött az akarat. A monotom zajokra való odafigyelésben sikerült újra elaludnia.
 Teljesen öntudatlanul riadt fel. Olyan érzése volt, mintha kirántották volna az ágyból, és az üskös porba dobták volna a földön.
 Érezte a hideg fegyver csövét a tarkóján. A vadászok embereket hajtottak. Megérkeztek a katonák.
 A háború pont Gliwicében ébredt fel.