Megérkezés

- Uram, megérkeztünk - fordult hozzá a pilóta a teljesen nyilvánvalóval.

- Azt hiszem, rájöttem. - mondta és ledobta a zsákját a földre, mielőtt kiszállt volna - Köszönöm.

 Maga mögött még becsapta a helikopter ajtaját, és reflexszerűen a fejébe szorította a sapkáját, ahogy eltávolodott a géptől. A rotor bár, már lassan megállt, még hűs szellővel és por tölcsérrel enyhítette a sivatagot.

 "Január van." - gondolta magában, ahogy az első verejtékcsepp megindult a homlokán a perzselő melegben.

 Viszonozta a tisztelgéseket, de csak a maga a flegma módján, biccentett a kopaszoknak, ahelyett, hogy kimondta volna nekik a "pihenj" parancsot.

 Gyorsan körbenézett, meglátta a terepjárót, ami csak rá várt és kimérten elindult felé. A kocsiban három másik katona feküdt a hátán, az arcukat mindannyian valami koszos-homokos ronggyal takarták, a sisakot használták párnának. Amint odaért, a sofőrülésen fekvő baka, félszeméről lehúzta a keendőt, és megszólította:

- Ortutai ezredes?

- Igen. - válaszolt a tiszt, és ledobta válláról a zsákját.

 A vezető, és a két másik is gyorsan felpattant, üdvözölték, hagyták, hogy a sofőr bemutassa őket, az udvariasan magát hagyta a végére.

- .... én pedig Balogh törzsőrmester volnék. - azzal kezet nyújtott.

 "Sok ismeretség, amire egy hónap múlva már egyikünk sem emlékszik" gondolta magában az ezredes. Aztán gyorsan bedobta a zsákját a páncélozott jármű utasterébe, és utána zuttyant.

- Tudja, jó itt látni egy magyart, - kezdte az őrmester - nem sokan vagyunk itt Szudánban. Talán rajtunk kívül maga az első.

- De nem leszünk sokáig így négyesben. - felelte komoran.

 Ezután kicsit mind hallgattak, míg az egyik közlegényből kitört:

- De jó, hogy maga hamar hazatérhet!

 A többiek is mind helyeseltek.

- Igen, mi már négy hónapja rohadunk itt - tette hátra a sofőr ülésről Balogh. - Még karácsonykor sem voltam otthon. Az asszony pipa is volt, de azért a pénzt nem bánja, amit kapok! - mosolygott bele a végébe.

 Az ezredes nem szólt.

 Ő otthon volt karácsonykor. A főtiszteket mindig hazavezénylik, pedig ő maradt volna, most is ezt tenné. Nem nagyon volt semmilye a seregen kívül. Ha otthon volt, akkor ingázott. Kocsma-lakás-kocsma-lakás. Nem ivott szinte soha, de kellett neki a nyüzsgés. Otthon talán senki sem várta. Ő nem a pénzért vagy valami magasztos cél miatt volt itt, egyszerűen nem jutott jobb az eszébe.

- ... csak tudja, már régen nem beszéltem a családommal. Talán két hete kaptunk utoljára vonalat haza. Bizonytalan itt minden. - panaszkodott az őrmester. 

 "Én magam miatt vagyok itt" - gondolta. Ha ez eszébe jutott, magányos lett, és hűtlennek érezte magát. Egy barátja volt otthon, de persze nem miatta van itt. Megint nem kereste meg, pedig egy hónapja lett volna rá otthon. Talán írnia kéne neki.

 Alig vette észre, hogy közben még mindig beszélnek hozzá, de megszokásból mindenre bólintott, és mindennel egyetértett. Társai szentül hitték, hogy mind a négyen éppen egy beszélgetésben vannak.

 Nem zavartatta magát. A telefonja után nyúlt, tárcsázni akart, aztán végiggondolta, hogy vajon otthon hány óra is lehet. Valószínüleg ugyanannyi, mint itt. De ez egy jó indok volt, hogy ne kezdjen hívást. Inkább csak smst írt, de a térerő erre hiánycikk volt. A műholdjelet sem tudta fogni. A kezében szorongatta az eszközt, és leste a feliratokat: "Küldés". Csak ez villogott.

- ... hát nincs igazam? - kérdezte az egyik közlegény a dzsippből.

- Hogyne lenne! - vett részt újra egy beszélgetésszerűségben.

 A többiek nevettek. Még mindig csak "Küldés". Nem tudta, hogy miért sietteti az üzenetet. Már régen nem beszéltek otthon, most már nagyon mindegy az a pár perc.

- Megérkeztünk! - szólt hátra Balogh, és leállította a motort.

 A kezében megrezdült a telefonon, és ő megörült az új feliratnak "Elküldve".

 Azzal kiszállt, és a fiúkra nézett:

- Elmondanák mégegyszer a nevüket? - kérdezte az ezredes.

- Persze, én Pulay Gábor közleg.

- Én Mausitz szintén Gábor, és szintén közlegény.

- Balogh András törzsőrmester, Uram! 

  Rájuk mosolygott.

- Egy élmény volt. - majd gyorsan a kezében lévő telefont egy hanyag mozdulattal feléjük dobta. - Szóljanak haza a családjaiknak, fiúk!

 Tisztelgett, és elindult a parancsnoki sátor felé.

- Köszönjük, Uram! - kurjantották kórusban azok.

- Csak estére hozzák vissza! - dörögte még feléjük, mert kíváncsi volt, hogy mikor kap választ.

*Ezt csak neked, Baka, mert tudom, hogy olvasod!* 

Egy főbűn vallomása

 Nehezen vallotta volna meg, hogy a lassan kiégő villanykörte vibrálása vagy az ezzel járó sercegő hangja zavarta-e jobban. De nem kelt fel. Inkább hagyta, hogy békésen idegesítse.

 Semmi sem törhette meg béketűrését, próbált felülemelkedni a zakatoló fényen és piszmegő zajon. Fontosabb dolga volt, szerinte már elérkezett az ideje, hogy végre pihenjen. Napok óta alig aludt. Sőt, talán már évek óta kimerültségből ébredt a fáradtságba. Járt már neki a feltöltődés.

 Újra visszaaludt, és büszke volt magára, hogy kitartott. Forgolódott, de végre nem tudott magáról. Az ágy, és a fekvés legyőzte. Valahol a kényszeres mozgásában ott volt a pihenés, ami szerinte már járt neki. Boldogan néha a jobb, néha a bal oldalán, máskor a hátán vagy a hasán, netán összegömbölyödve, féloldalasan, de aludt. "Béke" csak ennyit álmodott.

 "Pukk" - az izzó pedig ágyúdörrenésként megadta magát, győzött rajta az elmúlás, elsötétült és kialudt. Ő pedig felébredt.

 - Ez volt az utolsó körte. - mondta ki, álom nélkül, ébren.

 Már bánta, hogy nem kelt fel kicserélni. Most mehet újat venni, ha csak nem akar majd egész nap a sötétben ülni. Már bánta.

 Bevallotta magának: lusta. 

Az iróniáról dióhéjban

 Ma kigyulladt egy tüzoltóautó, miután a parkoló járműbe belerohant egy lopott rendőrkocsi.

Sylvia elfeledett búcsúlevele

 Igazából semmivel sem érezte magát rosszabbul, mint általában. Tapasztalta a levegő fojtogatását ugyanúgy, mint mindig, és most először tudta, hogy nem bírja legyőzni a testét egy fekete zsákba kényszerítő erőt.

 De Sylvia nem is tett mást, mint bármelyik másik nap. Délelőtt kint volt a liliomaival, délben megebédelt Nancyvel, aki Freidára és Nickre figyelt, amíg kertészkedett, a mindig csilingelő nevelő ezúttal csak kényszeresen fecsegett, kerülve minden témát, ami rejtve is, de érzékeny lehet. A dadus ahogy csak tudott, elmenekült tőle. Akárcsak a hitvese, de tudta, másnap majd mind a ketten hazajönnek.

 Nem gondolt férje szeretőjére, csak kiürítette a tudatát, és úgy hallgatta a rádiót, ahogyan szokta, miközben a maróan szeretett Ted műve szólt kiszámíthatatlanul recsegve a gépből. Nem érezte a helyzet súlyát és fájdalmát. Sőt valahol jól esett neki, hogy nincsen semmi, elveszett benne. Megnyugtatta az űr, amibe került, a vákuum, amely mentően szelídette a rettenetes életet.

 De, ahogy erre rájött,  folyton mások szemét érezte magán, ami megijesztette és a valóságba repítette vissza. Nevetést hallott és kényszerzubbonyt látott. Újra érzett, ami megőrjítette.

 "A nincsben nem lehet elbújni" - ezt ismételgette a saját mélységében valami, valamiért és valahogyan sikeresen. Álcára vágyott, hogy bármilyen módon, de eltűnjön. Az életnélküliség fekete zsákját, amelyik rá akarta kényszeríteni anyagtalan szövetét, hirtelen barátságosnak találta. Megoldásnak.

 "Már majdnem vége" - sóhajtott benne a megfáradt élet.

 Felsírtak a gyerekek. Sylvia újra a környezetére fókuszált, nem hallott már semmit, sőt biztos volt benne, hogy csak a tudattalanja jelzett. Bűzlött a gáz, megbódította, és még tompábbá tette a semmilyen létben. Az esze nélküle is működött, oda se nézve nedvesítette be a törölközőket és a rongyokat, a vízről sem tudva, hogy nedves, csak azt belelátva és gondolva, ahogy a folyadék részecskék elmozdulnak egymáson, tömködte be gyermekei szobáját.

 A sírás abbamaradt, mintha elvágták volna, ahogyan az utolsó csücsök is a helyét töltötte ki a félfa és az ajtó között. Jöhetett a semmi, újra el akart veszni. A konyhaasztalhoz érve, megpillantotta férje karóráját.

 "Mindig mindent elfelejt!" - mondta a hang, amelyik ismét megtalálta, és ő csak helyeselni tudott.

forrás: http://destinyclontz.blogspot.hu/

 "Engem is itt felejtene!" - felismerte saját magát a mondatban, és megnyugodott. Még utoljára megtámaszkodott, papírt fogott, és pár sort gyorsan felhadart rá a tollal, majd megszokásból aláírta, ezzel adva drámai kedélytelenséget és élt a felső szavaknak. Megfogta a karórát, de elejtette, már az oxigénhiány uralta. Az eséstől a búra megrepett, ahogy kezét végighúzta rajta, még úgy is tapintotta, hogy egy darab kitört belőle. Nem érdekelte, újra csak a kongó tompaság maradt. A cetlire rakta a kacattá egyszerűsített műszert.

 Letérdelt a sütőhöz. Újra hívta a semmi, és végre elfogadhatta a meghívást.

 Másnap Nancy találta meg az alulértékelt utolsó üzenettel együtt az óra alatt:

 "Majd zárd el a gázt, Ted, mielőtt elfelejtenéd! Sylvia"

Döntésképtelenség

  A véletlen nem dönt.

Már mind a ketten belátták, hogy képtelenek lesznek egyezségre jutni. Már nem voltak érvek, érzelmek, akaratok és erők, csak két egyenrangú lehetőség.

Ritka, hogy a tudomány nem jut dűlőre, de hogy ki veti magát alá gyógyszerkísérletnek, és ki hisz az állatokon mért további eredményekben, már valahogyan nem számított. Mind a két orvost csak az eredmény érdekelte: működhet-e a védőoltás vagy sem.

Semmelyiküknek sem számított, hogy emberi életeket menthetnek meg, sőt egyiküket sem mozgatta már az, hogy valami áttörést érhetnek el, pusztán az tartotta őket hideg és kétségbeejtően tág fogságban, hogy melyiküknek van igaza. Annak, aki abban remél, amit már látott a korábbi eredményekből, és elbizonytalanította az a néhány bűnösen feltünő kétértelműség, vagy annak, aki kitartóan bízik saját megkérdőjelezhetőségében, és abban, hogy a hibahatár lett rosszul felállítva.

Közben, akiknek számított volna a válasz, hogy hat-e az egyetlen remény, az új gyógymód, már meghaltak, vagy feladták, ők pedig már ezt fel sem fogva csak vakon keresték saját igazukat.

A tudomány nem szereti a kétértelműséget, és a véletlent, de nekik nem volt jobb ötletük a pénzfeldobásnál. Pedig érmét is csak alig találtak, a vita kedvéért pedig még azon is összevesztek, hogy mi fej és mi írás. Aztán végül mind a ketten választottak, majd egy külső embert megkértek, hogy dobja azt fel. A finom, préselt rézlapot egyikük sem látta, már annyira elvakultak voltak. Nem nézték, ahogyan pörög, és néha meg-megtükrözi a szendergőn ráeső fényt, sőt azt is éppen csak meghallották, ahogy egyetlen, törvénytelenül halk fémes csengésben megérkezik a földre.

Pont az élére állt. A természet törvényei nem akartak dönteni a tudományról.

Különbségek

Ha egy nő férfi ingben kell fel másnap, az siker.

Ha egy férfi egy blúzban ébred fel, az bizarr.