III.
1593. május 20-án éjjel Heywood báró földjén az egyik ágy üresen maradt. Semmilyen előzetes figyelmeztetés, vagy kiszámítható ok nélkül Thomas Kyd se a kötelező vacsorán, se az esti vecsernyén nem jelent meg, és maga után hagyta a szokatlan ürességet a Canterburry mellett fekvő birtokon.
Csak Marlowe-t nyugtalanította az eset, mivel a major többi lakója csak biccentett a hírre, hiszen ezek a költők köztudottan bohémek. Christopher már ismerte annyira Thomot, - igen, Thomot, mert az évek során a vezetéknévből keresztnév lett, a keresztből pedig csak egy kis csonk maradt - hogy tudja, előre szólt volna barátja, ha távolmarad.
Éjszaka, amikor már feljöttek a csillagok közül a leghalványabbak is, elindult Patriciához, aki még mindig a városban élt, hogy megkérdezze, mi lehet a bátyjával. Gyalog vágott az útnak, nem akarta, hogy bárki is hallja, ő is elmegy. Rossz előérzete volt, és nem akarta magát is gyanúba hozni.
Már félórányira járt a birtoktól, kevesebb, mint ugyanennyi időre a várostól, amikor lovasokat hallott, és a fák között meg jelent a fáklyák kiszámíthatatlan narancssárgás fénye, súlyos árnyékokat vetve a törzsekről a földre.
Bebújt egy árokszéli bodza tövébe, tudta, hogy ott nem láthatják meg. A paták gyorsan vágtattak az úton a Heywood-ház felé. A sötétben nehéz volt meglátni a lovasokat, de az egyiken megpillantotta a csuhát - tudta, eretneket keresnek.
Rögtön megértette és biztos volt benne, hogy Thomas miatt mennek. Futott, amint hallótávolságon kívül tudta az üldözőket. Negyedóra alatt ért be Canterburry macskaköves főutcájára, először balra, majd kétszer jobbra fordult, majd hosszan egyenesen ment, míg Patricia házához nem ért. Előtte óriási fények ragyogtak, szinte nem is látott, a ház előtt a bazaltköveken máglya lángolt, mindenféle iratokkal és gyerekjátékokkal. Ahogy Marlowe állt, és nézte, megragadta egy kéz, majd berántotta egy sikátorba. Megijedt, attól félt, hogy a királyi inkvizíció az. Becsukta a szemét, és várta, hogy térdre kényszerítsék.
Mikor megfordult, Patricia volt az. A lány szeme csillogot, mint a borostánykő, ahogy a tűzfénye megvillágította a vízcserepeket a szemében.
- Ne félj, nem hagyom, hogy bántsanak! - kezdte Christopher, nem is sejtve, honnan van benne ennyi erő, miközben maga is remeg. Patricia, letörölte a könnyeket, és határozott lett pillanatok alatt.
- Vigyél el innen! Meneküljünk!
Christopher csak bólintott és karon ragadta a lányt, együtt végigfutottak a sikátoron, majd megkerülve a tömböt, eltűntek az éjszakában, és elvitte a lányt a Heywood-birtokra.
Éjjel nem aludtak, de nem is beszélgettek. Csak ültek a sötétben, és várakoztak,. Csendben hallgatták, ahogy a gerenda és a padló recseg, ahogyan kiadják magukból a nappal melegét.
Másnap, Marlowe összepakolt, azt mondta Heywoodnak, hogy a történtek után elmegy innen, amíg kiheveri, hogy Kydből eretnek lett, és fogva tartják. Gazdája elengedte, és felszerszámoztatta neki a kocsit.
Patricia előre ment az erdőbe, egy bokorban várta, hogy arra jöjjön Christopher. Amikor a költő megérkezett, felugrott a kocsira és már indultak is messze. A lány a férfi vállára hajtotta a fejét, és eltakarta azt egy fátyollal, nehogy bárki felismerhesse.
IV.
Stratford-upon-Avonben voltak már lassan kéthete, amikor egybekeltek. Mivel Christopher szépen és ügyesen írt, hamisított maguknak két papírt álnévre, a helyi presbiter pedig könnyedén elfogadta azokat valódinak, hiszen ahhoz se nagyon volt szokva, hogy egyáltalán kivonatokat kap a házassághoz, nemhogy még hamisítványokkal is találkozzon.
Patricia és Christopher már egészen megnyugodott hála annak, hogy már 10 nap is eltelt Thomas elfogatása óta, és őket még senki sem kereste, pedig már jó pár napja visszaküldte a kocsit gazdájának. Az egyetlen hiba, amivel nem számoltak, az az volt, hogy a hintót Stratfordból küldték, elárulva, hogy hol is van a rejtekük. De ennek már 8 napja ,és még senki sem kereste egyiküket sem.
Azt tervezték, hogy továbbutaznak, fel északra, ott már nem ismerik Marlowe-ként, és új életet kezdhet, mint írnok, vagy deák, netán mint uradalomvezető. Patricia arcáról is eltűnt mostanra az aggodalom, Christopher mellett nyugodt volt, és csak akkor fogta el a szédítő idegesség és a félelem, ha egyedül maradt egy utcán. De Christopher, ha tehette mindig mellette volt, és elterelte a gondolatait.
Május 29-én délután végül megérkeztek a csuhás lovasok Marlowe-ért, aki önként vállalta a meghallgatást. Még aznap éjjel a helyi parókián be is rendezték a tárgyalót, és Christopher Marlowe-t, aki még mindig nem volt házas, a törvény nevében kihallgatták. A költő elismerte, hogy beszélt Thomas-szal ilyesmiről, de eretnek gondolatok egyikük száját sem hagyták el, az anarchia szó pedig csak egy színdarab miatt került szóba.
A vallatás se kegyetlen, se erőszakos, se átfogó nem volt. Egyszerűen csak egy beszélgetés. Marlowe már megtanulta, hogy a bonyodalom a drámában akkor jó, ha kiszámíthatatlan. Tudta, hogy letartóztják, biztos volt benne, hogy hamarosan. Nem ment haza a fogadóba Patriciához. Küldetett neki egy levelet, álnevén, majd egy másik fogadóban vett ki szobát, és lefizette a tulajdonost, hogy vallja azt, már 8 napja ott van.
Másnap reggel pedig megírta élete utolsó drámáját, amelyet még aznap elő is adtak, de igazságtalanul Christopher Marlowe a premier végét már nem élhette meg.
V.
Christopher Marlowe utolsó napja békében telt el. Reggel a fogadó ablakában ülve írta meg utolsó művét, egy rövid és szomorú darabot, igazi tragédiát. A főhős érzéseit a szíve mélyéről írta, tudta, hogy milyen az üldözött ember sorsa, a mindent felemésztő félelem. Sosem voltak hitelesek a legyőzött és bukott szereplői, de most minden karakter olyan volt, mint maga az élet. Annyira tökéletesek voltak, mint a felhők, amikben mindenki mást, de a valóságot látja.
Lelke mélyén tudta, hogy bármennyire is tökéletes a történet, soha, egyetlen egy színház nem fogja előadni, egyetlen színész sem tanulja meg a szöveget rendesen, és egyetlen egyszer sem fog bőrfedő becsapódni a sorai felett miután az utolsó betűt is kiolvassák belőle.
Délre elkészült az írással, forró viasszal lepecsételte a pergamentekercseket, elküldette őket pártfogójának egy közönséges, hogylétéről szóló levéllel együtt. A küldeményben nem említette, hogy kihallgatták, mindössze annyit írt, hogy valószínüleg három nap múlva újra Canterburyben lesz. Nem osztotta meg azt a gyanúját sem Heywood báróval, hogy valószínüleg máglyán fog állni, bár ő semmit sem követett el, mindössze meghallgatta Kyd véleményét, és elrejtette barátja iratait.
Délután a fogadóban várta, hogy érte jöjjenek. Nem tudta, mikor érkeznek meg, de gondolta, hogy valamikor olyankor, amikor sokan lesznek, hogy a csőcselék lássa, mi jár a királyi és az egyházi rend felforgatóinak.
Hamar társaságot talált magának a kocsmában, amelyik kísértetiesen hasonlított arra, amelyikben megismerte Thomas Kydet, ahol eljegyezte őt a sors a kínzással és a halállal, de emellett a szerelemmel is, de éppen csak egy látszatnyi játékos időre, amely folytatás után kiált. Patriciara gondolt, miközben az ostábla játékokat játszotta, és a kockázások során veszítette el egyre kedvesebb tárgyait. A pécsétgyűrűjét, az övét, a monogrammos bőrerszényét.
Este volt már jócskán, amikor a lovasok megérkeztek. Két katona és egy csuhás lépett be az ajtón, a nagy zaj még a halál ezen londínerei előtt sem szűnt meg.
Marlowe elkezdett remegni, érezte ahogy a verejték elindul a hátán, egyre szomjasabb lett, és egyre inkább a remény bénította meg, mint sem a félelem. Keresni kezdte az utolsó fogódzókat, végiggondolta, hogy nem biztos, hogy ki akarják végezni, hisz magától vállalta a kihallgatást, csak papírok vannak nála, nem is az ő írásával. Ám, ezeket a gondolatokat hamar elhajtotta.
Tudta, hogy nem lehet ennyire naív. Biztosan és büszkén várta Ő, Christopher Marlowe, eretnek és felforgató, a halálát. Utolsó gondolataiban elbúcsúzott mindentől, amit átélt. Örült, hogy elküldte a levelet Patricianak. Egy utolsó vágya volt, hogy ne kapják el, ne kaphassák el soha, inkább legyen máshogy vége.
Amikor a hatóságiak egyre közelebb értek, nem zavartatva magát környezetétől felállt. Ellökte az előtte állót, kicsorgatta az egyik lámpásból az olajat, és egy gyertyát dobva a zöldes arany színű folyadékra, meggyújtotta azt.
A lángok lélegzetvételnyi időt vártak csak, majd sisteregve és éhesen, pillanatok alatt felcsaptak, és senki sem tudta, hogy merre ugorjon. Költőnk a többi lámpát földhöz csapta, vagy leverte, amit elért, azt a tűznek szentelte. Mindent le akart rántani oda, ahova az inkvizíció őt szánta.
A fojtó füst és a pattogó lángok pillanatok alatt legyőzték a szobát. Mindenki félt, csak Marlowe nem. Ő ura volt magának, tudta, hogy így nem kaphatják el.
VI.
Másnap csak romok maradtak a fogadóból, rengetegen égtek meg odabennt. Kivéve a két katonát és a papot, valamint a fogadó előterében állókat. A bent lévő nagyjából 100 emberből 10-en biztosan meghaltak, a többiek között viszont a többség megégett, de túlélte. Főleg a kocsma hátsó tratktusában nem menekülhettek meg, hisz ott volt a legfullasztóbb a füst, és arra terjedtek leghamarabb a lángók.
Az utólagos vizsgálatok után kiderült, hogy az áldozatok között van az ámokfutó, az eretnek maga is, Christopher Marlowe. Az ördög sem menthette meg az isteni igazságtételtől, prédikálták utána a papok és a lelkészek. A megtalált pecsétgyűrűjét és erszényét a helyi templom előterében mutogatták az érdeklődöknek, és rajtuk példálózva intettek mindenkit óva, attól, hogy a rend ellen legyen.
Christopher Marlowe így 1593. május 30-án meghalt a több, mint 100 szemtanú előtt, és vele együtt elpusztult az angol drámaírók legjobbika.
Christopher Marlowe hagyatékát azóta is megmutatják mindenkinek, aki Stratfordban jár, és a személye az eretnekség elleni érvelés egyik főbástyája lett - "a lángok Marlowe-t is utolérték" szólt a mondás akkoriban.
Senki sem hallotta többször ezeket a beszédeket, vagy látta volna többször a megégett erszényt és a pecsétgyűrűt, mint George Williams, az egyetlen, aki 1593. május 30-án éjjel észre vette, hogy a Porrima csillagkép legfényesebb csillaga, az M3201-es elhalványult egy picit.
George Williams azóta is Mary Humble, születési nevén Patricia Kyd, első és egyetlen férje. Valamint Ő az egyetlen, aki valaha látta, és eljátszotta a néhai ünnepelt költő, Christopher Marlowe legutolsó drámáját.
- Fúú, pedig ezt aztán látnod kell, mert érted, felraktam a sok kockának, hogy nézzék, milyen is a természet! Ne csak ott bent nyomakodjanak a kompúteren, vágod! - azzal a sebéhez nyúlt és elővette a telefonját, azon pedig betöltötte a közösségi oldalt, majd társa kezébe nyomta a készüléket - Na, nézzed csak, ott van az az album!
