A léghajó könnyedén siklott át a felhők között. Az éber utasok a reggeli felszálló köd fátyolos foltjai között már meg-meglátták a várost. Hol a Duna zöld hullámai tűntek fel, hol a Budai Vár valamelyik szárnya.
A hangtalanul suhanó test nem volt már túl magasan, a leszállásra készült. Amikor az Erzsébet híd fölött szállt, már tisztán lehetett látni az embereket is, akik tátott szájjal nézték, ahogy tovább csúsznak a tiszta égen a csepeli leszálló felé.
A hajón utazók abbahagyták a kávéscsészékkel való csörgést, és szépen a csomagjaikért indultak. Néha kilestek az ablakokon, és nézték az integető tömeget a Gellért-hegyen, vagy éppen a Duna-parton. Mindenki boldognak tűnt.
Odalent, valahol a Tabánban, a rügyező szőlősorok között, néhány gyerek éppen háborúsat játszott. A lövészárokká változott úton, egyszer csak egy árnyék jelent meg. A hatalmas lomha léghajó tömör, fekete sziluettje. A harc hevébe belefeledkezett gyerekek azonban nem láttak még ilyet, a szerepek megváltoztak, hős és boldog katonákból újra rémült gyerekek lettek.
Föntről csak lelkes és boldog pontoknak tűntek. Aztán egyszer, amikor a kicsik is találkoztak menekülés közben az integető tömeggel, alig várták, hogy lássák leszállni a monstrumot. A léghajó utasai azonban még évekig bírták volna a lebegést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése