A pénzügyi osztályunk legnagyobb kritikája

- Elnézést, Nagyfőnök! Héééé, Uram! - ordított a hajléktalan.
 Meg sem akartam fordulni, de egy szót azért odavetettem az igazságot:
- Bocsánat, nekem sincs pénzem. Még nem jött meg a fizetésem.
 Végigmért, elgondolkodott egy pillanatra, majd visszatartva a köpését, hátrafordulás közben csak annyit pusmogott:
- Persze, 11-én. Jobb csövezni akkor!

Flickr/Kamil Porembiński

A pénztártól való távozás

 A bolt perceken belül zárt. A kisközért pultjában a pénztáros már megkezdte a zárást, összegyűjtötte a nagyobb címleteket, megszámolta a bankkártyás fizetések utáni bizonylatok összegét, a nő ki is kapcsolta a terminált.
 Régi tapasztalata volt már, hogy a 11 órás zárás előtti negyedórában már senki sem szokott vásárolni. Ilyenkor már csak ő volt, az üres polcok és a pénztárgép.
 Az aznap este azonban kivétel volt. Az ajtó csikorogva, a bejárat fölé szerelt csengő csikorogva jelezte az utolsó ügyfelet.
 Egy fiatal férfi jött be, szinte hallhatatlanul köszönt az idősebb pénztárosnőnek, és elindult a bolt végébe. Még talán 6 perc volt hátra a nyitva tartásból, de nem válogatott sokáig. Hamar megjött, kezeiben két sört tartott és egy szendvicset.
 A nő összeadta tételeket.
- 445 lesz.
 A férfi egy ötszázast adott, az utolsó pillanatban még kért egy zacskót is, így a végösszeg 10 forinttal nőtt.
 A pénztáros rámosolygott, segített bepakolni, majd elbúcsúzott a fiatalembertől, és visszafordult a pénztárgéphez, hogy befejezze a zárást. Egy pillanatra még visszanézett, ekkor látta meg, hogy a vásárló egy öngyújtót elvesz a többi közül, és anélkül, hogy azt is fizetné, távozik.
- Hééé! - kiáltott utána.
 Legnagyobb meglepetésére a férfi az ajtóból visszafordult és visszaszólt:
- A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el! - felelte arrogánsan és kilépett.
 A pénztárosnő egyik pillanatról a másik megijedt, majd ingerültté vált, de annyi bátorsága nem volt, hogy a férfi után menjen. Inkább az ajtóhoz lépett, 22.58-kor elfordította a kulcsot a zárban, majd visszatért, hogy befejezze a kasszazárást.
 Többször átszámolta a pénzt, de soha sem a jó végeredmény jött ki. Mindig közel 1500 forint többlet volt a pénztárgépben.
 A szemtelen tolvaj nem vette észre, hogy egy kétezressel fizetett, a nő pedig úgy érezte, hogy igazságot szolgáltattak.

Fekete és Fehér

 Ahogy letette a lapátot, recsegett a jeges havon. Ő már végzett, egyrészt a munkával, másrészt a számolással is.

 Pontosan 6000 rubelt kap az egész heti munkájáért. Megtölti a csilét, továbblöki, megtölti, továbblöki. Kocsinként harminc. Most péntekig kicsit több, mint kétszázzal végzett, de párat átírt a barátjának, Sztyepánnak.

 Ahogy ment fel, megtörölte a szénportól fekete kezét a hóban. Nem zavarta, hogy a hideg átforrósítja a testét, már vége volt a hétnek, már nem kellett vigyáznia magára.

 Még eljátszott a látvánnyal és a bámészkodással, ahogy a leheletét kifújta a napsütéses, hideg északi éjszakába. A lelkében gyötörte magát a kép, ahogy gyermekkora telein büszkén játszotta, hogy dohányzik, és kérte szüleit, nézzék. Olyankor mind nevettek. Ő most rágyújtott, és ahogy önigazolt, azt mondta belül, hogy csak a szemét marta a hideg, pedig csak az emlékek tépték belülről.

 Leszámolta a fejében újra a pénzt, majd a bérszámfejtésnél a kezébe is vette. Majd a város fele indulva nézte a szürke lakótelepek és gyárépületek riadt, komor sorát, ahogyan belevesznek a hó fehér síkságába.

 Pénteken mindig mozi volt a kultúrházban. A 6000 rubelből több ezerszer megnézhetné a filmet, az otthon maradt százezrekből meg még jó sokszor. Nagyon gazdag volt valójába. Nincs mire költeni, itt a Spitzbergákon. A hideg ingyen van, de csak abból kapni sokat. Legszívesebben színeket venne, viszont itt minden fekete-fehér.

 Beült a vetítésre, Sztyepan már ott volt, foglalta neki a helyet. Volt nála egy üveg vodka és ontotta magából a füstöt. Bár a látvány taszította, rágyújtott Ő is, és a vodkába is belekortyolt.

 Aznap tudta, hogy valami régi filmet adtak, de nem érdekelte mi lesz. Békésen várta, hogy elinduljon az érzések és a színek kavalkádja ő pedig elveszítse már testéből a lapátolás ritmusát.

 Aznap egy fekete-fehér drámát adtak, és ő úgy érezte, mintha kirabolták volna, pedig a mozijegy csak 50 kopejka volt, megengedhette magának.

Az udvariasság hétköznapi hazugságai

 A folytonos udvariasság szüli életünk legkényszeredettebb hazugságait.

- Jó ember, volna egy szál cigarettája? - kérdezi nap, mint nap a hajléktalan.

- Sajnálom, de nem. - vág rá együttérző arcot és mondatot az egyszerű járókelő.

 

 Jegyezzük meg, aki azt mondja, hogy sajnálja, de nem kínozza magát a füsttel, az hazudik! A nem-dohányos soha sem sajnálja, és soha sem segítene senkinek a cigarettázásban. Az saját maga ellen van. Az ember gyszerűen csak mindig próbálja elkerülni a kényelmetlen helyzeteket. Valahol reméli, hogy ettől a formulától jobb ember lesz.

- És egy kis apróval ki tudna segíteni? - próbálkozik újra az utcai reménytelenség.

- Nincsen nálam pénz. - feleli a menekülő ember.

 Pedig az valószínüleg lenne, csak nem akarja odaadni. Furcsa mód, másodjára már a színlelésre sem telik, és ez az egyenes hazugság sokkal őszintébben cseng, mint a könyörtelen udvariasság.

 Fáj, de a hátatfordítás maga a leplezetlenség. Fáj.

A kalap

 Ahogy elmentek az emberek, folyamatosan a haragosan kongó, üres kalapot látták. Két pénzérme volt csak a helyén.

 A szakadt, magas homlokú, kosz fekete arcra kiült a magány és az éhség. A csontig aszott fejen a ragyogó fehér szemek szinte üvöltöttek a fájdalamtól. Az pedig, hogy lakatlan volt a fejfedő csak tovább erősítette a nyomor képét.
 A nap végére talán százan is odahajoltak a szegény öreghez, de este mégis ugyanaz a két pénzdarab csillogott csak ott.
 Amikor már besötétedett, és a szürke aszfalt sem ásította magából a forróságot, fogta a kalapját anélkül, hogy kivette volna belőle szomorú vagyonát, és a fejére szegezte.
 A ragasztó még tartotta a munkaeszköz díszletét.
 Majd egy sarokkal arrébb a zsebébe nyúlt és megnézte az aznapi bevételt, majdnem 5000 forint volt.
 Megmosolyogta a rutint, amelye mindig kiszedette vele a pénzt, és elindult a belvárosból erdei sátrához.

A döntések halogatása

- Fej vagy írás? - kérdezte a legjobb barátja.
- Fej.
 A fiatalabbik feldobta a pénzérmét, és hanyagul bámulta, ahogy a lapos fémdarab megcsillan a még épphogy délre tartó nap fényében. Ezzel el is rontotta, mert szeme tarka színekben káprázva tévesztette meg, hogy merre is kapjon a hulló darab után.
 Az fémesen sikítva földet ért, majd életlen hanggal elgurult.
 Végül is a lányt, akit már hónapok óta minden nap megnézett az osztályában, nem szólította le, de pár nap után már legalább mindennap köszöntek egymásnak. De semmi több. Hiányzott a visszajelzés.
 Mindeközben a réz kezdte elveszíteni tartását és függőlegesen állva zöldült, majd barnult bele a hangtalan rohadásba. Senki sem tudta, hogy az érme, éppen két döntös között tipródva szenved ki, amikor megtalálták, és három társával együtt, az éjszakai élet lanyhaságában rózsát vettek rajta egy szőke lánynak.
De azóta sem "dőlt el", hogy mi is ő.