Tompaság

Buddha már 74. évét töltötte tompa, mély tartás nélküli merevségében a fa alatt, a komoran ragyogó ezüstös kérgű almafa tövében békéjét keresve.

A tanítványok már rég szétszéledtek, volt, aki terjesztette a hajdan volt, megvilágosodott királyfi nézeteit, más már rég felhagyott azzal, hogy higgyen egy szoborrá változott vándortanítónak, mások pedig már nem éltek emberként, helyette szarvasként legeltek a mezőkön, vagy éppen madárként festették az eget tollaikkal.

Egy nap, aztán pár gyermek éppen a kertben játszott és meglátták a mozdulatlan mozgatót. A sziklaszilárd ember alakot.

Először csak nézték, majd dobálták apróbb kavicsokkal. Mikor erre sem kaptak reakciót botokkal piszkálták. Ámultan és ijedtem figyelték a kiserkenő vércseppeket. Félelmükben vizet hoztak és lemosták a sebeket, amelyeket ejtettek. Kérlelték a szobrot, hogy bocsásson meg, de Buddha nem mozdult. Félig volt csak nyitva a szeme, de nem pislogott és nem izzent egy pillanatra sem.

A vásott gyerekek ettől jobban féltek, mint a büntetéstől, amelyet kaphattak volna tettükért. Hónapokig jártak vissza Buddhához és csak bámulták.

Egy nap járvány tört ki a közeli faluban, de a tökéletességbe tartó szentet még ez sem érte utol, a világ körülötte megállt és az élet elhagyta a fa környékét. A gyermekek időközben felnőttek, de csak egyre tudtak gondolni, hogy megmentik a húsalakzatot a fa alatt. Igyekeztek felkelteni, de nem jártak sikerrel. Addigra már ők is megferteződtek, alig volt erejük. Az erőtlenségre tettre sarkalta őket, a láz bódultságával együtt magukra erőltették a lótuszülést, és a fájdalmatlan erőtlenségbe süppedtek. Átkerültek egy másik világra.

Buddha, mikor kinyototta a szemét a 100. év végén és magához tért, látta, amint a két meditáló alak fénnyé vált a nappali napsütésben. Elmosolyodott és megértette, hogy miért is fontos a megtisztulás. 

Az elvakultság

Általában mindenki késett a gyűlésekről. Igazából mindenkit csak feltartott a munkában. Egy olyan fontos feladat, mint egy egyház vezetése, nem lenne szabad, hogy megálljon egy értékezlet miatt.

 Az utóbbi időben, vagyis amióta Terence itt volt, végig ugyanarról szóltak. A különböző eszközök megismeréséről, amelyekkel új híveket szerezhetnek. Valójában a harmadik alkalom után, már mindenki teljesen tudta a propaganda gépezet működését.

 Terence nagyon sietett, hogy odaérjen. Éppen a személyiségteszteket elemezte ki, és igyekezett szétválogatni az egyházba jelentkezőket, érdemeik szerint. Nem a programpontok miatt sietett, hanem szeretett példás munkaerő lenni.

Ezúttal más volt a helyzet. Nem kerültek szóba a szokásos témák. Látszott is a vezérigazgatón - zavarta Terence-t, hogy így hívják egy egyház legfőbb vezetőjét - hogy most valami újat akar nekik mondani. Izgatott volt és gyermeki öröm látszott az arcán.

Amint mindenki megérkezett, megkezdte a beszédét:

- A mester, az író elmondta az igazat! - itt egy pillanatnyi szünetet tartott, talán azon gondolkodott, hogy szabad-e a polgári szakmáját kimondani az alapötlet megalkotójának, de aztán újra folytatta: - A lelkeink börtönben vannak, de újra és újra megszabadulnak ettől a börtöntől. Ez az élet rendje.

Fontoskodva itt is szünetet tartott, csak a reakciókat figyelte, de egyelőre senki sem lepődött meg.

- Bárki, aki azt mondja, hogy a lelkek újjászületnek, a mi igazunkat mondja! Vagyis tőlünk vette a világ ismeretét!

A nyílt támadás a buddhizmus ellen egy picit mindenkit meglepett. Terence pillanatig elgondolkodott, hogy jól hallott-e. De a Mester szavait tisztelni kell, ezt tudta.

-  A mi egyházunk tudta a legelőször, hogy fegyencek vagyunk, és a mi Alapítónk tárta ezt fel előttünk legelsőként! Azonban Buddha már korábban tudta, hogy hogyan kerültünk a Földre, de Őt csak saját vagyonosodása érdekelte! Csak magáért cselekedett! Egy ember szemét nem nyitotta fel. De hazugságból épített várat! Hát nem borzasztó?

A kérdés betalált. A tudatlanság, ha meggyőzöttségen alapszik, veszélyes fegyver.  Mert még Terence is, elhitte, amit hallott és érezte, hogy hite egy újabb bizonyítékot szerzett.

A jövő mindig támadhatja a múltat, ha az már képtelen védekezni és új bizonyítékokat felmutatni. Ilyenkor már az sem számít, hogy ő volt ott előbb. Buddha elvérzett az űrből vett tanok ellen. A magát tudományosnak hirdető egyház perelhet, hisz a gondolatmenete levezethető.

Az egymásra épülő téglák bár az alsó tagok nélkül képtelenek megmaradni, mégis eltakarják a korábban érkezőket. Az elvakult fentiek pedig soha sem fogják meg tudni, hogy hova is keveredtek, mert a világról egy istentelen és tudományos egyház épp oly keveset tud, mint két egymás mellett lévő égetett agyag darab.

Buddha pedig 100 év után egy fa alól újra bölcsebben tér vissza, még akkor is, ha beperelik azért, amit soha sem gondolt.