Miközben Ő aludt, én csak azt számoltam, hogy mennyi időt tudok még pihenni, ha hirtelen, egy csoda folytán, de álomba zuhannék. Percenként vártam a fáradtságot, de nem áldott meg, bármennyire is kértem.
Isten egy kegyetlen világot hagyott ránk, és minden egész széttörik. Mi együtt vagyunk, és fogunk is maradni. Minden erőmmel ezért élek, ahogy tudom, hogy Ő is. De a külvilág, akármennyire is ellenállok neki, újra és újra kételyeket ébreszt bennem.
„Meddig maradunk mi így?” - kérdeztem magamtól, és feleltem újra, hogy „Örökké”.
Nem leszünk olyanok, mint mások. Ez a szerelem más. Nem fogunk csak egymás mellett élni.
A sötétben papír után kutattam, hogy egy cetlire felírjam életem legfontosabb üzenetét. Magamban minden egyes sort megfogalmaztam. „Ha egyszer elfelejteném ezt az átvirasztott estét, a saját ígéreteimmel együtt, akkor emlékeztess rá, hogy mindig szeresselek jobban!”.
A keresgelés abban a 35 négyzetméterben, ami az életünk, egy szenvedés. Máskor soha sem tudok aludni attól, hogy a gangról beszüremkedik a fény. Ő erre csak azt mondja, hogy majd megszokom, és mindig megtiltja, hogy lejjebb húzzam a rolót, mert ügyetlen vagyok. A mozdulattal csak megölném a párkányon álló növényeket az ablakban. Akkor, hogy szükségem lett volna erre az erős, bántó fényre, amely soha sem kímél, rájöttem, hogy már megszoktam. De nem úgy, ahogy a szem hozzászokik a sötéthez, hanem már én is sötétnek látom. Ő akarta így.
Csendben motoszkálok, de se a papírt, se a tollat nem találtam. Ahogy visszamásztam az ágyba, azzal az elhatározással, hogy reggel majd a szeme láttára írom le, amit ígérek, Ő rögtön, álmában is magától átölelt.
Mintha csak egy szerződést írtunk volna alá.
