Ez ma már a tizedik.
- Hányas a maga tétele? - kérdezte a tanár.
- A 10-es. - a diák félszegen sziszegte ki a szavakat.
A professzor megcsóválta a fejét, majd mérgelődve ráförmedt a tanulóra:
- Címet mondjon!
A válasz lassan jött, elbizonytalanodás és sápadtság kísérte.
"Ez is meg fog bukni" - gondolta, majd ingerülten kinyögte: - NA! Mondja!
- A dialektika.
- El is kezdi? - már három percre becsülte az elpocsékolt időt.
- A dialektika... - már egybefolytak a hibák, ez volt a harmincadik felelet, amit aznap hallott. Már nem is próbált koncentrálni.
A saját haragja olyan ragadós csapda volt, mint a légypapír, csak ő meg sem próbált belőle szabadulni. Már tudta, hogy ugyanazokat a hülyeségeket mondja, mint az összes többi. Néha elkapott egy-egy szót, azokat akaratlanul is megismételte. Kéne már egy kávé, meg talán egy cigaretta is, bár szinte soha sem dohányzott. De leginkább az kéne, hogy ennek az egésznek vége legyen már.
- Meséljen nekem Theodorsonról! - dörmögte a tanár.
- De hát most mondtam el! - állt ki magáért a felbátorodott diák.
- Én nem hallottam! - már szinte fékezte magában a dühöt - Mondja el mégegyszer!
A diák újrakezdte. Ő csak szigorúan nézett. Érezte, hogy menni akar, kell neki az a kávé.
- Najó. Kap egy hármast, jó lesz?
- Jó.
Mehetett. Szerencséjére a diák is ideges volt már, hiába tudta négyesre, megelégedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése