2012. március 31., szombat

Szellemvilág

A Néhai Berend Géza kedvenc helyei közé tartoztak a női öltözők és a szaunák. Életében ezt az oldalát nem ismerték, a legtöbben úgy emlékeztek rá, mint kiváló családapa és tisztességes köztisztviselő. Azonban halála után kibújt a szög a zsákból. És lelke is a föld alól.

A temetői őrség gyakran látta, amint a szelleme a közeli wellness központ irányába indult el és hajnal magasságában visszatért végső nyughelyére. Egyszer, egy esős napon a 7-es buszon nem kis megdöbbenést keltett megjelenésével. Azon túl, hogy nem váltott vonaljegyet a járatra, az utasokat is zaklatta. Kiváltképpen a női közönség iránt mutatott érdeklődést.

Egy darabig a város látványosságának számított és furcsa lényének megbocsátották a polgárpukkasztó viselkedését. Azonban, amikor az egyik neves napilap kiderítette, hogy az elhunyt népes családjával nem tartja a kapcsolatot (sem 3 fiát és 2 lányát, sem özvegyét nem látogatja meg), illetve korábbi szokásától eltérően templomba sem jár, a közhangulat ellene fordult.

A temetkezési vállalat dolgozói végül egy speciális, külön Berend Géza számára tervezett szarkofágba csalták, amelyből a néhai lelke nem szabadulhatott. A városiak leleményességének hála, az elhunyt nem is gyanakodott, amikor prostituáltak női öltözővé alakították sírhelyét, ezzel tőrbe csalva testnélküli lelkét.

Amióta a halott megértette, hogy az új koporsójából nem szabadulhat, azóta kénytelen békében nyugodni.

Kommentár nélkül

Idézet a Magyar Televízió helyszíni tudósításából az eseményekről, melyek jól jellemzik a kialakult helyzetet és megőrzik a médium pártatlanságát és bizonyítják annak objektivitását:
"Heh."

2012. március 29., csütörtök

Maximalizmus

"Inkább ezer nehéz lépés előre, mint egy hátra!" - ezzel a mondattal fejezte be beszédét hazatérésekor az akadémián Adolf Erik Nordensköld felfedező, miután megjárta a Selyemutat és megtalálta annak elveszettnek hitt városait.

Én csak előre megyek. Írok, tanulok, dolgozok. De, ha az ajtót otthon elfelejtem becsukni, hazafordulok. Igaz nem is jártam még soha Európán kívül.

2012. március 28., szerda

Az élet hálójában

"Csak bolyongott. Nem volt semmi célja. Se konkrét terve, hogy hova menjen - hiszen neki egyik hely olyan volt, mint a másik - se vágya, hogy miért menjen, hisz kényelmesen érezte magát, nem volt még éhessem sem. Nem tudott magával mit kezdeni. A haladás kedvéért haladt. Hogy ennek ellenére, miért döntött úgy, hogy megáll egy falatra? Méghozzá egy olyan falatra, amely az életébe kerül, már örökre kérdés marad.
Amikor meghalunk, kitépnek a világunkból. Könnyebb lesz a közeg, amibe átkerülünk és hirtelen felülről látjuk egész addigi életünket."
Gondolta utoljára magában a réz horgon függő hal, amikor kirántották a vízből.

Hatalom


A hegymászó miközben egyre feljebb jutott a sziklafalon, már látta a hegy tetejét. Az egyik repedésben pedig még ott volt a karabiner, amit legutóbbi útja során éppen maga vert be a falba. Az övétől kevesebb mint fél méterre ott volt egy újabb, csillogóbb fémkapocs.
Pillanatnyi töprengés után az újra esett a választása, a derekán lévő biztosítókötelet rákapcsolta és tovább ment.
Közben pedig arra gondolt, hogy így ő dönthötte el, mitől is függ.

2012. március 26., hétfő

Kössük be!

- Vigyázz, kész, rajt!
És a start pisztoly eldördült. A felelőtlen futó pedig futni kezdett. Ugyan valami furcsát érzett lábában, de azt hitte, zsibbadás. Mikor lenézett, már tudta, hogy mi következik. A következő pillanatban rálépett sportcipője fűzőjére. Kitartotta karját, majd félve attól, hogy eltörik, a becsapódás előtt visszahúzta. Aztán bukfencezve elesett és beütötte a fejét. A teljes testét lehorsolta, de szerencséjére nem szenvedett komolyabb sérülést.
Akkor, több mint 20 évesen láttam életemben először embert elesni a logó cipőfűzőjében.

2012. március 25., vasárnap

A tehetség és a szerencse

A fiú tehetségét senki sem ismerte el sokáig. Pedig 14 évesen kevesen tudtak úgy szobrot faragni, mint ő. Valójában soha sem mutathatta meg, mire képes.
Ghirlandaio mester tudta, hogy érdemes vele foglalkozni, de a sok tanítvány között nehezen tudott rá időt szakítani, inkább idősebb tanoncait próbálta úgy kiképezni, hogy azok a Medici-család udvarában szolgálhassanak.

Michelangelo gyakran maradt egyedül. A délutánokon társai sokszor látták ásóval a kezében, amint a szabad domboldalak, olajfa ligetek felé tart. Mindig kincseket keresett és ezt a gyerekes viselkedést a többiek korának és a római tárgyak iránti érdeklődésnek tudták be. Hiszen szabad idejében gyakran tartott nekik előadásokat a patríciusokról és a szenátorokról, a nagy római harcosokról és istenekről. Ugyan csodálták tudását, de picit lenézték amiatt, hogy ennyire rabjává vált a halott koroknak.
A fiatal fiú tudta, hogy így gondolkodnak róla, de nem zavartatta magát. El volt magában is és ásója soha sem nevette ki.

Egy nap, pont akkor, amikor a pápa egyik követe érkezett Firenzébe és Ghirlandaio iskolájába Michelangelo, a kamasz fiú ásója éppen egy kőszobrot fordított ki. A régisek iránt érdeklődő Gyula pápa megbízottja a szintén szobrász Raffaello kíváncsian nézte végig a faragványt, amelyet Michelangelo ásott ki.
- Majdnem tökéletes. - mondta Raffaello félig gondolataiba merülve.
- Parancsol, mester? - kérdezett vissza Michelangelo.
A kérdés magához térítette a művészt. Pillanatig gondolkodott, majd mosolyogva a fiúra nézett.
- Tökéletes lenne, ha nem hiányozna a keze. - azzal rámutatott a hiányzó végtag helyére - De ilyen állapotában is megveszem, ő excelenciája, a szentatya szereti a régiségeket. 100 forint elég lesz?
Michealengelo nagyon megörült és nevetve fogadta el a felkínált összeget, mivel apja éppen munka nélkül volt és a nélkülözés elérte a családját. A ravasz Raffaello azonban hozzátette:
- Ha meg lenne a keze is, 500-at is megérne!
Napokkal később, pont egy nappal a pápai megbízott távozása előtt Michelangelo audienciát kért. Mikor megkapta, egy rongyból kitekerve a hiányzó kezet mutatta meg az idősebbik szobrásznak. A férfi felnevetett és ránézett:
- Ügyes hamisítvány a szobor.
Michelangelo elpirult. Tudta, hogy lebukott.
Azonban szobrász társa másnap elvitte az egész szobrot, az 500 forintot is kifizette és Michelangelot Ghirlandaio féltő kezeire bízta, akit megesketett rá, hogy nagyszobrászt nevel a fiúból.


U.i.: Az anekdotát, mely szerint Michelangelo eleinte szoborhamisító volt, többször is hallottam és valószínüleg igaz is. Azonban arról nem találtam semmilyen információt, hogy melyik mester fedezte fel tudását. Ha valaki tudná, kérem, jelezze!

Statisztika


- Általában a személyleírások a Föld 60%-ára illenek. Nem vicc, tény. Annyira képtelen vagyunk egymást megkülönböztetni, hogy azt az embert sem tudnánk körül írni, akivel akár órákat beszéltünk pár perce. - magyarázta a fehér köpenyes pszichiáter.

"Valószínüleg igaza van, miért ne lenne?" - járt az egyszeri barát fejében. De ugyanakkor kénytelen volt azt is végig gondolni, hogy vajon az orvos arcát és testalkatát fel tudná-e idézni. Kis töprengés után rájött, hogy minden probléma nélkül, pedig ismeretségük alig egy hetes. De ahogy belegondolt, úgy érezte, hogy a recepciós és a buszon vele utazók közül mindenkit meg tudna festeni is akár, amennyiben tudna ecsetet kezelni.

Egy évvel később a rendelőhöz hasonló szobában ült a város rendőrkapitányságán. "Soha sem kapják el" - gondolta magában. A kávé ott gőzölgött előtte, mikor megérkezett a rajzoló. A férfi finoman kérte, hogy írja körül az embert részletesen, aki kirabolta.

Ő sokáig gondolkodott és elkezdte sorolni a jellegzetességeket. Amikor eljött még megnézte a fantomképet a barna hajú, barna szemű, pisze orrú, középmagas, középkorú férfiról, aki ellopta a tárcáját és megverte. Bólintott és eljött. Látszólag minden stimmelt.

Amikor hazaért és lepakolta magát a fotelba, felidézte újra a barna szemet és hajat. Más volt a frizura, mint amit mondott a rajzolónak és a jellegzetességeket sem adta át megfelelően. Pedig már akkor is így látta.

Sokat gondolkodott, mire megértette, annyira nem hitt abban, hogy a férfit elkapják, végig sem gondolta, mit mond. Másrészről nem is akarta, hogy elkapják. Megalázták, megverték. Nem akart még egyszer a testet öltött szégyene szemébe nézni.
"A statisztikák szart sem érnek" - jegyezte meg lakása magányában hangosan. Mindenki csal a százalékokkal.

2012. március 24., szombat

Nézőtéri előadás


Kezdjük ott, hogy szeretek színházba járni. Még egyik másik darabra is emlékzem, ha az utcán megkérdezel, talán még idézni is tudok belőlük, sőt még arra is képes vagyok, hogy megkülönböztessem a jó színészeket a nagy színészektől. De az alapvető célom az, hogy szórakozzak, amikor elvetődök egy előadásra.

Jelen körülmények között viszont úgy érzem, hogy ezzel nagyjából egyedül vagyok így. Mert valahányszor elvetődök egy darabra, mindig megvannak azok az agyatlanok, akik valahogyan megpróbálnak szórakoztatóbbak lenni, mint, amiért a többség aznap este eljött.

Nézzük meg, milyen állapotban kerülök be egy színházba! Fáradtan. De a program kedvéért fürödtem és tiszta ruhát vettem. Gondolom, azért mert belém nevelték, de a másik ok a tisztelet. Tisztelem a színészeket, a többi embert, aki eljött.

Éppen ezek miatt valószínüleg nincsen kedvem - úgy tűnik - az átlag színházbajárókhoz. Mert mindig megvan az a hülye, aki jobban tudja a szöveget, mint a szereplők, de valószínüleg még az írónál is kreatívabb. De hagyján, hogy tudja, mondja is. Oké, elviselem, figyelek csak az eredeti, szövegre, amiért eljöttem.

Csak éppen valaki a könyökével folyamatosan lelökdös a karfáról és lehetőleg szúrós szemmel néz rám. Más kérdés, hogy mindegyik széknek van saját karfája. De akkor kényelmetlenül ülök.

Aztán van a hangosan kommentáló és nevető nő. Nem, nem akárki, egy nő. Lehetőleg magas hangú, aki a súgásról nem hallott. Ez az ember természetesen mögöttem ül, hogy jól halljam minden apró ötletét.

Van a tapsikoló. Ez a legtöbb esetben férfi. Ugyanez az ember a szünetben és a végén elsőként hagyja el a helyét, de azért hangosan ordítja, hogy "Bravo", amíg el nem tűnik.

És végül ott van az unatkozó, aki nem tapsol, nem szól, semmi, csak egyszerűen csak ül, mint egy szikla, de legalább a fejét úgy tartja, hogy a mögötte ülő lehetőleg ne lásson ki tőle.

Ez az a pont, amikor már gyanakszom, mert mindenki túlzottan ugyanolyan mindig. Vagy mindenki hülye vagy a jegyre felejtik el ráírni, hogy a krétakör is játszik a darab közben. Mert ezek az emberek a nézőtéren mind beépített színészek.

Hogy én melyik ember vagyok a színházban? Az, aki már legszívesebben otthon lenne, de ehelyett inkább kifizeti a páholy bérletet. Üzleti megfontolásnak végül is nem rossz!

2012. március 22., csütörtök

Időjárásjelentés


A modernkorban a divatcégek értenek a legjobban az időjáráshoz. Se a népi megfigyelések, se a műholdakra és fizikai adatokra hagyatkozó meteorológusok.
Mire a pénzem mennyisége és az átmeneti kabátok ára egy szintre érkezett, addigra minden megváltozott. Egyrészről azért, mert miután megvettem a legújabb zöld kabátomat, a kívánt fazonban és vastagságban már nem fáztam. Végre melegem volt és elegáns is lettem. Egy pillanat alatt elfelejtettem a télvégi depressziót.
Aztán másnapra a tél is elfelejtette, hogy maradása van még a kabátom és az előrejelzések miatt. Jövőre majd ruhaboltba megyek időjárásjelentésért!

2012. március 21., szerda

Különbség


Csak egy kanyar választja el a határozatlanságot a biztosságtól? Csak egy egyenes választja el a határozottságot a bizonytalanságtól!

A legvégső kérdés


Hamar elértük, amit akartunk és a világ szűkebb lett, mint gondoltuk. Az utolsó kérdésre adott válasz után írt pontot követte a kérdés, merre tovább? A döntés nehéz volt, de megválaszolható. A legvégső kérdés: megfordítható-e mindaz, amit eltékozoltunk.
Ahogy Asimov látta, egy szuper számítógép elemezve az összes adatot, egyesülve az összes lélekkel, kiadta a választ: legyen világosság!
A valódi válasz, amelyet az emberi agy megérteni nem képes, elfogadni pedig nem tud: Ez nem a Te dolgod!
Foglalkozunk hát mindennel, csak a saját ügyeinkkel nem. Pedig fontosabbak a szív kérdései, mint amiket az agy kiötölni képes.

2012. március 19., hétfő

A saját kép

- Basszus, ilyenkor kit kérjen meg az ember? - tört ki hősünkből, üvegesen fojtott hangon a kérdés.
- Mondtál valamit?
- Ja, nem, nem. Semmit. Tényleg.
- Értem. 30 méterre, abból a kőből vegyél mintát! - érkezett a rezignált, gépies utasítás.
- Vettem. - mondta majdnem annyira gépiesen, amennyire csak tudta.
Felmérte a helyzetet, rögzítette a biztosító kábelt, megtámaszkodott az űrhajó oldalán és elrugaszkodott a falról, egyenesen a ló méretű aszteroidához. A szkafenderben ugyan nehézkesen mozgott, de a körülményekhez képest könnyen és gyorsan megoldotta a mintavételt.
"Na már csak azt kéne tudnom, hogy hogy a fenében csináljak magamról egy fényképet. Pont itt..."
- Itt Huston. Még 6 perc és 15 másodperc a dokkolásig.
"Basszus, basszus, basszus. Hogyan oldjam meg? A fogadás az fogadás...."
Az aggodalom kellős közepén, a bukáshoz oly közel, beugrott neki a megoldás. Elmosolyodott, ami ugyan egyáltalán nem látszódott a NASA szkafanderében, de őt békességgel töltötte el.
Megfogta a kamerát, maga felé fordította, szembe fordult a Földdel és elkattintotta.
A képet 1969 után 43 évvel később Bazz Aldrin NASA űrhajós feltöltötte egy közösségi oldalra profilképnek és innentől kezdve minden önéletrajzához ezt a képet csatolta. Azt, amelyiken a szkafander fekete üvegén tükröződik a Föld és a fényképezőgép, ezzel is megelőzve a tinidzsérlányok egy egész generációját.

2012. március 18., vasárnap

Paranoia

Annyira tiszta volt az idő, hogy a tavaszi langymeleg már a nyári forróság határán állt. Az ilyen hőmérséklet elől a legtöbben a szoba árnyékába menekülnek.

Eleinte a lakás tágas volt neki, könnyedén elboldogult benne, élvezte a pultra készített finomságokat, aztán a maradékokat.
Azonban előbb-utóbb minden eltűnt és a környezet is egyre türelmetlenebbül próbálta kiűzni magából. Így az indulásra szánta el magát, kiválasztotta azt az utat, ahonnan jött, de valahányszor neki indult, mindig valami akadállyal szembesült. Emiatt egyre tébolyultabban kezdte nézni a lakást. Őrülete már addig fajult, hogy félt mindegyik bútortól, a nyílászáróktól és a zajoktól. Már visszavágyott a meleg szabadba, képtelen volt a falak kusza hálózatában tájékozódni és egyre veszélyesebb lett minden körülötte, legalábbis ő így érezte. Éveket öregedett a saját időszámítása szerint. A hátán már kifehéredett a szőr, a szemei pedig egyre homályosabban láttak. Kopaszodni kezdett.
Már az ereje is kezdte elhagyni. A mániája addig fajult, hogy úgy érezte vadásznak rá. Nem mert sehol sem megállni, a pihenésre bár nagy szüksége lett volna, de azt teljesen mellőzte.
Egyre gyakrabban ütközött láthatatlan falakba, minek hatására kezdte elfogadni sorsát. Már nem próbált menekülni és békésen várta támadói újabb csapását. De a környezet valójában békés volt. A bútorok nem keltek életre, a tévéből nem másztak ki a szereplők, a konyhában senki sem próbálta megmérgezni és a levegő sem fogyott a lakásban. Túl hideg sem volt, a meleget sem érezte. Minden kihalt volt. Elfogyott az étel a lakásban, muszáj lett volna kijutnia, de most a külvilágtól kezdett félni.
A kinti dolgok nagyok voltak és ismeretlenek. Nem tudta, hogy milyen élőlények várnak rá odakint.
Mikor már alig látott, elszánta magát, hogy kimegy, talán ott valaki tud rajta segíteni, de mindenesetre legalább hamar meghalhat.
Neki lódult, de az ajtók zárva voltak és neki már kevés volt az ereje ahhoz, hogy bármit is kezdjen velük, így az ablakokhoz fordult, de valahányszor ki akart mászni, egy láthatatlan falba ütközött.
Így a légy végül erőtlenül hullott saját hátára. Már látta a sötét felhőket közelíteni maga felé, amikor az üvegfal eltűnt, mert az árnyék benyomta.
Összeszedte minden erejét és a legközelebbi kutyapiszok felé vette erejét, ahonnan újjászületett erővel indult újra a már valódi nyári melegnek.


2012. március 17., szombat

Edessza grófja

A terembe már behallatszódott a kinti harc minden nesze. A kardok csattogása és a kiáltások. Eleinte minden olyan volt, mintha az utcán kerekedett volna vita és csak az lenne hangosabb, mint szokott. De amint belevegyült a füst szaga és a tűz narancssárga ragyogása árnyékolta be a tróntermet a gróf felállt trónjáról.

Végigmérte a teremben álló páncélosok csapatát, akik izgatottan remegtek és így csörgették vértjeiket, amint a betörő pogányokra vártak.
A gróf levette köpenyét, keresztetet vetett, kopját vett a kezébe és parancsot adott: Támadás.
A harcra egyáltalán nem tudott figyelni, meggondolatlanul csapott jobbra és balra, de minden ütése talált. Mikor kitörtek csak egy koppanást érzett a sisakján. Elterült és utolsó gondolataival várta a halált.
Magát is meglepte a hír, hogy győzött. A betegágyban pennát vett és a pápának magának írt. Edessza az Úr akaratából, Krisztus híveinek kezében maradt.




Mikor a pápa őexcellenciája kezébe vette a levelet elégedetten adta át a diakónusának.
- Si deus nobiscum, quis contra nos? (Ha Isten velünk, akkor kicsoda ellenünk?) - kérdezte a pápa.
A diakónus imádságra kulcsolt kezét szétnyitotta, vizsgálva nézte saját tenyerét és látta, ahogy a vér csorog róla. Tudta, hogy Krisztus keze is véres volt, amikor a szegek átütötték, de azt is tudta, hogy Edessza véráldozata más színű.
Zavartan megtörölte teljesen tiszta kezét fehér csuhájában és imádkozott a kereszt nevében meghaltakért és a keresztények bűneiért.
Amikor a hatalomittas pápa meglátta, hogy imádkozik, azt hitte hálát ad és büszkén követte a diakónus példáját.
Évekkel később a diakónus Ravennában az eretnekek máglyáján égett, de még aznap este Krisztussal sétált a paradicsomban és a tenyere tiszta volt.


2012. március 16., péntek

A szobor

Azokban a napokban ért véget a harc a város falain belül.

- Uram, a Guelfek elvonultak, nyugatra tartanak. Már nem jönnek vissza.
- Mindannyian elmentek?
- Az összes család, a Pazzik, a Venturak, de még az az Allighieri is elkotródott.
- Kár érte! - sóhajtott a nemes Lorenzo.
- Na de, Uram... - rökönyödött meg Salvatore.
- Ugyan, tehetséges volt. Mind tudjuk - állította meg a férfi. - Szobra lehetett volna az Arno mentén.
- Már a gondolat is szentségtörés! - csattant ki a talpig fegyverben álló katona - Ez mégis csak egy Guelf! Elárulta a császárt!
Lorenzo sóhajtott. Végignézte a várost és csodálta a Hídról, ahogyan a guelf tornyok téglánként tűnnek el és a helyükbe lép a sárgás-szürke por.
- Mi meg a pápát, barátom - kezdte halkan - mi meg a pápát. Lehet, az a pokol ránk vár, amit az a Dante megírt.
- Méltóságos, Uram, az lehetetlen! - értetlenkedett.
- Akkor legyen úgy! Ne bontsanak le több tornyot, de költöztessenek beléjük íjászokat! - adta ki a parancsot, aztán Lorenzo eltakarta magát köpenyével és elindult.
Útját a Dóm építése felé kezdte. Szemét védve a naptól elbámulta a faszerkezeteket és a csigákat valamint azt, ahogy itt, szemben a guelfek tornyaival téglánként épül Krisztus új palotája.
Majd elindult le, a vámház felé. Útközben egy kútnál megállt és ivott a vízből. Felnézett meglátott egy kápolnát és keresztet vetett. Pont ott, ahol ma Dante Allighieri szobra áll.

2012. március 15., csütörtök

Kanyarok

Az óra ütemesen pityegett. Ahogy a sima, laminált fa felületen csúszott és fejjel lefelé sikított, pont olyan hangja volt, mint a menetszélnek, amely besűvít a résnyire letekert ablakon az autóba. A zenei alaphoz hamarosan csatlakozott a mobiltelefon dallamos csengése, amely már feleslegesen próbálta elűzni az álmokat.

Morten lassan felkelt, a karját a szemével követte, amíg az meg nem állapotodott az órán, majd a telefonon. Hirtelen csend lett, de csak olyan reggeli csend, a szálloda ablákából tökéletesen hallatszódott az ébredő város jellegzetes hangja. Autók indultak el és néha-néha egy madár hangja is behallatszott a 12. emeleti luxus szobába. Lassan kelt fel, először csak felült az ágyban, ekkor vette észre, hogy a takaró már az ágy mellé esett, valószínüleg még álmában. Kicsit így ült, aztán befordult oldalra és lelógatta a lábait, erőt gyűjtött és felállt. Izomláza volt. Megszokta már, a sok erőnléti edzés és a versenyzés ezzel járt. Vasárnapra már kicsit el is fárad ilyenkor, szóval meg sem lepődött. Belépett a fürdőszobába, engedett egy kis vizet, beállt a zuhany alá. Felfrissítette a hideg víz, nem is folyatott meleget magára, egyszerűen csak felébredni akart. Mire befejezte a tusolást, már nyoma sem volt a régi fáradtságnak. Nyugodtan összepakolt a szobájában mindent, amire szüksége lehet: napszemüveg, egy vékony kabát, a szponzortól kapott órát. A kabala keresztjéért már az ajtóból fordult vissza, ekkor vette észre, hogy bőven van még ideje, így még leült a notebookjához, hogy megnézze, érkezett-e levele. 2 darab üzenet volt mindösszesen, egy a versenymérnökétől, hogy sikerült befejezni a kért módosításokat, a másikat pedig a menedzsere írta: egyelőre 5 futamig még biztos a helye. Sehol egy rajongói levél, sehol egy dán nyelvű üzenet, de igazából már erre se számított, megtanulta, hogy észrevétlen körözget a pályán, iránta még olyan elvárás sincs, hogy befejezzen egy futamot, miért volnának rajongói? Tudta, hogy lent se fogja senki se várni, hogy autogrammot adjon. Szépen nyugodtan el is indult lefelé.

Az udvaron, ahogy sejtette, tényleg nem volt senki. A nagyok nem ebben a szállodában laktak, de még a saját csapattársa sem, így semmi értelme nem lett volna odalent várni, ő nem olyan érdekes, hogy bármit is érjen egy újságírónak. A szállodai portás udvariasan tette a kötelességét, amikor Morten megkérte, hogy az autóját hozzák neki elő.

Pár perc múlva már az autóban ült és a pályára tartott. Az autórádióból a Don't stop believing szólt, a kormányon dobolta az ujjaival a ritmust, mikor az autó beúszott a teljesen üres VIP-parkolóba. Kiszállt, elindult a csapatához és magát nézegette a Ferrarisok csillogó trailerében. Alig látta a haját, de azt ki tudta venni, hogy pont úgy fest, mint akinek szárad a haja és nincsen se taraja, se idegesítő hullám a hajában. Mire beért a sor legvégén a maga kis száműzött csapatához már szorgoson sürgölődtek a mérnökök. A Dopler csapat idén még nem szerzett pontot, szóval nem csak földrajzilag voltak utolsók a mezőnyben, hanem a versenyben is.

Morten mosolyogva üdvözölt mindenkit, néhányan még válaszoltak is neki, de a munka elterelte róla a figyelmet. Ő is belevetette magát a munkálatokba, megkereste a mérnökét és végighallgatta a stratégiai eligazítását, majd átment a központi épületbe a paddock közepén, hogy a versenybírók figyelmeztetéseit is meghallgassa. Mikor kijött a többi pilótával együtt, egy riporter őt is megtalálta, megkérdezte, hogy mire számít a versenyen, Morten elmosolyodott és azt mondta, hogy izgalmas futamra az élbolyban, de szerinte őt senki sem zavartatja majd. Az újságírónak ennyi elég is volt, el is mehetett. Ez volt hosszú ideje az első kérdés, amit neki intéztek.

Visszament a csapathoz, vele tartott a csapattárs Tonio is. Pár szót is váltottak, elmondták a jókívánságaikat a versenyre, majd szépen elváltak és mindenki megkereste a saját embereit.

A kezdés előtti utolsó percekben már a csapat nagyon koncentrált a rajtra, senki se szólt hozzá a mérnökét kivéve, aki fontosnak tartotta mégegyszer elmondani, hogy a kerekeinek a 21. körig bírni kell, szóval úgy gazdálkodjon velük. A legutolsó helyen állt. Látta, hogy az előtte lévő tömeg lassan mozgolódik, jelzett a mérnöknek, hogy most már indulás lesz és felkészülten a kormányba markolt. A déli napsütés betöltötte a pályát, a fehér reklámok szinte elvakították Mortent, kicsit hunyorgott, tudta, hogy pár perc és megszokja a szeme. Még egy utolsót szippantott a meleg fű illatból, majd lehajtotta a plexit a bukkósisakján. Végül mégegyszer megnézte a rajthelyet, a pályabírót a zászlóval, és a lámpát figyelte. Szépen sorban gyulladtak ki a lámpák, egyik a másik után, majd kialudt minden. Megindult a felvezető kör. A csapatrádión azt mondták, hogy a gumik már elég melegek, ő is érezte, hogy a kanyarokban az autó kezd betapadni. A két bal kanyart követő hosszú egyenesben megnézte a széles kavicstengert és a gumifalat, majd ráfordult a célegyenesre vezető síkánra. Már mindenki beállt a helyére, el se tudta volna téveszteni, hogy hova kell parkolnia. A lámpák újra kigyulladtak, majd egyszerre elaludtak. Morten jól kapta el a rajtot. 3 helyet is előrelépett, örült, bár tudta, hogy az autó teljesítménye kevés lesz ahhoz, hogy maga mögött tartsa az indiai csapat két autóját. Elől valami baleset történhetett, mert ez előtte lévő Williams egy hatalmasat fékezett, ő kisorolt külsőívre és elment a megpördült Renault és a Williams mellett, így már 5 helyet lépett előre. Valójában 7-et, mert észre sem vette, de két autó is kifutott a kavicságyba. A hátsó egyenes szakaszban már a 12. volt. Három futamot versenyzett még csak a Forma-1-ben, de ez volt a legelőkelőbb helyezése. Mire befejezte a kört, már leszakadt legalább 2 tizednyire az előtte menőtől, nem látta pontosan, hogy ki az, meglepetésére kényelmesen tudta tartani a mögötte érkező autót is.

15 kör telt el. Még mindig a 12. volt, a mérnöke másodpercenként figyelmeztette a gumikra. De nem figyelt különösebben, nem hajtotta túl a gépet, és érezte, hogy a kerekek jól bírják. Pici csend támadt, csak a motor magas, berregő és daráló hangját hallotta, a szemét elvakította a saját autója elején lévő fekete csillogás. A szél körülölelte az autót, teljesen olyan volt, mint egy takaró, amelyen át simogatnák. Néha lenézett a kormányra, nézte a homokóraszerűen pergő számokat, figyelte a végsebességét, a kigyulladó lámpákat, és óvatosan váltott. Nagyon élvezte a versenyzést akkor és hirtelen nyoma sem volt a fáradtságnak, se az izomláznak, egyszerre az egész vezetés annyira motorikus lett, hogy csak arra figyelt, hogy minden kanyart még jobban vegyen be. Figyelte a lelátókat, kereste, hátha lát egy dán zászlót, de egy darabot nem talált.

A 20. körben megszólalt újra a rádió távolában a mérnöke: "Vigyázz, lekörözés". Belenézett a visszapillantókba, de a pályának ezen a szakaszán a napsütés teljesen beragyogta a tükröket, semmit sem látott. A következő kanyar bejáratában meghallotta a másik motor zúgását. Érezte, hogy lassan félre kell állnia, de még mindig nem látott semmit. A következő kanyarban látta, hogy már 3 tized sincs a két autó között, félrehúzódott, de érezte, hogy a poros íven már nem olyan biztos a tapadás, kicsit lassított, oldalra fordult, hogy lássa, mikor térhet vissza az ideálisabb ívre. Már látta a mellette feltűnő Ferrarit, amikor az autó bal hátsó kereke ráért a rázókőre és érezte, hogy az autó befele mozog. Mire elrántotta volna a kormányt, már a két autó összeért. Az első szárnyával eltalálta a Ferrari hátsókerekét, majd az ő első kereke is felugrott a Ferrariéra. Már teljes lábbal a féken állt, de az autó nem lassult. Az ütközés hatására valószínüleg a fékrendszer tönkremehetett. Szinte lassulás nélkül zuhant át a kanyaron, a füvön, majd újra az aszfalton találta magát és érezte, hogy az autó oldala egy másik autónak ütközik. A kocsi pillanatok múlva a kavics ágyban volt, de nem fogta meg a búkótér eléggé és tudta, a gumifalnak csapódik majd. Összehúzta magát és átadta magát a magatehetetlen autónak. A becsapódás erős volt, de nem fájdalmas, a versenygép egy pillanatra elemelkedett a földről, de aztán a gumifal lenyomta. Pár pillanatig várt, aztán kinyitotta a szemét. A mérnöke érdektelen hangja megtörte a csendet: "Minden ok?" csalódottan válaszolt: "Ok". Senkitől sem zavartatva magát, kiszállt az autóból, addigra 3 pályabíró termett az kocsinál és poroltóval fújták le éppen a motorteret. Visszatette a kormányt és a tekintetét végigjáratta a helyen. Valójában a kijáratot kereste a pályáról, de akkor látta meg, hogy a Ferrari sem tudta folytatni a versenyt, a másik oldalon a füvön pedig az egyik Mercedes is megállt.
Tudta, hogy Ő a hibás, le se merte venni a bukósisakot, pedig főtt a feje.

2012. március 14., szerda

Nézőpont

- Azt!
- Ezt?
- Nem, a màsikat!
- Jaaaa. Azt, amelyiknek a tornya van?
- Nem, a kis alacsonyat, amelyiknek kék a teteje!
- Fogalmam sincs, az melyik. - mondta a màsodik csalòdottan.
Igen. Az ember nèha még megmutatni sem tudja azt, ami benne van, még nehezebb kifejezni azt, hisz minden vilàgnak az a valaki a közepe, amelyik éppen nézi azt. Mert bàrmilyen kicsi is a tàvolsàg a mellettünk àllòval, de Ő sosem ugyanonnan fogja nèzni a dolgokat, mint mi.

2012. március 12., hétfő

Objektíven

Az emberek túlértékelik az objektivitást. Függetleníteni igyekeznek mindent a személyektől és a viszonyoktól, elvárják a híradásoktól és az oktatoktól, hogy ne legyenek részrehajlóak. Ők pedig annyira sem méltatják a pártatlanságot, hogy egy Stop-táblánál megálljanak, pedig az maga a függetlenség.

2012. március 11., vasárnap

Utcai bölcsesség

A hajléktalan megköszönte a pénzt a dohányosnak és búcsúzóul egy jó tanácsot adott az apróért:

- Mindenki azt mondja, hogy tedd, amit a szíved diktál és ne hallgass az eszedre. Az én szívem cigarettát kér, tudja.
A férfi ránézett és adott neki egy szálat.
Hibázott. Mert az emberi szív arra vágyik, ami megfojtja, olyan, mint egy rossz öngyilkos. Ha az eszére hallgat, még mindig élne.

2012. március 10., szombat

Hatalom



A múlt felett a jövő mindig a hatalmàt akarja gyakorolni, hisz a győztesek ìrjàk a történelmet. Ràépìt a régire, felülbírálja annak gondolkodàsmòdjàt. A haladàs fontos, a mùlt pedig màr nem okoz fàjdalmat, ha kijavìtjuk hibàit.
De végleg csak akkor győzhet a jelen, ha kiegyenesìti a Ferdetornyot Pisaban. Mert szembenézni a hibàinkkal, ugyebàr felesleges és modern emberhez méltatlan.

Ajànlott olvasmàny: A. Huxley - Szép ùj vilàg

2012. március 9., péntek

A részletekben bújik meg

A III/2-es, "Szamóca" fedőnéven tevékenykedő ügynök jelentése M. A.-ról.

A megfigyelt személy reggel 6.34-kor lépett ki Izabella utcai lakásából és először a Kenyérgyári Pékség felé vette az irányt. Innen 3 vajas, 1 sós kiflivel és egy kakaós csigával távozott. A péksüteményekért feltehetőleg fizetett.
Ezt követően felszállt a 78-as trolibuszra és három megállóval később leszállt. Ekkor kezett fogott Takács E. szakszervezeti vezetővel, és Szlávik T. főfémesztergályossal...

Eddig bírta, Gárdos főosztályvezető. Az állam védelmével eltöltött 10 év alatt már megtanulta a jelentéseket olvasni: átlósan elindult a bal felső sarokból és soronként egy szót olvasva eljutott a lap aljára.

"A gyártósor önfeledt étkezésbe kezdett nyomai felett." - állt össze az első mondat a biztos
módszerrel. Ebben semmi tiltott nincsen, gondolta.

Gárdos elégedetten dőlt hátra. Hiába, megint megvédte a szocializmus!

2012. március 8., csütörtök

Talajszint

A lány könyvei egy három méter sugarú körben szétszóródtak. Egy darabig tehetetlenül állt, az egyetlen sikeresen kézben tartott papírlappal, majd idegesen legugolt és elkezdte összegyűjteni, amit elvesztett.
Mivel nem siettem, megálltam, hogy segítsek neki. A távolabbi lapokkal és kötetekkel kezdtem, spirálisan haladtam a középpont felé, ahol a lány térdelt már és kotorta a papírokat.
Mikor a kör közepére értem rám nézett, de inkább szúrt a tekintete, ahelyett, hogy hálás lett volna. Igyekeztem mosolyogva átnyújtani a gyűjtésemet, hogy így is oldsam a helyzetet.
- Parancsolj, remélem, mindent megtaláltam! - mondtam békésen, még félig meghajolva ahogyan átnyújtottam azt a pár könyvet.
- Köszi, de van barátom! - mondta mogorván, anélkül, hogy rám nézett volna.
- Nekem meg jó modorom!
Azzal az orra elé, óvatosan raktam le a kupacot és méltóságteljesen odébb mentem.
Azóta is sajnálom, hogy nem dobtam a nyakába a halmot, de hát ez az úriemberek sorsa.

2012. március 7., szerda

Második esély


Amikor azokban a napokban Jeruzsálem felé tartott, a Mester megállt egy fügefánál. Megnézte a leveleket, amelyek már elszáradtak a szikkadt melegben, kereste a terméseket az ágak bogában, de még fonnyadt gyümolcsöt sem hozott a növény.

A tanítványok megdöbbenésére Jézus megátkozta a fát, hogy az soha se hozzon többé se virágot, se levelet. A növény azon nyomban elszáradt és nem adott többé hűsítő árnyékot. Kegyvesztett lett a liget fái közt.

A délutáni nap még mindig tűzött, amikor Saul éppen Gamaliél rabbihoz tartott Tarzuszból Jeruzsálembe. Amint elérte a betániai völgy bejáratát és meglátta a fügefát egy hirtelen ötlettől vezérelve Saul megöntözte a fügét.

Isten látva a férfi irgalmát egy újabb esélyt adott a kiszáradt és gyümölcstelen Izraelnek.

2012. március 6., kedd

Lustaság

"Ma akármennyire is érzem,
hogy megbetegszem, lusta vagyok felvenni a sapkámat!" - gondolta magában zsinórban negyedik napja.

Első nap az időjárás neki kedvezett és még saját agya sem tudta beleültetni a rosszullét és láz gondolatát.

Második nap már csak a buszon jutott eszébe és mivel az éppen a ház előtt áll meg, ismét melléállt a szerencse.

Harmadik nap már - a színház nyelvét használva - megmozdult a függöny, egy apró köhintés volt a távoli mennydörgés, amely a vihart vetíti előre.

Negyedik az időjárás hidegre fordult, a tömegközlekedés minden eszköze késett és végül metafórikusan ugyan, de estére leszakadt az ég. A távol közel merészkedett és a villám lesújtott.

Az ötödik reggel képtelen volt ágyban maradni, hiszen ő nem egy lusta ember!

2012. március 5., hétfő

A legjobb védekezés a támadás...


- Védd magad! - hangzott a felszólítás.
Ahogyan csak tudta erősen markolta a kardot, biztos volt benne, hogy az első csapás erős lesz, aztán egyre könnyebben tudja majd hárítani a vágásokat és a döféseket.
Ügyesen ugrált félre, vagy tartotta bele saját fegyverét a támadásokba. A karja és a keze nagyon nehezen bírta a rezgést, amit a penge továbbított egy-egy ütést követően.
Közben erősen koncentrált és igyekezett a páncélos lovag szemébe nézni, de azt védte a rostély, és egy pillanatra sem látta.
- Én nem foglak megölni! - szólalt meg váratlanul.
A másik lovag megállt, leengedte a pallosát. Ő váratlanul megindult felé, hogy megölje. Az csak nézte, majd kitért. Amikor elesett, ellenfele odasétált hozzá, a kardját támasztéknak használva, mint egy sétabotot, ránézett, felhúzta sisakrostélyát.
- Én tényleg nem foglak megölni. - mondta halk és nyugodt hangon, üregesen, ahogy a vértjéből szólt.
Azzal a másik lovag hátat fordított, és ott hagyta a földön fekve. Az Ő apródja sehol sem volt, hogy felsegítse, egyedül pedig már kevés volt az ereje, hogy felálljon. Kibújni pedig nem tudott a nehéz fémruhából. A hadak a völgyben ütköztek meg, elvonultak a fennsíkról, csak a két párbajozó maradt ott. Most, hogy a másik lovag is elment, már tényleg nem volt ott senki, még a felhők is elhagyták.
Páncéljában, bíbor palástján fekve a frissen támadt derültségben, égetni kezdték a napsugarak. Ahogy a fejét mozgatni tudta, folyamatosan figyelte, hogy mikor tűnik el a tűzgolyó a horizonton. Mire az a szomszédos fa ágait elérte, hiába kapott árnyékot, a páncél már annyira átforrósodott, hogy érezte, miként sül meg. Az este közeledtére tele volt égésnyomokkal és majdnem teljesen kiszáradt. Mikor lement a Nap, már meghalt, még az esthajnal csillagot sem élte meg.
Bár a másik lovag nem ölte meg, de hiába mentette magát,

a Naptól semmi sem védte meg.

2012. március 4., vasárnap

Irónia

A média roppant gyorsan közli a hírt még egy olyan bonyolult és összetett munka eredményeiről is, mint amilyen a csillagászat. A legtöbben talán azt is hiszik, hogy egy új bolygó felfedezése pusztán egy pillantás egy távcsőbe.


Pedig Jacob Walsh 3 éve nem nézett a teleszkópba. Már csak számokat elemzett és várta az újabb adatokat, amelyeket már műholdak rögzítettek. Összevetette az értékeket, átlagokat és pályaadatokat vizsgált.
Tegnap este már tudta. Minden pontosan stimmelt, megegyezett az elvárásokkal és biztosra vehette, az új testvérünk 45 fényévnyire épp ott van, ahol élet is lehet. Csak két dolog zavarta:


Az első, amire nem bírt nem gondolni, mégpedig arra, hogy mindenki pusztán egy pillanatnak érzi az élete ezen 3 évet. A másodikat rajta kívül nem sokan értik, de tudta, hogy az intelligens életre pusztán az utal, hogy mennyi károsanyag van egy légkörben. Káros, pont, mint a média.

2012. március 3., szombat

Emberi színjáték

Baudelaire kíváncsian várta a találkozást a nagy íróval, Honoré de Balzac-kal. Három éve leveleztek már, közemberként, a nagyvilágtól titokban. Így levetkőzve az irodalmi levelek köntörfalazó és utalgató nyelvezetét.

A párizsi találkozót hosszú egyeztetés kísérte, Charlest meg is lepte, hogy a kor egyik legnagyobb élő francia írója ennyire körülményes lehet. Mód felett nehéz volt megfelelő kávézót találni a meghatározott negyedben, amely kellően sötét a fénytől elszokott szemű Balzacnak.
De mentségére legyen mondva, legalább pontos volt. Balzac testes alakja pontban délben jelent meg az ajtóban, először botját rakta be az ajtón, csak később látszódott meg sötét köpenye és felöltője. Arcát a bajusz majdnem teljesen betöltötte és első látásra inkább tűnt egy olasz kocsisnak, mint a kor elismert és szeretett írójának, aki éppen most fejezi be az Emberi színjáték 75. regényét. Nem tétovázott, rögtön a pulthoz ment és egy jó nagy pohár bordóival köszöntötte a kinti világosságot felváltó benti félhomályt. Az italt azonnal meg is itta és észre sem vette, hogy a vörös folyadék cseppekben hullik a bajszáról. Rendelt még egy pohárral, majd szemével megkereste a fiatal költőt és botját a levegőbe emelve sietve odament hozzá, annak éppen csak ideje volt felállni, hogy már rögtön kezet is rázzon vele.
- Szólítson Honorénak! - kezdte az ismerkedést az idősebb Balzac - Maga meg mit iszik?
- Konyakot. - felelte gyorsan a fiú - Sajnos, becenévvel nem szolgálhatok.
A megjegyzés annyira tetszett Honorénak, hogy belerászkódott telt alkata.
- Ez tetszik! Maga vicces! - mondta hangosan és megivott egy újabb korty bort, ezúttal portóit. Komolyabb hangra váltott és folytatta - Sajnos, nincsen sok időm, bár régóta várom a találkozásunkat! De sajnálatos módon követnek!
Charles-t meg sem lepte. Egy-két költő barátja mesélte már, hogy Balzac kicsit szentimentális és végtére is mivel irodalmárokról beszélünk, lehet ők épp az üldözési mániát értik szentimentalizmus alatt. Így a fiú próbált enyhe meglepettséget színlelni és kérdésbe kezdett:
- Egy rajongó talán? Vagy egy szerencsevadász? - finomkodott.
- Úgy bizony! Egy szerencsevadász - mondta Honoré fellelkesülten, viszonylag ritkán voltak fogékonyak az emberek kirohanásaira, kezdte megszeretni a fiatal kollégáját - Ez a Nadar, Felix Nadar egy borzalmas ember...
Az izgalmak hatására újra belekortyolt a borba. Charles-nak ismerős volt a név, ha jól emlékezett egy karikaturista volt az Esti Újságnál.
- Fejébe vette, hogy ellopja a lelkem! - folytatta a férfi. - Már üldöz azzal a gépével, amivel lopja az életet! Csak egy villanás és az ember már ott áll kifosztva!
- A daguerréotype-ra gondol? - kérdezte Baudelaire.
- Nevezze, ahogy akarja az Ördög! - horkant fel izgalmában Honoré. - Tudja, fiam, az embernek véges számú szellemi képe van Lucretius szerint. Ő ezt filmnek hívja. És nekem ebből a filmből jó sokat elvitt és fog elvinni az ital, szóval nem tékozolhatom ilyen ostobaságokra, mint a dager!
- No, de Lucretius biztos, nem erre gondolt, hisz Ő nem is láthatott még ilyet... - kezdett volna bele Charles a védelem felépítésébe, de a kiváló érvelő Balzac már át is vette tőle a szót.
- Én inkább nem kísérletezem. Én csak azt tudom, hogy a bőrünket se sikálhatjuk akármeddig! És ott van Serges esete is! - itt picit megcsuklott a hangja - Őt épp egy olyan villanás ölte meg!
Azzal zsebébe nyúlt, egy kis kartont húzott elő és megmutatta, hogy miképpen mósodott el az éppen összeeső alak.
Baudelaire megijedt. Emlékezett Tollies-re, régi barátjára, aki azután szokott rá az ópiumra, hogy elkészült róla a kép. És megbocsátható módon a tények furcsa állása és a tapasztalt, elismert író szavai gyökeret vertek a fiatal, alig 20-as éveiben járó költőbe.
Charles maga nagyon sokáig félt a dagertől és évekig mániákusan gyűjtötte a furcsa halál eseteket és élettörténeteket, amelyek a fénykép első formájához kapcsolódtak. Azonban a találkozó után néhány évvel később látta a fényképet az íróról, az Esti Újságban. Arról a barátjáról, aki kitolja a hasát, nem néz a gépbe, kezét a szívére teszi és bátornak látszik. Balzac hát mégis kamera elé állt!


És azóta megállíthatatlanul lopják a lelkünk rétegeit és folyik az emberi színjáték. Erőltetett mosolyokkal, örökkévalóságba mentett álbarátságokkal és interneten terjedő paparazzi fotókkal. Pedig az idők kezdetén még nem az elismert emberek keresték a fotósokat, hanem éppen fordítva... .

http://stealingsouls.org/node/1

2012. március 2., péntek

Határozottság

Néha csak idegesítette, hogy amikor előrehajol, a haja az arcába csap. Titkolta, hogy mire készül, mintha egy gyilkosságot fontolgatna. Mindenre felkészült, vett magának egy divatos sapkát is (vész esetére), kiválasztott egy délutánt, amikor a család sem volt otthon, és neki vágott a városnak.


Az utcán többször körbe nézett, hátha követi valaki, aztán újra és újra elbizonytalanodott, talán már haza is ment volna, amikor váratlanul megérkezett a fodrászathoz. A kirakat tükröződésében még utoljára megcsodálta az egyenes, világos színű haját, mely már egészen a derekáig ért. Sóhajtott egyet és bement.



A művelet gyors volt és barátságos. A fodrásznő csevegve nyeste le a lógó hajkoronát egészen a váll-vonalig. Bár a borbély próbált csevegni a lánnyal, de az csak félig figyelt a beszélgetésre. A tükörben nézte, hogyan veszíti el a pár gramm élettelen felesleget. Amikor
végeztek, szégyelte már magát, de erőltetett mosollyal fizetett, és lassan elindult haza. Útközben az autószélvédők, az ablakok visszaverődésének fakó képében méregette a változást. És kereste a bizalmat keltő nézőpontokat.



Mikor hazament magára rántotta a határozottság szerepét, majd a család elé állt. Meglepetésére, de mindenkinek tetszett a változás.
- Így vagányabb! - mondta az anyja mosolyogva.
“Csak elhatározás kérdése volt.” - gondolta magában a hajától és a félelmeitől megszabadult lány.
Néha csak ennyi kell a boldogsághoz.

2012. március 1., csütörtök

Causa sui

A kavics, saját méreteihez képest óriási távolságot tett meg addig, míg a csatorna rács rései között leesett. Történt mindez azért, mert a sercegve repülő zacskó elsodorta, de a szatyrot csak a lendület vitte, hisz addigra már nem mozdult a levegő. A szél a téllel együtt búcsúzott.

Hogy én a szél vagyok-e vagy a lendület, netán a zacskó, nem tudom. Mindenesetre kavicsnak nem érzem magam. Már csak az a kérdés, hogy a mozdulatlan mozgató jól szórakozik-e...