A szépség kritikája

 A sminktől hétköznapi és átlagos arcú lány - aki valójában magától szép lett volna - cipősarkával kopogva a mozgólépcsőn sietett a metróhoz.

 A szerelvény éppen már a mozdulatlanság határán haladt az állomás felé, amikor a lány lelépett a kövezetre a lépcsőről. Megszaporázta a lépteit, de magassarkúban és felvágott szoknyában nehéz futni. Már megnyugtatóan ugrott fel a földalattira, amikor a jobb cipőjének a sarka beakadt a peron és a jármű közé, és ellen se állva az erőknek, üreges pattogással a sínek közé esett.

 A lány leszállt és félig lábujjhegyen bicegve várta, hogy a metró kiálljon az állomásról és a mélybe bámulhasson az elveszett alkatrész után.

 Az induláskor a menetszél sóvárogva nyúlt be a ruhája alá, megsimogatta a testét, majd távoztakor csábosan hirtelen engedte a lenge viseletet.

 Ekkor lépett ki egy fakószürke arcú, buszkékbe öltözött zsíros hajú nő a forgalmi irodából, kezében egy nagy rúddal, annak a végén egy fogó várta a bevetést.

- Jó estét! - hallatszott a színtelenül elmorgott köszöntés a forgalmistól, azzal elkezdett matatni az árokban a sarok után.

 A csinosan felöltözött lány aggódva figyelte a műveletet. A forgalmis hölgy időről időre mogorván visszaküldte a biztonsági sáv mögé. Mielőtt a négyperces követési távolság véget ért volna, és megjött volna az új szerelvény. A letört részt sikerült megmenteni.

 A lány boldogan és megkönnyebülten vette át a sarkot, és felhúzott lábához kezdte próbálgatni a letört sarkat. Látszott, hogy ragasztható.

 A próbálgatás néma csöndjét végül a szakember törte meg:

- Tudja, - kezdett bele - aki kurvának öltözik, az ne lepődjön meg, ha bassza az élet! Jó éjszakát!

 Azzal a fakónő, beleolvadt egy ajtó mögötti sötét térbe. A lány döbbenten állt, és tudta, hogy ez a kritika csak a szépségének szólt, meg a felesleges sminknek. Boldogan elmosolyodott.

A tett halála

- Uram! Kérem álljon meg!

 A repülőtér tömegének nyugodt morajlásában valahogy minden beszélgetést lefedett és elhalkított ez a mondat. Kíváncsian mindenki a biztonsági őr nőre nézett, majd érdektelenül süllyedt vissza a megtört társalgásba. A nő csak futott, de senki sem látta, hogy ki után.

- Uram! Uram! - próbálta újra elszántan - Álljon meg!

 Nem akart a fegyvere után nyúlni, a pánik csak lehetőséget adott volna a barna zakós, hátizsákos, cipőtalpa alatt homokot csikargatós férfinak, hogy elmeneküljön.

- Álljon meg! Hé, maga! - megint semmi hatást nem ért el.

 Egyre gyorsabban lépkedett, de nem mert futni. Egy hirtelen mozdulat és a pánikba esett bűnöző mindennek véget vethet.

 Már majdnem futni készült, ahogy meglátta, ahogy a férfi leteszi a hátizsákot és pár lépésnyire eltávolodik tőle.

 A fejében lévő erek lüktetése egyenletes szúró zúgássá simult a fülében, a verejtékcseppek szinte horzsolták a bőrét, úgy érezte. Már nem tudott megszólalni. A kezével a fegyvere után akart nyúlni, de a teste elveszítette minden ügyességét, és nem boldogult a bőrhevederrel. Tudta, hogy le kell lőnie a férfit, mert detonátor lehet nála. Tudta, hogy meg kell ölnie, de képtelen volt rá lelkileg és fizikailag is. Még mindig nem volt a kezében a pisztoly, bajlódott a tokkal. Kínosan érezte magát a saját szerencsétlenkedése miatt. Így nem tehetett semmit.

 Szerencsére.

 A férfi lenyúlt a táskáért, kivett belőle egy notebookot, majd a recepciós pultra tette, és beszélgetésbe keveredett az egyik stewarddal.

 Érezte, ahogy leesik a vérnyomása és vele együtt érezte, hogy a verejték cseppek sem kapnak már utánpótlást. Visszament a röntgengéphez, megnézte még egyszer a barna zakós férfi hátizsákjának a képét, amit ő készített.

 Már biztosan tudta, hogy tévedett, a kábelek a géphez tartoztak, nem volt a férfinél bomba. Hálát adott mindennek, amiről csak tudta, hogy létezik.

 Ha a tett nem hal meg benne, akkor egy ember.

Rend és tisztaság

 A férfiak a borotvájukat megbecsülik, használat után elmossák, szárazra törlik, visszahelyezik a tartójába, és határozatlan idő után újra előveszik, a három valóban hasznos tisztálkodó szer mellől.

 A női borotvák egy kád szélére odadobva engedik ki magukból a rozsdás, szőrtől szürkés levüket, a katonás rendben álló harmincnégy, válogatott higiéniás termékkel teli polc alatt.

Sylvia elfeledett búcsúlevele

 Igazából semmivel sem érezte magát rosszabbul, mint általában. Tapasztalta a levegő fojtogatását ugyanúgy, mint mindig, és most először tudta, hogy nem bírja legyőzni a testét egy fekete zsákba kényszerítő erőt.

 De Sylvia nem is tett mást, mint bármelyik másik nap. Délelőtt kint volt a liliomaival, délben megebédelt Nancyvel, aki Freidára és Nickre figyelt, amíg kertészkedett, a mindig csilingelő nevelő ezúttal csak kényszeresen fecsegett, kerülve minden témát, ami rejtve is, de érzékeny lehet. A dadus ahogy csak tudott, elmenekült tőle. Akárcsak a hitvese, de tudta, másnap majd mind a ketten hazajönnek.

 Nem gondolt férje szeretőjére, csak kiürítette a tudatát, és úgy hallgatta a rádiót, ahogyan szokta, miközben a maróan szeretett Ted műve szólt kiszámíthatatlanul recsegve a gépből. Nem érezte a helyzet súlyát és fájdalmát. Sőt valahol jól esett neki, hogy nincsen semmi, elveszett benne. Megnyugtatta az űr, amibe került, a vákuum, amely mentően szelídette a rettenetes életet.

 De, ahogy erre rájött,  folyton mások szemét érezte magán, ami megijesztette és a valóságba repítette vissza. Nevetést hallott és kényszerzubbonyt látott. Újra érzett, ami megőrjítette.

 "A nincsben nem lehet elbújni" - ezt ismételgette a saját mélységében valami, valamiért és valahogyan sikeresen. Álcára vágyott, hogy bármilyen módon, de eltűnjön. Az életnélküliség fekete zsákját, amelyik rá akarta kényszeríteni anyagtalan szövetét, hirtelen barátságosnak találta. Megoldásnak.

 "Már majdnem vége" - sóhajtott benne a megfáradt élet.

 Felsírtak a gyerekek. Sylvia újra a környezetére fókuszált, nem hallott már semmit, sőt biztos volt benne, hogy csak a tudattalanja jelzett. Bűzlött a gáz, megbódította, és még tompábbá tette a semmilyen létben. Az esze nélküle is működött, oda se nézve nedvesítette be a törölközőket és a rongyokat, a vízről sem tudva, hogy nedves, csak azt belelátva és gondolva, ahogy a folyadék részecskék elmozdulnak egymáson, tömködte be gyermekei szobáját.

 A sírás abbamaradt, mintha elvágták volna, ahogyan az utolsó csücsök is a helyét töltötte ki a félfa és az ajtó között. Jöhetett a semmi, újra el akart veszni. A konyhaasztalhoz érve, megpillantotta férje karóráját.

 "Mindig mindent elfelejt!" - mondta a hang, amelyik ismét megtalálta, és ő csak helyeselni tudott.

forrás: http://destinyclontz.blogspot.hu/

 "Engem is itt felejtene!" - felismerte saját magát a mondatban, és megnyugodott. Még utoljára megtámaszkodott, papírt fogott, és pár sort gyorsan felhadart rá a tollal, majd megszokásból aláírta, ezzel adva drámai kedélytelenséget és élt a felső szavaknak. Megfogta a karórát, de elejtette, már az oxigénhiány uralta. Az eséstől a búra megrepett, ahogy kezét végighúzta rajta, még úgy is tapintotta, hogy egy darab kitört belőle. Nem érdekelte, újra csak a kongó tompaság maradt. A cetlire rakta a kacattá egyszerűsített műszert.

 Letérdelt a sütőhöz. Újra hívta a semmi, és végre elfogadhatta a meghívást.

 Másnap Nancy találta meg az alulértékelt utolsó üzenettel együtt az óra alatt:

 "Majd zárd el a gázt, Ted, mielőtt elfelejtenéd! Sylvia"

Különbségek

Ha egy nő férfi ingben kell fel másnap, az siker.

Ha egy férfi egy blúzban ébred fel, az bizarr. 

 

A szépség természete

A szépség néha velőig hatol!

 De én már alig vártam, hogy belépjek a lakásba, és megmeneküljek az érett esőcseppektől. A kaputelefon már lent, a bejáratnál elárult. Ahogy beütöttem az ajtót nyitó kódot, bent egy apró csengetés, mint egy alaktalan, de felettébb harsány inas, jelentette be érkezésemet.

  A belső udvaron már láttam is, ahogy a lakás ajtajában vár rám. Készült valahova, látszott az egész állásán, a haján, a cipőjén, hogy indul valahova.

 Ahogy felértem, elmaradt a jól megszokott csók. Csak a nyakamba ugrott és megölelt. Ez az egész pont arra volt jó, hogy  összezavarjon. Baj van? Megint elkövettem valamit?

 Aztán megállt, mintha csak a kifutón pördülne egyet, és számonkérőn, de valami játékossággal a hangjában, szikkadt tömören megkérdezte:

- Na?

- Csinos. - próbáltam egy mosolygós kétértelműséggel menekülő utat építeni magamnak arra az esetre, ha mellé lőttem volna.

- Szupi! - mondta gyorsan és befordult a fürdőszobába, hogy újra játszon a lányos szépítőkkel.

 Én utánna léptem. Majd biztosnak érezve a helyzetet - bár férfiként egy nővel beszélve ilyet senki sem élhet át, még eladó-vásárló találkozásnál sem - számonkérésbe csaptam:

- Hol marad a csókom? - kérdeztem

 Megfordult, elindult felém, majd mikor már elindult a fejem, elkapta a száját.

- Náná! - kezdett ostoros szigorúsággal fegyelmezni - Most tettem fel a szájfényt!

 Szerencsére nem gondolt bele, hogy én ezt eddig észre sem vettem. Nem azért, mert nem figyelem meg eléggé az arcát, de nem is amiatt, hogy töppedt érdektelenség fűzne a külsejéhez. Egyszerűen a rossz fényviszonyok, a szemembefutó esőcseppek a hajamról, és a jellemzően lassú megfigyelőképességem vidám egyetértésben játszottak ki.

- De nem miattam raktad fel? - estem vissza a vallatós hangsúlyozásba.

- Azért tettem fel, - kezdte a tanítónénis dalolását - hogy szép legyek!

 Pusztán egy pillanatra gondolkodtam, aztán újra döftem:

- És nem nekem akarsz tetszeni?

- De! - másodpercnyi szünetet sem tartott - De neked akárhogy tetszem! - mondta annyira rosszallóan, mintha ez már baj lenne - Viszont ez kell, hogy én is szépnek érezzem magam!

 Rám mosolygott, majd az utolsó szemkihúzás után, felkapta a táskáját és a kabátját, hogy elindulhasson a barátaival pusztán szépnek lenni.