Ennél lejjebb

 Ahogy a nyomás szinte letépte róla a levegőt, percekig tartott míg újra lélegezni tudott. Nem tudta, hogy az oxigénhiány vagy a félelem állította meg, de amikor véget ért a lökés, csak egy felszabadult sóhajt engedett ki magából.

 A szemét végig csukva tartotta. Amikor elkezdődött még félt, hogy elveszti a látását, amikor már véget ért a jelenet, nem merte kinyitni, hogy csak később szembesüljön a pusztítással.

 A bomba robbanása kiszakította a valóságból. Nem akart gondolkozni, mert biztos volt benne, hogy nem is tudna.

 A gránát melegét még érezte a bőrén, de nem merte megnézni, hogy mi maradt meg belőle. Mivel szinte meg tudta fogni a perzselést a testén, tudta, hogy valaminek meg kellett maradnia belőle. De csak csukott szemhéja narancssárgás élénkségét figyelte. 

Flickr/talid khatib

 Amikor meghallotta a repülőket, ösztönösen nyitotta ki a szemeit. Az eget beborította a tapintható szürke füst. Nem érezte a kormos levegő marását a tüdején, a látását sem csípte semmi. Óvatosan letekintett a testére.

 Minden végtagja megvolt, pedig biztosra vette volna, hogy súlyosan megsérült. Egy-két horzsoláson és a felszakadt ruháján kívül nem látott semmit. Más nem érdekelte, csak saját maga. Lassan végigpróbálta, hogy mennyire tud mozogni. Mikor már az összes hajlításon túl volt, elgondolkodott azon, hogy feláll.

 De nem akart. A meleg betonon érezte jól magát. Egészen megnyugodott. Tudta, hogy amint felemelkedik, elkezd szédülni, vagy megjelenik egy fajta bizonytalanság a mozgásában. Örült, hogy maradhat. Örült annak is, hogy nincsen mellette senki. Egy emberre nem pazarolnak sem időt, sem energiát.

 „Ennél lejjebb már nincsen” - gondolta magában az önző én, és nézte hogyan repülnek el felette újra és újra a repülőgépek, anélkül, hogy másokra tekintett volna.

Sylvia elfeledett búcsúlevele

 Igazából semmivel sem érezte magát rosszabbul, mint általában. Tapasztalta a levegő fojtogatását ugyanúgy, mint mindig, és most először tudta, hogy nem bírja legyőzni a testét egy fekete zsákba kényszerítő erőt.

 De Sylvia nem is tett mást, mint bármelyik másik nap. Délelőtt kint volt a liliomaival, délben megebédelt Nancyvel, aki Freidára és Nickre figyelt, amíg kertészkedett, a mindig csilingelő nevelő ezúttal csak kényszeresen fecsegett, kerülve minden témát, ami rejtve is, de érzékeny lehet. A dadus ahogy csak tudott, elmenekült tőle. Akárcsak a hitvese, de tudta, másnap majd mind a ketten hazajönnek.

 Nem gondolt férje szeretőjére, csak kiürítette a tudatát, és úgy hallgatta a rádiót, ahogyan szokta, miközben a maróan szeretett Ted műve szólt kiszámíthatatlanul recsegve a gépből. Nem érezte a helyzet súlyát és fájdalmát. Sőt valahol jól esett neki, hogy nincsen semmi, elveszett benne. Megnyugtatta az űr, amibe került, a vákuum, amely mentően szelídette a rettenetes életet.

 De, ahogy erre rájött,  folyton mások szemét érezte magán, ami megijesztette és a valóságba repítette vissza. Nevetést hallott és kényszerzubbonyt látott. Újra érzett, ami megőrjítette.

 "A nincsben nem lehet elbújni" - ezt ismételgette a saját mélységében valami, valamiért és valahogyan sikeresen. Álcára vágyott, hogy bármilyen módon, de eltűnjön. Az életnélküliség fekete zsákját, amelyik rá akarta kényszeríteni anyagtalan szövetét, hirtelen barátságosnak találta. Megoldásnak.

 "Már majdnem vége" - sóhajtott benne a megfáradt élet.

 Felsírtak a gyerekek. Sylvia újra a környezetére fókuszált, nem hallott már semmit, sőt biztos volt benne, hogy csak a tudattalanja jelzett. Bűzlött a gáz, megbódította, és még tompábbá tette a semmilyen létben. Az esze nélküle is működött, oda se nézve nedvesítette be a törölközőket és a rongyokat, a vízről sem tudva, hogy nedves, csak azt belelátva és gondolva, ahogy a folyadék részecskék elmozdulnak egymáson, tömködte be gyermekei szobáját.

 A sírás abbamaradt, mintha elvágták volna, ahogyan az utolsó csücsök is a helyét töltötte ki a félfa és az ajtó között. Jöhetett a semmi, újra el akart veszni. A konyhaasztalhoz érve, megpillantotta férje karóráját.

 "Mindig mindent elfelejt!" - mondta a hang, amelyik ismét megtalálta, és ő csak helyeselni tudott.

forrás: http://destinyclontz.blogspot.hu/

 "Engem is itt felejtene!" - felismerte saját magát a mondatban, és megnyugodott. Még utoljára megtámaszkodott, papírt fogott, és pár sort gyorsan felhadart rá a tollal, majd megszokásból aláírta, ezzel adva drámai kedélytelenséget és élt a felső szavaknak. Megfogta a karórát, de elejtette, már az oxigénhiány uralta. Az eséstől a búra megrepett, ahogy kezét végighúzta rajta, még úgy is tapintotta, hogy egy darab kitört belőle. Nem érdekelte, újra csak a kongó tompaság maradt. A cetlire rakta a kacattá egyszerűsített műszert.

 Letérdelt a sütőhöz. Újra hívta a semmi, és végre elfogadhatta a meghívást.

 Másnap Nancy találta meg az alulértékelt utolsó üzenettel együtt az óra alatt:

 "Majd zárd el a gázt, Ted, mielőtt elfelejtenéd! Sylvia"

Antidepresszáns

A patika steril és vegyszer szagú némaságát a várakozás vége törte meg. A sorra került, erős fejfájására írt kereső vásárló, meglepetésre, de csak másodikként tudott megszólalni.

- Jó napot kívánok, Uram. Ajánlhatnék önnek egy új antidepresszánst?

A férfi megszeppent.

- Nem, én csak egy aspirint szeretnék!

A gyógyszerész magában megjegyezte, hogy milyen udvariatlan is az ügyfele, hisz még csak nem is köszönt neki. Azonban a bevétel miatt kedélyesen válaszolt.

- Sajnos elfogyott.

- Értem. - kezdte csalódottan a másik - Esetleg nincsen ibuprophenjük?

- Sajnos, az sincs.

- Valami fejfájásra?

A patikus csak a fejét csóválta, és együttérzően széttárta a karját. 

A vásárló elszomorodott, fájdalma vége ismét távolabb került tőle, fogalma sem volt, hogy miként bánhatna el ezzel a problémájával. Egyre inkább kétségbeesett. Végül erőt vett magán, és távozni készült. Már éppen indult, amikor újra a patikushoz fordult:

- Akkor az antidepresszánsból kérnék!

A patikus elégedetten nyugtázta, hogy ismét neki volt igaza, és megtippelte a vevő óhaját, amelyről még az sem tudott. Mindehhez csak a gyógyszerkészlet állapotáról kellett pontatlan tájékoztatást adnia.

A kétségbeesett fogyasztó a fizetést követően a betegtájékoztatót lapozgatta, majd nagyszemeivel a pult mögötti gyógyszerészre nézett.

- Mik a mellékhatásai?

- Semmi különös - indította a patikus - csak a szokásos: álmosság, éhség, székrekedés, valamint fejfájás és depresszió.

Amikor a beteg férfi kilépett, már nem a migréntől, hanem az összezavarodottságtól fájt a feje.

A patikus pedig csak mosolyogva annyit fújt ki: "Egy újabb elégedett vásárló!"