2016. december 24., szombat

A varázskövek

Abból jött rá, hogy már karácsony van, hogy a romok között egyedül azt lehetett hallani, ahogy a szél néha odébb gurít egy-egy kavicsot, vagy azt, ahogy ezek nekik koppannak egy kiégett roncsnak. Talán már órák óta nem lőttek a lövegek, bombáztak a repülők, nem morajlott az itt-ott még leomló beton sem
 Imran nem ünnepelte a karácsonyt korábban, de az elmúlt öt évben mindig várta. Bár magában nem fogalmazta meg, valójában a csend ünnepének tartotta. Ez volt az évben az a néhány nap, amikor biztosan csend volt.
 A monoton, állandó pusztulás hangját teljesen megszokta, már nem zavarta a beszédben, tudta, mennyire kell hangosnak lennie, hogy a közelében lévők hallják. Éjszaka is tudott már aludni. De ez nem jelentette azt, hogy nem hallja. A karácsonyi csendet mindig észrevette.
 Ilyenkor egy pillanatra normális lett minden, mert a szeme már megszokta a romtengert. Ha tehette kiment az utcára, végig járta az utcákat és a maradványaikat, megnézte a többi házat a környéken, ahol ők, a civilek laktak. A védtelenek, akikre nem lőtték, csak véletlen haltak meg.
 Imran már nem hitt semmilyen Istenben. Nem a mindent átjáró pusztulás, a gonoszság vagy a fájdalom miatt. Ezek a vallásukat tartó barátait mind fellelkesítették, erőt adtak nekik, vagy értelmet: ez Isten büntetése.
 Neki csak egy oka volt nem hinni: a túlélés. Tudta, hogy csak a háború változtatta meg. Ha mindez nincs, akkor is lopott volna, betört volna a házakba. Karácsonykor épp a keresztények lakásokat fosztogatná. Biztosan tudta, hogy az örmények ilyenkor a templomban vannak, a vagyonát senki sem őrzi.
 Utólag már gonosz embernek tartotta magát, ezért a háborúval is megbékélt. Mint valami büntetés, amelyet megérdemel. Néha még azt is gondolta magában, hogy talán Isten bünteti. De régen szakítottak, tehát valószínűleg a halál és a magukba roskadó épületek nagyobb hatalmasságok játékainak groteszk elemei. Az, hogy még él és sértetlen, bizonyította, nincs igazság, vagyis két lehetőség van: Istent nem érdekli; vagy nincs is olyan, hogy Isten. Az előbbi esetében kölcsönösséggel válaszolt, ha az utóbbi, akkor nem pazarolja az energiáját a hitre.
 Hiába nem szóltak a fegyverek, Imran egyedül volt az utcán. Senki sem merészkedett ki a leülepedő porba. Ilyenkor megnézte, mi pusztult tovább azokon a helyeken, ahol azért nem járt, mert nem ott osztották az ételt vagy a segélyeket. Megnézte például azt az alagsori teázót, ahol zárás után a hozzáhasonló zűrös emberek a csempészett szeszeket itták a háború előtt. Az épület felette csonkán, de még állt. A pincéből pedig sustorgást hallott, néha egy-egy részletet a Koránból. Menedék lett a bűnbarlang.
 Néhány saroknyival beljebb ment, arra a részre, ahol a katonák nap hosszat lőtték egymást. Általában meg sem sebesítve egymást.
 A betonromok között meglátta a lázadókat, ahogy a tűz mellett melegszenek. Négyen voltak, nevetgéltek. Egyikük ugyan a kezét a géppuskán tartotta de hátrafordult a többiekhez és beszélgetett. Tudta, hogy a bentiek ugyanúgy muszlimok, ahogy az ő szülei is azok voltak. Nem a saját karácsonyukat ünnepeltek, csak kiélvezték, hogy a világ vezetői valahol messze egy tárgyalóteremben azt mondták, hogy három napig fel kell hagyni a harcokkal.
 Odaköszönt a fegyvereseknek, akik erre abbahagyták a beszédet. Némán, a fegyvereiket az ölükben hagyva némán nézték, ahogy befordul egy sarkon. A hideg szél pár perccel később utánahozott egy hangfoszlányt: „hát ez valami hülye!”
 Kiért a sugárútra. Látta, hogy ezt néha még letakarítják. A romok az út két szélén álltak halmokban, mint az összekotort hó. Egy-két autó is parkolt elszórva. Némelyiken látszott, hogy még beindítják néha: elhordták előlük a betondarabokat és a fémcsonkokat, hogy ki lehessen velük állni.
 A fiatal férfi megnézte a boltok helyét. Látta, hogy néhányat bedeszkáztak, mások egyszerűen csak üresen, betört ablakokkal álltak. Imran nem akarta azzal pazarolni az idejét, hogy körbe néz, hátha talál valami hasznosat. Egy-egy pincéből, lakásból kiviláglott valami, kihallatszott pár szó.
 Aztán látta a holdvilágban, ahogy valami négykézláb kutakodik a porban. A félholdas éjszakán először kutyának nézte a jövevényt, aki kimerészkedett az utcákra. Közelebb érve látta, ahogy két lábra áll a lény.
 „Szellem is lehet” – gondolkodott magában, aztán inkább közelebb ment. Nem gondolta, hogy épp békeidőben esne baja; az agya arra is gondosan figyelt, hogy ez a gondolat bejusson a csendtől nyugodtabb fejébe.
 Közelebb érve látta, egy gyerek túr a homakban. Talán ha hatéves lehetett. Sovány volt, de erősnek tűnt, már amennyire egy hatéves gyerek erős lehet. Az oldalán egy táska lógott.
 – Te mit csinálsz a nyílt utcán? – kérdezte Imran.
 A gyerek picit összerezzent, majd folytatta a turkálást a porban és a pozdorjává kopott betonban.
– Kincset keresek! Tudom, hogy itt kell lennie!
 Közelebb lépett hozzá, a felnőttek maga biztosságával mondta: – Hiába, ott csak kavicsok vannak és szilánkok.
 A kisgyerek felé fordult, és büszkén mutatta neki a zsákját. Imran csak ekkor látta meg, hogy egy kisfiúval beszél. Hang alapján bármi lehetett volna, macska is – gondolta magában.
– Nézd, már miket találtam! – azzal odafutott hozzá a gyerek, széthúzta a vászon zsák száját.
 Imran belenyúlt, és érezte, hogy valami megvágja a kezét. Reflexből fogta meg azt, ami megsértette: egy üvegszilánk volt.
– De hát ez csak egy üvegcserép! – rivallt a kisfiúra.
– Nem, ez varázskő! Ha véget ér a háború, majd eladom őket, hogy legyen új házunk! Addig pedig annyit gyűjtök össze belőlük, amennyit csak tudok, hátha hatalmuk van békét hozni.
 Imran keresett valamit, amivel átkötheti a szilánk okozta vágást. Csak egy darab papírt talált a zsebében, azt tekerte a sebre. Közben a gyerek beletúrt a zsákba és kiemelt egy zöld színű darabot:
– Ez smaragd!
 Imran nézte, aztán mosolyogva mondta, hogy:
– Oh, elsőre nem is vettem észre. – hagyta rá. Aztán elindult volna tovább az utcán, a gyerek meg visszafordult egy kupachoz és újra túrni kezdett.
 A férfi tovább ment. Megnézte a valaha forgalmas boltokat, teázókat, éttermeket. Majd néhány saroknyira a benzinkút kiégett roncsaihoz ment. Itt állt meg először, tovább már nem akart menni, csak itt bámészkodott igazán. A feketére sült kormos fémlemezeket nézte, az oltástól kifehéredett autókat. Az egyik kúton még látszott, hogy az utolsó tankolónak mennyit kellett volna fizetnie, időbe fagyottságában őrizte a hirtelen támadás emlékét.
 Imran lassan nézett körbe, odébb rugdosott a földön néhány törmeléket. Így vette észre, hogy az egykori tűz ég olyan forró lánggal égett, hogy a tűzoltásra használt homok is üveggé olvadt. Formátlan, hamuszürke tömbbé.
 Ahogy felvette a földről, eszébe jutott a gyerek és a cserepek. Nézegette a darabot, a hamuval a belsejében, mintha belefagyott volna a füst. Méregette, aztán ahogy eszébe jutott az imént látott gyerek, gyors mozdulattal zsebre vágta.
Rögtönzött magának egy fáklyát a benzinkút közelében halombahányt, híg kátrányból, rongyokból és egy vascsőből. Ahogy visszafelé haladt a sugárúton, több kupacba és a kiégett földszinti boltokba és lakásokba is benézett. Egy helyen felkapott egy horpadt kávé főzőt. A hegyekben, de rendezetlen szépségben heverő töltényhüvelyekből és a falon lévő lyukakból arra következtetett, hogy néhány hónapja még itt folyhattak a harcok. Hogy ki tört előre, a kormányerők, vagy a lázadók, azt nem tudta, már nem figyelte a híreket.
 A kisfiú még mindig a halmoknál kutatott, néha maréknyi szilánkokat hányt a zsákjába, aztán visszaguggolt egy autó alá és kanalazott a kezével.
 A férfi a gyerektől kicsit arrébb lerakta a kávéfőzőt, majd elkezdett deszkákat, szövetdarabokat gyűjteni; mindent, ami éghető. Talált néhány coxdarabot is a katonák őrhelyén, ahol az előbb járt. Ahogy felbálázta a tüzelőt, kemencét épített. Oldalról nyitottat, ahogy gyerek korában látta a csempekészítőktől.
 Mielőtt meggyújtotta volna a megrakott kemencéjét, elment a kisfiúért.
– Gyere, megtanítalak varázsolni! – mondta a gyerekhez.
 Az pedig kicsit kétkedve de elindult vele.
 A férfi tüzet rakott. És fölétette a kávéfőzőt. Beleszórt egy marék üvegszilánkot, majd reménykedett, hogy tényleg megolvad. Amikor látta, hogy az üveg szépen lassan összefolyik, eszébe jutott, hogy vizet kellene találnia.
 Gyorsan odaszaladt a téli éjszakában egy ereszhez támasztott vödörhöz és egy tüzérségi lövedék jó egyliteres hüvelyét megtöltötte vele.
 Visszaszaladt a rögtönzött öntőműhelyéhez. A gyerekek a tűzhöz közel tette a lábát és melegedett. Imrannak fel sem tűnt, hogy a mai éjszaka a szokottnál is hidegebb.
Forrás: Wikicommons

 A vízzel telt hüvelyt maguk mellé tette. Aztán amikor már az üveg gőzölve, kissé vörös színű massa lett, gyorsan belelocsolta a vízbe. A sistergő hangután benyúlt és kihalászta a cseppformára szikkadt üveget és a gyereknek adta.
 Az ámulva vette a kezébe, fogdosta, simogatta, majd ránézett:
– Most egy szarvast varázsolj nekem!
 Imran először mosolygott, aztán gondolkodni kezdett. Soha nem értett az üvegöntéshez, csak annyit tudott, hogy a homokból olvad ki. Aztán eszébe jutott, hogy az előbb mézszerűen folyt ki a kávésibrikből. Keresett egy fémlemezt, ami talán valaha egy mosogató darabja lehetett. Lemosta, amennyire csak tudta.
 Újabb szilánkokat szórt, az edénybe, ismét megpakolta a lángot. Néhány perc után elkezdte kifolyatni az üveget a lapra. Próbálta ügyesen formázni. Aztán egybe leöntötte a vízzel.
 A kisfiú mosolyogva vette kezébe a szarvast. A gyermeki fantázia is kellett ahhoz, hogy belelássa a szarvast, de nagyon akarta, ezért azzá vált. A sikert látva újabb és újabb megrendeléseket adott. Imrán pedig a tűz mellett formázott meg bárányt, tehenet, kecskét, férfit, nőt, gyereket.
– Te tudod, mi az a karácsony? – kérdezte a fiú.
 Imrán bólintott:
– A keresztények ünnepe. Azt hiszik, megszületett az Ist...az uruk fia. – mondta tömören.
 A fiú rugdosta a kavicsokat, majd ránézett:
– Varázsló, elmeséled?
 A férfi gondolkodott, sok részletet nem tudott. Egy-két filmre még emlékezett, amiket a gyerekkorában látta, de a tudásában lévő hiányosságokat hazugságokkal pótolta ki. Jézusnak így lettek testvérei, a pásztorokból Izrael királyai, akik lehoztak egy csillagot az égből.
 A gyerek élvezte a mesét. Majd mosolyogva felnézett az égre:
– Most azt a csillagot kérem!!!
 A férfi felnézett az égre, látta az üstököst, de elsőre rakétának, repülőnek nézte. Hátra is esett kicsit, ahogy megrezzent támaszkodás közben. Aztán látta, hogy a csillag és a csóvája egy helyben áll.
 Visszahajolt, hogy megcsinálja a csillagot. Néhány zöld üvegszilánkot kevert az átlátszó darabok közé, remélve, hogy a színe kicsit sárgás, de legalább különleges árnyalatú lesz.
– Te miért nem szöktél meg? Erősnek tűnsz. – kíváncsiskodott közben a gyerek.
Imran próbálta olyan üstököst csinálni, amelyet gyerekkorában látott rajzokon.
– Még a harcok elején lementünk egy bunkerbe a barátaimmal. Ott vártuk a bombázások végét – magát is meglepte, de úgy beszélt, mintha egy felnőtt ülne mellette – Aztán lekéstük a lehetőséget. Mire feljöttünk, már ostromgyűrű volt körülöttünk. Itt ragadtam.
– Próbáltál elmenni?
– Néhányszor, de semmi értelme nem volt. Ha a katonák meglőnek, lelőnek. Jobb maradni és várni.
– Mire vársz? – kérdezte a gyerek.
– Hátha.
– Hátha mi?
– Hátha valaki nyer – nyögte ki reflexszerűen.
 Közben elkészült a csillag. A mézfolyatásos technika – Imran magában már így hívta a műveletet – működött és egyre jobb volt benne. Átadta a kész művet a gyereknek. Az mosolyogva nézegette, a feje fölé tartva az égen lévőhöz mérte.
– Köszönöm, varázsló! – mosolygott rá a kisfiú – Boldog karácsonyt!
 Azzal vakító fény támadt Imran háta mögött. Megfordult, egy teherautó fényszórója vágta szemen. Látta, ahogy egy gépfegyveres férfi sétál át a refloktorok csóváján. Néhány méterre lehettek tőle. A férfi kék sisakot viselt, olyan nyelven beszélt, amit nem értett. A katona kezébe vette a puskáját.
 A feje fölé tette a kezeit, csak rettegve kezdett kiabálni:
– Nincs fegyverem! Nincs fegyverem! Nem vagyok katona! – aztán eszébe jutott, hogy a gyereknek is itt kell lennie, át akarta ölelni, hogy ne féljen úgy, mint ő. A fiú viszont nem volt sehol. Ahogy megfordult, a katona már előtte állt.
 A sötétben is látta, hogy nem arab. Ettől még jobban félt. Biztos volt benne, hogy lelövik, mert a harci övezetbe ment.
 A férfi mellett hamarosan megjelent egy másik. Ennél nem volt fegyver. Jelezte a katonának, hogy ne fogja a puskáját Imranra. Aztán arabul szólt hozzá:
– Mit csinál itt?
– Én csak üveget öntöttem egy gyereknek. Karácsony van, azt hittem, tűzszünet van!!!  – kezével az üvegcserepekre mutatott.
 Újabb katonák jöttek, odamentek, ahova a férfi mutatott. Megnézték a porban heverő öntött cserepeket.
 Visszakiáltottak az idegen nyelven a férfinak, aki Imrannal beszélt, az pedig felé fordult:
– Keresztény?
 Imran gondolkodott, a kezeit még mindig a feje felé tartotta.
– Hitetlen – mondta ki az igazságot.
– Akkor minek csinált Betlehemet? – kérdezte a vallató.
 Imran odanézett, látta, hogy az üvegállatok, -emberek mind szépen sorban állnak. Felettük pedig ott a csillag. A reflektorok fényében egészen sárgának tűnt a zöld Jézuska mellett.
– A gyerek kérte.
– Milyen gyerek? – kérdezett vissza a férfi – Nincs itt semmilyen gyerek.
 Imran körbenézett, nem látta. Kereste a lábnyomait a romok porában, de csak azt látta, amelyek a tűzhöz vezettek. Azokra mutatott:
– De itt volt!!!
– A magáé?
 Imran csak a fejét csóválva tiltakozott. Biztosra vette, hogy lelövik az idegenek.
 A katonák köré gyűltek, megnézték a lábnyomokat. Belenéztek a kemencéjébe, hogy ezt megtehessék, lerúgták róla a rögtönzött olvasztótégelyét, meg a víztartó töltényhüvelyt.
– Azt hittük, bombát készít – mutatott a szerkezetekre, miközben felsegítette Imrant.
 Messziről nézve épp úgy festett, mintha a hüvely és a tűz, meg az üvegszilánkos táska valami pokolgép lenne.
– Kivisszük a városból, jöjjön! – mutatott rá az egyik teherautóra. – Nem éhes?
– Hova vinnének?
– Hogy-hogy hova? – nézett rá a tolmács – Elvisszük egy menekülttáborba, Izraelbe, Jordániába vagy Törökországba.
– A gyereket megkereshetem? – kérdezett vissza.
– Hagyja, itt vannak a katonák, majd ők. – mondta a férfi – Szálljon fel a kamionra. Siessünk, sokakat kell még kivinnünk.
 A férfi csendesen engedelmeskedett, még mindig nem tudta, hogy lelövik-e.
– Várjon! – kiáltott vissza a férfi – Itt hagyta a Betlehemét!
 A férfi visszament, felkapta a szilánkokkal teli erszényt is.
– A szilánkok minek? – kérdezte a tolmács.
– Azok varázskövek – felelte, azzal felszállt a platóra.
 Ahogy zötykölődtek a kihalt utcán, Imran felnézett az égre. Bár tiszta volt az idő, de a csillag már nem volt az égen.
– Boldog karácsonyt... – suttogta maga elé, és a kisfiúra gondolt.



2015. március 15., vasárnap

Majd holnap

 A taxi ajtaja becsukódott, és a sofőr egy félperc várakozás után kérdezte csak meg:
- Hova megyünk?
 A fiú várt még egy pár pillanatot, amíg a lány belépett a ház ajtaján, aztán válaszolt csak a vezetőnek. Elmondta, hogy pontosan melyik utca, és melyik úton érnek oda a leggyorsabban. Az árban előre megalkudtak.
- Nem akartál volna hazamenni? - kérdezte a taxis.
- Nem nagyon - válaszolta félszegen az utas.
Largar Antingar
 Némán nézték, ahogy az utcák között cikázva közelítettek a cím felé. A sofőr a sebességváltóval, a fiú a gondolataival játszott.
- Nem is akartál itt lenni? - próbálkozott újra a vezető.
- Nem - folytatta a fiú - De jól éreztem magamat.
- Kár, hogy hagytad egyedül hazamenni.
- A háza előtt álltunk meg, így nehéz valakit ennél jobban hazakísérni - mondta a fiú.
 A taxis bólogatott, befordultak egy útra, majd megálltak a piros lámpánál.
- Ez igaz. De öt méteren is történhetnek veszélyes dolgok - nevette el magát a vezető.
 A fiú csak mosolygott:
- Megvédhettem volna, de szerencsére sértetlenül beért a kocsitól.
- Nem rajtad múlt - hallatszott a nevetés a kormány mögül.
 Pár percig hallgatagon mentek tovább. A taxis törte meg a csendet:
- Ha meg nem akartál itt lenni, menjünk oda, ahol lennél!
- Az messze van. Nem rabolnám vele az idődet.
 Megálltak a ház előtt. A sofőr kiszámolta a kötlségeket, majd borravalóstul rendezték az összeget. A csúkódó ajtó mögül annyit szólt a fiúnak:
- Ha ebbe a csajba belezúgtál, akkor úgy sem először taxizod haza. Ha meg egy másik kell, akkor majd annak a házánál raklak ki legközelebb!
 A fiú csak zavarodottan annyit szólt:
- Majd a következő alkalommal is együtt fogjuk nézni, ahogy besétál egy házba valaki!
 A sofőr elrakta a pénztárcáját és csak annyit mondott:
- Azt nézel, amit akarsz. Én utána mennék, és még emlékszem a címre, ha gondolod.
- Akkor majd következő alkalommal is odatalálsz hozzá, hogy nézzük, ahogy hazamegy!
 A taxis megcsóválta a fejét: „nem ide kellett volna hoznom” - gondolta.
 A fiú nézte, ahogy elmegy az autó. Mindeközben csak azon jártatta magát, hogy vajon mikor állnak majd legközelebb ott, ahonnan a lány elindul a bejárati ajtóig. „Majd holnap” - remélte.

2015. február 28., szombat

Finom, ingyenes és érthetetlen

- Szia!
- Hello!
- Szeretnél valamit inni? Meghívlak - mondta a fiú bátortalanul.
- Válassz Te! - vágta rá vagányul a lány elfogadva az ismeretlen meghívását.
 A pultos a kétségbeesett fiúra nézett, aki erre a válaszra egyáltalán nem számított. Gondolkodott, hogy vajon mi az, ami nem tolakodó, mi az, ami nem túl lekezelő ital egy ilyen lánynak. A csapos egy jelentőségteljes pillantással szugerálta, hogy valami vodkabázisú dologban gondolkodjon.
 Az örökkévalóságig tartó pár másodperc alatt, az alkalmi lány végigvizslatása – szőke, középmagas, vékony – után a fiú leplezett határozottsággal nyögte ki:
- Egy vodka áfonyát kérnék a hölgynek!
 A lány elmosolyodott a megszólításon, a pultos kimért, majd kiadott, a srác izgult.
- Köszönöm - vette el az italt a lány.
 A zene miatt alig halhatóan, beszédhangon kérdezte meg az egyébként sármos fiút:
- Mit szeretnél csinálni?
 A fiú leplezett zavartsággal körbenézett, majd csak annyit mondott:
- Hazamenni.
 Azzal ellépett a pulttól és rá nem jellemző határozottsággal, mosolyogva indult el a kijárat felé.
 A lány belekortyolt az ingyen vodka áfonyába: finom volt, ingyenes és érthetetlen.

2014. december 25., csütörtök

Fehér karácsony

 Noha a karácsonyi dekoráció már november elején kikerült a boltokba, december 23-án még mindig azon gondolkodott a fiú, hogy hol találhatna ajándékot - és egyáltalán milyet - a szeretteinek. Az ünnepi készülődés elment mellette. Nem is igazán fogta fel, hogy itt a karácsony. Egyrészről a munka minden percét felemésztette.
 A karácsonyi szünetre kellett készülni, amikor már nem dolgozik. Az volt a szokás, hogy ilyenkor előre dolgoznak. Bár napjában százszor elhangzott a karácsony szó, fel se vette a jelentését.
 Másrészről az időjárás is egyértelműen elutasította a decembert. Március volt odakint, csak a naptárak maradtak le.
 Amikor december 23-án még mindig ajándékok után kutatott, gondolta végig, hogy nem emlékszik, mikor volt utoljára fehér az ünnep. A hó messzinek tűnt, talán 10 éve volt, hogy szánkón ment megnézni az utcai karácsonyfákat, ahol lakott. Ahogy a kabátja a karján lógott, nem látott rá esélyt, hogy bármi is fehér lesz a lakás monoton falain kívül.
 Kétségbe esve járta a bevásárlóközpont járatait a többi rémült ember között. Az idegesség ott volt a megkötött masnikon, a díszcsomagolásokon és az ünnepi dekorációkon.
 Ő nem akart nagy dolgokat venni, csak olyanokat, amik kedvesek, érződik rajtuk a törődés. Koncepciókat gyártott, és terveket hajtott végre. Néha rémület szállta meg, néha a düh, hogy képtelen már bármit is venni, ami tetszhet.
 Már zártak a boltok, amikor az utolsó embert is kihúzhatta a listáról. Megkönnyebbülten lépett ki a koránjött tavaszi melegbe, a szokatlan decemberi estébe.
 Napok teltek el, hogy túl legyen a stresszen; az utolsó csomagot is átadta, átvette a sajátját, és kölcsönözte az arcra adott puszikat. Vége volt, érezte a megkönnyebbülést, a könnyebb légzést, a lassabb szívverést. A feszültség könnyed felhőnek tűnt csak, ami felette lebeg.
 Az újra megnyitott boltok felé tartva, hogy egyszerű élelmet (kenyeret, vajat és szalámit) vegyen az ünnepi fogások után, érezte csak a lassan szállingózó decemberi hópelyheket.
 Mintha csak a feszültség riasztotta volna el a felhőket, amelyek jöttek maguktól, amikor még gyerek volt, és nem ment el mellette a karácsony.

2014. december 11., csütörtök

A pénzügyi osztályunk legnagyobb kritikája

- Elnézést, Nagyfőnök! Héééé, Uram! - ordított a hajléktalan.
 Meg sem akartam fordulni, de egy szót azért odavetettem az igazságot:
- Bocsánat, nekem sincs pénzem. Még nem jött meg a fizetésem.
 Végigmért, elgondolkodott egy pillanatra, majd visszatartva a köpését, hátrafordulás közben csak annyit pusmogott:
- Persze, 11-én. Jobb csövezni akkor!
Flickr/Kamil Porembiński

2014. november 18., kedd

A reggel áldozatai

- Jó reggelt, egy kávét kérnék! - szóltam a büféshez. 
Flickr/Rae Allen
 Egy ásítás mellől felnézett:
- Már holnap van?
 Hajnali 5 óra 27 perc volt. Egy bólintással jeleztem, igen, az ő értelmezésében már holnap van. Csak legyintett.
 Ketten megállapodtunk, hogy teljesen mindegy, normális ember ilyenkor alszik. Mi pedig visszatértünk a munkánkhoz, tudumásul véve: áldozatok vagyunk.

2014. szeptember 12., péntek

Álláshirdetés

Isten úgy döntött, hogy egyesíti a fenti és lenti vizeket.
Ugyanitt: bárkaépítő kerestetik. Versenyképes fizetés, család- és állatbarát munkakör.