Majd holnap

 A taxi ajtaja becsukódott, és a sofőr egy félperc várakozás után kérdezte csak meg:
- Hova megyünk?
 A fiú várt még egy pár pillanatot, amíg a lány belépett a ház ajtaján, aztán válaszolt csak a vezetőnek. Elmondta, hogy pontosan melyik utca, és melyik úton érnek oda a leggyorsabban. Az árban előre megalkudtak.
- Nem akartál volna hazamenni? - kérdezte a taxis.
- Nem nagyon - válaszolta félszegen az utas.

Largar Antingar

 Némán nézték, ahogy az utcák között cikázva közelítettek a cím felé. A sofőr a sebességváltóval, a fiú a gondolataival játszott.
- Nem is akartál itt lenni? - próbálkozott újra a vezető.
- Nem - folytatta a fiú - De jól éreztem magamat.
- Kár, hogy hagytad egyedül hazamenni.
- A háza előtt álltunk meg, így nehéz valakit ennél jobban hazakísérni - mondta a fiú.
 A taxis bólogatott, befordultak egy útra, majd megálltak a piros lámpánál.
- Ez igaz. De öt méteren is történhetnek veszélyes dolgok - nevette el magát a vezető.
 A fiú csak mosolygott:
- Megvédhettem volna, de szerencsére sértetlenül beért a kocsitól.
- Nem rajtad múlt - hallatszott a nevetés a kormány mögül.
 Pár percig hallgatagon mentek tovább. A taxis törte meg a csendet:
- Ha meg nem akartál itt lenni, menjünk oda, ahol lennél!
- Az messze van. Nem rabolnám vele az idődet.
 Megálltak a ház előtt. A sofőr kiszámolta a kötlségeket, majd borravalóstul rendezték az összeget. A csúkódó ajtó mögül annyit szólt a fiúnak:
- Ha ebbe a csajba belezúgtál, akkor úgy sem először taxizod haza. Ha meg egy másik kell, akkor majd annak a házánál raklak ki legközelebb!
 A fiú csak zavarodottan annyit szólt:
- Majd a következő alkalommal is együtt fogjuk nézni, ahogy besétál egy házba valaki!
 A sofőr elrakta a pénztárcáját és csak annyit mondott:
- Azt nézel, amit akarsz. Én utána mennék, és még emlékszem a címre, ha gondolod.
- Akkor majd következő alkalommal is odatalálsz hozzá, hogy nézzük, ahogy hazamegy!
 A taxis megcsóválta a fejét: „nem ide kellett volna hoznom” - gondolta.
 A fiú nézte, ahogy elmegy az autó. Mindeközben csak azon jártatta magát, hogy vajon mikor állnak majd legközelebb ott, ahonnan a lány elindul a bejárati ajtóig. „Majd holnap” - remélte.

Neked fogadom

 Miközben Ő aludt, én csak azt számoltam, hogy mennyi időt tudok még pihenni, ha hirtelen, egy csoda folytán, de álomba zuhannék. Percenként vártam a fáradtságot, de nem áldott meg, bármennyire is kértem.

 Isten egy kegyetlen világot hagyott ránk, és minden egész széttörik. Mi együtt vagyunk, és fogunk is maradni. Minden erőmmel ezért élek, ahogy tudom, hogy Ő is. De a külvilág, akármennyire is ellenállok neki, újra és újra kételyeket ébreszt bennem.

 „Meddig maradunk mi így?” - kérdeztem magamtól, és feleltem újra, hogy „Örökké”.

 Nem leszünk olyanok, mint mások. Ez a szerelem más. Nem fogunk csak egymás mellett élni.

 A sötétben papír után kutattam, hogy egy cetlire felírjam életem legfontosabb üzenetét. Magamban minden egyes sort megfogalmaztam. „Ha egyszer elfelejteném ezt az átvirasztott estét, a saját ígéreteimmel együtt, akkor emlékeztess rá, hogy mindig szeresselek jobban!”.

 A keresgelés abban a 35 négyzetméterben, ami az életünk, egy szenvedés. Máskor soha sem tudok aludni attól, hogy a gangról beszüremkedik a fény. Ő erre csak azt mondja, hogy majd megszokom, és mindig megtiltja, hogy lejjebb húzzam a rolót, mert ügyetlen vagyok. A mozdulattal csak megölném a párkányon álló növényeket az ablakban. Akkor, hogy szükségem lett volna erre az erős, bántó fényre, amely soha sem kímél, rájöttem, hogy már megszoktam. De nem úgy, ahogy a szem hozzászokik a sötéthez, hanem már én is sötétnek látom. Ő akarta így.

 Csendben motoszkálok, de se a papírt, se a tollat nem találtam. Ahogy visszamásztam az ágyba, azzal az elhatározással, hogy reggel majd a szeme láttára írom le, amit ígérek, Ő rögtön, álmában is magától átölelt.

 Mintha csak egy szerződést írtunk volna alá.