A folytonos udvariasság szüli életünk legkényszeredettebb hazugságait.
- Jó ember, volna egy szál cigarettája? - kérdezi nap, mint nap a hajléktalan.
- Sajnálom, de nem. - vág rá együttérző arcot és mondatot az egyszerű járókelő.
Jegyezzük meg, aki azt mondja, hogy sajnálja, de nem kínozza magát a füsttel, az hazudik! A nem-dohányos soha sem sajnálja, és soha sem segítene senkinek a cigarettázásban. Az saját maga ellen van. Az ember gyszerűen csak mindig próbálja elkerülni a kényelmetlen helyzeteket. Valahol reméli, hogy ettől a formulától jobb ember lesz.
- És egy kis apróval ki tudna segíteni? - próbálkozik újra az utcai reménytelenség.
- Nincsen nálam pénz. - feleli a menekülő ember.
Pedig az valószínüleg lenne, csak nem akarja odaadni. Furcsa mód, másodjára már a színlelésre sem telik, és ez az egyenes hazugság sokkal őszintébben cseng, mint a könyörtelen udvariasság.
Fáj, de a hátatfordítás maga a leplezetlenség. Fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése