Az 1800-as évek végén már szokatlan volt, ha valaki túl a harmincadik életévén, biztos egzisztenciával és egy működő praxissal a háta mögött még agglegény volt. Mivel nem volt még családos, míg kollégái már egy vagy két gyermeket neveltek, igazságtalannak is tartotta volna, ha szenteste rájuk hagyja a munkát. Egyrészről ez, másrészről az vezette Johnt, hogy a brit birodalom afganisztáni háborúja óta már tudta, karácsonykor sem áll meg az élet. A betegségek és a balesetek sem igazodnak a naptárhoz. A kórházakban mindig szükség volt orvosokra.
Bár felcserként dolgozott eddig, hazatérte óta egyfajta mindenes orvosként ténykedett, kisegítő volt több ispotályos házban és háziorvosként dolgozott Londonban és az utóbbi időben egy különc magánnyomozónak is segített. Karácsonykor gyilkosságok helyett, mindig szomorú emberek bajaival volt elfoglalva. De titkon azt remélte - és ezt nyomozótársának soha sem vallotta volna be -, hogy egyszer egy ünnepi műszak alatt felbukkan egy terhes szűz, aki előtte szüli meg a megváltót.
A detektív barátja semmiképpen sem tudta volna feldolgozni, hogy nem egyszerűen keresztény hívő, de még naív is, mindezt orvos létére. A racionalizmus ezt nem engedheti meg magának.
A szenteste most szokatlanul csendes volt az irgalmas rendi kórházban, így Watsonnak maradt ideje arra, hogy az utcát bámulva nézze a lomhán szállingózó hópelyheket. Különleges este volt ez. Jó ideje nem havazott karácsonykor, London időjárása az ilyesmit nem engedte meg decemberben.
Éppen az ablak peremére hulló lepel fehéren megcsillanó hókristályait bámulta, amikor az egyik bába megcsöngette az orvost szólító csengőt.
John elindult az ajtó felé.
„Talán majd most” - gondolta és alig várta, hogy meginduljon a szülés. Magában persze mosolygott, tudta, hogy valószínűbb egy heveny köhögés vagy egy törött végtag. „Reménykedni azért mindig szabad” - nyugtatta magát.
Bár hitte, amit lát, de nem hitt a szemének. Karácsonykor fog egy szülést levezetni. A csengőt is megrázó idősődő apáca nála jóval kisebb hívő volt. Nem hitt abban, hogy Jézus Krisztus egy londoni kórházat választott volna, a világnak éppen ebben a vérzivataros időszakában.
A megesett lány úgy 16 éves lehetett, sötétbarna haján még felismerhető állagban olvadoztak a hópelyhek. Már leültették egy székre, de látszott, hogy nagyjából 165 centiméter lehet és nagyon vékony. Zihált. Szavakat nem tudott formálni, már megindultak nála a görcsök.
Egy férfi állt mellette, a nő fájdalmaival nem igazán foglalkozott a bábával beszélt furcsa, természetellenes szakálla és nagy sapkája alól, amit nem vett le az épületben.
- Doktor John Hamish Watson vagyok. - nyújtott kezet a férfinak. Az anélkül, hogy a szemébe nézett volna, megrázta azt és kifejezéstelien a felesége vállára rakta a kezét.
- Mióta tartanak a fájások? - kérdezte Watson a nőtől.
A nő nem válaszolt, helyette a férfi szólalt meg.
- 30-40 perce. - hangjában volt valami természetellenesség, ami módfelett ismerős volt az orvosnak.
Az apáca közben felsegítette a szülő nőt, hagyva, hogy az a vállára támaszkodjon egy kórterem felé vezette, ott pedig lefektette egy ágyra. Az őt kísérő szakállas alak hozzá sem ért.
„Zsidó” - gondolta magában John, miután rájött, hogy aznap szombat van. Ez megmagyarázná a szakállat és a még mindig viselt kalapot.
Látva, hogy a nő nem fog válaszolni neki a fájdalmai miatt, a doktor egyenesen a férfihez intézte kérdését:
- Hányadik hétben van?
A férfi egy picit gondolkodott, majd közönyös határozottsággal válaszolt neki.
- Ránézésre a harmincnégy-harminchatodik hétben. - hangja egyre ismerősebb volt Watsonnak - Mármint azt hiszem.
Watson elkezdte vizsgálni, majd forró vízet és lepedőket kért volna, de ahogy felnézett volna a bábára, csak messziről látta, ahogy az előtérben már feltette az apáca a vízet forrni és éppen a tiszta lepedőket veszi elő.
Ahogy a rutin megkívánta, neki állt levezetni a szülést. Szerencséjére a baba nem fordult meg vagy keresztbe, fejjel előre jött ki. A nőnek nagy fájdalmai voltak, de a szülés rendszerint zajlott. Néhány perc múlva a gyerek már kint volt és felsírt. A rejtélyes párnak fia született. A bába elvitte lemosdatni. Az anyja pedig erőtlenül kapkodott a levegő után az ágyon, elernyedt izmokkal. John türelmesen megvárta a placenta érkézését is, majd odahívta a nővért, hogy a munka maradék részében már ő segítkezzen. Az pedig visszaadta a babát az anyjának, és engedelmeskedett.
- Mi lesz a neve? - kérdezte a nőtől és a férfitól. A fura alak nem akart válaszolni. Az anya egy kis habozás után felelt:
- Még nem tudom.
- Miért nem nevezi el az apja után? - alkalmatlankodott John.
- Nincs apja. - válaszolta a nő.
Mielőtt Watson visszakérdezett volna, a bába kitessékelte a két férfit, mondván nem illendő nézniük a hölgy mosdatását. A doktor és az idegen kimentek az előtérbe. Watsonnak csak az előtérben lévő betlehem-féleségről jutott eszébe, hogy karácsony van. Fokozatosan tudatosult benne, hogy egy rejtélyes gyermeken segített. Újra elfogta a vágy, hogy a megváltót segítse a világra.
Már percek telhettek el, amióta nem szólalt meg. Johnt az ilyesmi mindig feszélyezte, pislogni kezdett ilyenkor, mintha füst csípné a szemét.
- Mi a neve? - kezdeményezett beszélgetést, hogy megtörje a csendet.
- Joseph. - válaszolta a férfi a még mindig ismerős hangon.
John szíve egyre hevesebben vert. „Vannak még csodák?” - kérdezte magától.
- Mi a foglalkozása?
- Ács vagyok. - felelte komoran az idegen.
Watson fejében megfogalmazódni kezdett a „karácsonyi csoda” kifejezés, amikor a mellette álló férfi levette a sapkáját és ingerülten rászólt.
- Jajj, John! Maga egy igazi idealista!
Ekkor ismerte csak fel. A nagy Sherlock Holmes volt az.
John hallotta, ahogy lelkében összetörik valami. Abban nem volt biztos, hogy mi, de azt érezte, hogy alig bír beszélni:
- De hát miért? - hebegte.
- Maga még mindig hisz a dajkamesékben John! - mondta cinikusan a férfi, miközben az álszakállat műtötte le magáról. - Magam is meg kellett, hogy győződjek a feltételezésemről. Maga John, a legrosszabb fajta! A vallásos hívő - az utolsó pár szót kifejezetten lassan, némi undorral a hangjában mondta ki.
- És ki a... - kezdett volna az orvos az újabb kérdésbe.
- Egy koldus! - hörrent fel Sherlock - Ha nyitott szemmel járna, maga is tudhatná. Január óta a Baker streetnél kéregett ez a nő, aztán szeptember táján eltűnt. De a felszívódása előtt már látszott rajta, hogy terhes. - folytatta egészen megalázó közönnyel a nagy detektív - Meglep, hogy orvosként ezt nem vette észre! Mindegy. Felkerestem, egy leányanya intézetben találtam meg. Felajánlottam neki az anyagi segítségemet. A személyiségéből és a fizikumából sejteni lehetett, hogy képtelen lesz a szülés közben beszélni. Valamint a jelek alapján kikövetkeztettem, hogy karácsony környékére fog esni a szülés. A terv minden pontja összeállt.
- Terv? - lihegte az egyre döbbentebb Watson.
- Leleplezés! - kiáltott fel Holmes - Hát nem érti? Kiszámítható egy ember maga John, tudtam, hogy József nevű ács, egy apa nélküli gyermek majd megmozgatja magát! A betlehemet is én készítettem, hogy biztosan eszébe jusson a párhuzam. Tudnom kellett, hogy tényleg babonás-e!
Johnnak fel sem tűnt, hogy a hitébe gázolt éppen a nyomozó.
- Most már láthatja, nincsenek csodák! Kár olyan badarságokra pazarolnia az idejét, mint Isten! - vágta ki a befejezést a detektív.
Ahogy a szavak elhagyták a száját, a bába felcsapta az ajtót, és Johnra nézett.
- Kérem írja be a jegyzőkönyvbe, a hölgy a Christian nevet adta neki. Végtére is karácsony van, nem? - mosolyogta a bába, és kétszer megcsókolta a nyakában lévő krisztusi keresztet.
Watson felnevetett, amivel kiváltotta Sherlock döbbent és meglepett érdeklődését:
- Min nevet? Hisz, lelepleztem! - kiáltotta.
- Christian - nevette John - Tudja Holmes, Isten most magára pirított. Az Úrnak van humorérzéke.
Sherlock erre nem szólt semmit csalódottságában. Inkább elmosolyodott és legyintett egyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése