Majd holnap

 A taxi ajtaja becsukódott, és a sofőr egy félperc várakozás után kérdezte csak meg:
- Hova megyünk?
 A fiú várt még egy pár pillanatot, amíg a lány belépett a ház ajtaján, aztán válaszolt csak a vezetőnek. Elmondta, hogy pontosan melyik utca, és melyik úton érnek oda a leggyorsabban. Az árban előre megalkudtak.
- Nem akartál volna hazamenni? - kérdezte a taxis.
- Nem nagyon - válaszolta félszegen az utas.

Largar Antingar

 Némán nézték, ahogy az utcák között cikázva közelítettek a cím felé. A sofőr a sebességváltóval, a fiú a gondolataival játszott.
- Nem is akartál itt lenni? - próbálkozott újra a vezető.
- Nem - folytatta a fiú - De jól éreztem magamat.
- Kár, hogy hagytad egyedül hazamenni.
- A háza előtt álltunk meg, így nehéz valakit ennél jobban hazakísérni - mondta a fiú.
 A taxis bólogatott, befordultak egy útra, majd megálltak a piros lámpánál.
- Ez igaz. De öt méteren is történhetnek veszélyes dolgok - nevette el magát a vezető.
 A fiú csak mosolygott:
- Megvédhettem volna, de szerencsére sértetlenül beért a kocsitól.
- Nem rajtad múlt - hallatszott a nevetés a kormány mögül.
 Pár percig hallgatagon mentek tovább. A taxis törte meg a csendet:
- Ha meg nem akartál itt lenni, menjünk oda, ahol lennél!
- Az messze van. Nem rabolnám vele az idődet.
 Megálltak a ház előtt. A sofőr kiszámolta a kötlségeket, majd borravalóstul rendezték az összeget. A csúkódó ajtó mögül annyit szólt a fiúnak:
- Ha ebbe a csajba belezúgtál, akkor úgy sem először taxizod haza. Ha meg egy másik kell, akkor majd annak a házánál raklak ki legközelebb!
 A fiú csak zavarodottan annyit szólt:
- Majd a következő alkalommal is együtt fogjuk nézni, ahogy besétál egy házba valaki!
 A sofőr elrakta a pénztárcáját és csak annyit mondott:
- Azt nézel, amit akarsz. Én utána mennék, és még emlékszem a címre, ha gondolod.
- Akkor majd következő alkalommal is odatalálsz hozzá, hogy nézzük, ahogy hazamegy!
 A taxis megcsóválta a fejét: „nem ide kellett volna hoznom” - gondolta.
 A fiú nézte, ahogy elmegy az autó. Mindeközben csak azon jártatta magát, hogy vajon mikor állnak majd legközelebb ott, ahonnan a lány elindul a bejárati ajtóig. „Majd holnap” - remélte.

A legnehezebb feladat

- Hánykor érkezel? - kérdezte a lány, miközben a fiú a táskájába pakolt, és a cipője fűzőjét kötötte ki, amelyet előző este csak lerúgott a lábáról.
- Éjszakás vagyok - kezdte, és magában számolgatott, fél tizenegyre végez a munkával, még ott is szedelődzködik majd, bezár a munkahelyén. Ez legalább tíz perc. Plusz még a hazaút, az egy újabb negyedóra. Összesen majdnem fél. - Tizenegy körül.
 A lány elgondolkozott. Közben hallgatta a mosógép ütemes dobogását.
- Akkor én már aludni fogok. - kezdte - Szerintem addigra jár le a mosás. Majd húzd fel magadnak a paplant.
- Jó. - mondta a fiú. Még egy csókra a barátnőjéhez, aztán elindult.
 A munka lassan telt. Nyolc óra jóval hosszabb, mint kimondani a szót, sőt, ennyit dolgozni messze több annál, hogy az ember ugyanennyit alszik. Ahogy az utolsó billentyűket is leütötte, és az utolsó pont is a mondat végére került, már mind a 480 percet érezte a kezében. De minden mozdulatban ott volt a határozottság, hogy tudja mit csinál. Minden könnyű volt. Szinte legyőzhetetlennek érezte magát a műszak után, nem tört meg, csak elfáradt.
 Gyorsan összerámolt, a kulccsal lezárta az ajtót, leadta a kulcsot a portán, majd gyalog hazaindult. Az aszfalt még lehelte magából a meleget. Az utcai mosók miatt fullasztó volt a levegő.
 Otthon csak beosont a lakásba, nehogy felébressze a lányt a sötétben. Lassan levetkőzött, és a csapból ivott, mert a pohárba zúduló víz hangja áttörte volna a csendet. Mivel a fürdőszobai lámpa az ajtón kívül volt, inkább a feketeségben tapogatta ki a fogkeféjét, mert a fény túl bántó lett volna az alvó társnak.
 Profinak érezte magát, mert még egy félrement szuszogás sem jött az ágyból. Csak az alig észrevehető lélegzés.

Flickr/Robert S. Donovan

 Már majdnem befeküdt az ágyba. Amikor kitapintotta csupasz paplant. Nem volt rajta a huzat. Vissza a fürdőbe, a kezével megkereste a vakságban a mosógép ajtaját. Kitúrta a finom fekete szövetet, amelyen még érezhető volt a szárító melege.
 Ahogy megtalálta a csücsköket, nekikezdett a paplan felhúzásának. De akárhogy próbálkozott vagy megtekeredett a takaró a huzatban, vagy bele se fért.
 Az esti sikerélménye, a legyőzhetetlenség eltávolodott tőle. Újra és újra nekifogott a sötétben, de soha sem tudott elboldogulni az anyagokkal. Kezdett kétségbe esni.
 Magában káromkodott. Megint nekilátott, most ezúttal valami más volt, de nem érezte, hogy siker fogja koronázni. Bele is bukott. Újra, és ismét kudarc.
 Az óra pittyent egyet halkan. Már éjfél volt. Már ott tartott, hogy felébreszti a lányt, de nem volt mersze zavarni.
 Aztán egyszer csak minden a helyére került. Végre lefeküdhetett.
 Túl volt élete egyik legnehezebb feladatán: csendben maradt.

Neked fogadom

 Miközben Ő aludt, én csak azt számoltam, hogy mennyi időt tudok még pihenni, ha hirtelen, egy csoda folytán, de álomba zuhannék. Percenként vártam a fáradtságot, de nem áldott meg, bármennyire is kértem.

 Isten egy kegyetlen világot hagyott ránk, és minden egész széttörik. Mi együtt vagyunk, és fogunk is maradni. Minden erőmmel ezért élek, ahogy tudom, hogy Ő is. De a külvilág, akármennyire is ellenállok neki, újra és újra kételyeket ébreszt bennem.

 „Meddig maradunk mi így?” - kérdeztem magamtól, és feleltem újra, hogy „Örökké”.

 Nem leszünk olyanok, mint mások. Ez a szerelem más. Nem fogunk csak egymás mellett élni.

 A sötétben papír után kutattam, hogy egy cetlire felírjam életem legfontosabb üzenetét. Magamban minden egyes sort megfogalmaztam. „Ha egyszer elfelejteném ezt az átvirasztott estét, a saját ígéreteimmel együtt, akkor emlékeztess rá, hogy mindig szeresselek jobban!”.

 A keresgelés abban a 35 négyzetméterben, ami az életünk, egy szenvedés. Máskor soha sem tudok aludni attól, hogy a gangról beszüremkedik a fény. Ő erre csak azt mondja, hogy majd megszokom, és mindig megtiltja, hogy lejjebb húzzam a rolót, mert ügyetlen vagyok. A mozdulattal csak megölném a párkányon álló növényeket az ablakban. Akkor, hogy szükségem lett volna erre az erős, bántó fényre, amely soha sem kímél, rájöttem, hogy már megszoktam. De nem úgy, ahogy a szem hozzászokik a sötéthez, hanem már én is sötétnek látom. Ő akarta így.

 Csendben motoszkálok, de se a papírt, se a tollat nem találtam. Ahogy visszamásztam az ágyba, azzal az elhatározással, hogy reggel majd a szeme láttára írom le, amit ígérek, Ő rögtön, álmában is magától átölelt.

 Mintha csak egy szerződést írtunk volna alá.

A teszt

Volt egy módszere. Soha sem volt meggyőződve arról, hogy egyáltalán van értelme annak, amit csinál. De bízott abban, hogy elég gondos a megfelelő döntések meghozásához.

forrás: flickr.com/photos/lloydh/

 Bár nem dohányzott, már évek óta tartott magánál egy-egy öngyújtót. A kamasz fiú abban reménykedett, hogy majd tűzet kér tőle egy szép lány. A legtöbbször nem azonban idősebb férfiak, nyugdíjba fakult arcok tartottak felé cigarettát.
 A kísérlete, vagy inkább tesztje azonban nem az ismerkedést szolgálta. A terv lényege csak annyi, hogy így kiszűrheti azokat a lányokat, akik dohányoznak. Ezzel pedig gondolatai világában megmentette magát attól, hogy a csókolózás számára egy olyan élmény legyen, mintha egy hamutálat nyalogatna. Egy szűrőnek tekintette ezt a rituálét.
 Egyszer, valamikor az érettségi szünetében éppen a Moszkva térről tartott haza este. A villamos megállónál várta az utolsó szerelvényt, hogy befusson. Tőle egy jó 5 méterre állt a lányt, aki kétségbeesve kutakodott a táskájában. Szőke volt, alig észrevehető hullámos hajjal, vöröskabáttal. Nagyjából érettségiző korabelinek nézett ki. A fiú sokáig nézte, de csak óvatosan, nehogy a lánynak is feltűnjön. Néha az elmenő buszok ablakainak tükröződésében, néha csak mintha az órára lesne rá, így lopott magának egy-egy pillantást.
 A táskában való keresgélés végén a lány felnézett, és egy pillanatnyi szélfújta mosollyal az arcán odalépett a fiúhoz:
- Van esetleg egy öngyújtód?
 Ahogy közel ért, még mindig nagyon tetszett neki a lányt. De megbukott a teszten. Lelkében összetörve átnyújtotta az öngyújtót, elsuttogva egy „parancsoljt”.
 A lány mosolyogva elvette tőle, majd egy pillanatnyi habozás és tapogatózás után, a lány megtalálta a kilógó hosszú cérnát, amely a kabátjából égtelenkedett. Csak egy pillanatra villantotta fel a lángot, de már le is vált a zsineg. Mosolyogva adta vissza az öngyújtót.
 A kamasz csak ekkor tisztázta magában, hogy nem látott cigarettát, amely a tűzért kiáltott volna. Addigra a lány elindult visszafelé, ahol az előbb állt. Ő pedig némi bátorsággyűjtés után követte őt.
„Átment a teszten.”

Csábítás

- Átjössz? - kérdezte a lány a telefonban.
- Nem tudok. - a fiú megigazította a telefont a kezében, aztán higgadtan folytatta - rengeteget kellett ma dolgoznom, plusz szar napom is volt.
- Naaa! Gyere át, csak egy kicsit! - kérlelte.
- Tényleg nem, fáradt vagyok, és tényleg nem volt jó napom.
- Mi történt? - aggódott a vonal túlfele.
- Semmi. - kezdett bele saját maga hergelésébe - Csak a főnököm kitalálta, hogy amit eddig csináltam az szar, plusz még el is kezdett nevelni. Szerinte túlságosan szabadjára szoktam engedni magamat.
- Ebben igaza van. - mondta a lány.
- Azt sem tudod, hogy mire mondta! - kérte ki magának a fiú.
- Jó, ne üvölts!
- De, én nem is üvöltök - védekezett.
- Jó. - pillanatig hallgatott - Ideges vagy?
- Igen. - felelte kurtán, a hangját még mindig nem emelte fel.
- Ne üvölts már! És amúgy is, miért vagy ideges?
- Mert azt mondtad, hogy ne üvöltsek, pedig nem is üvöltöttem!
- Nyugodj meg! - kérte a lány.
A fiú már tényleg ideges lett:
- Jó.
- Na jó, addig nem jöhetsz át, amíg meg nem nyugszol! Szia.
- De én nem va... - a lány már nem hallotta, semmire sem várt, azonnal lecsapta, ahogy befejezte saját mondatait. A fiút már csak a tárcsahang fogadta.

 A fiú megmosta az arcát a hideg vízben. Érezte, ahogy elszáll a dühe. Pár perc múlva már a buszon ült, és a lányhoz tartott. Csak elcsábította.

Észrevétlenül eltűnni az égről II.

III.

 1593. május 20-án éjjel Heywood báró földjén az egyik ágy üresen maradt. Semmilyen előzetes figyelmeztetés, vagy kiszámítható ok nélkül Thomas Kyd se a kötelező vacsorán, se az esti vecsernyén nem jelent meg, és maga után hagyta a szokatlan ürességet a Canterburry mellett fekvő birtokon.

 Csak Marlowe-t nyugtalanította az eset, mivel a major többi lakója csak biccentett a hírre, hiszen ezek a költők köztudottan bohémek. Christopher már ismerte annyira Thomot, - igen, Thomot, mert az évek során a vezetéknévből keresztnév lett, a keresztből pedig csak egy kis csonk maradt - hogy tudja, előre szólt volna barátja, ha távolmarad.

 Éjszaka, amikor már feljöttek a csillagok közül a leghalványabbak is, elindult Patriciához, aki még mindig a városban élt, hogy megkérdezze, mi lehet a bátyjával. Gyalog vágott az útnak, nem akarta, hogy bárki is hallja, ő is elmegy. Rossz előérzete volt, és nem akarta magát is gyanúba hozni.

 Már félórányira járt a birtoktól, kevesebb, mint ugyanennyi időre a várostól, amikor lovasokat hallott, és a fák között meg jelent a fáklyák kiszámíthatatlan narancssárgás fénye, súlyos árnyékokat vetve a törzsekről a földre.

 Bebújt egy árokszéli bodza tövébe, tudta, hogy ott nem láthatják meg. A paták gyorsan vágtattak az úton a Heywood-ház felé. A sötétben nehéz volt meglátni a lovasokat, de az egyiken megpillantotta a csuhát - tudta, eretneket keresnek.

  Rögtön megértette és biztos volt benne, hogy Thomas miatt mennek. Futott, amint hallótávolságon kívül tudta az üldözőket. Negyedóra alatt ért be Canterburry macskaköves főutcájára, először balra, majd kétszer jobbra fordult, majd hosszan egyenesen ment, míg Patricia házához nem ért. Előtte óriási fények ragyogtak, szinte nem is látott, a ház előtt a bazaltköveken máglya lángolt, mindenféle iratokkal és gyerekjátékokkal. Ahogy Marlowe állt, és nézte, megragadta egy kéz, majd berántotta egy sikátorba. Megijedt, attól félt, hogy a királyi inkvizíció az. Becsukta a szemét, és várta, hogy térdre kényszerítsék.

 Mikor megfordult, Patricia volt az. A lány szeme csillogot, mint a borostánykő, ahogy a tűzfénye megvillágította a vízcserepeket a szemében.

- Ne félj, nem hagyom, hogy bántsanak! - kezdte Christopher, nem is sejtve, honnan van benne ennyi erő, miközben maga is remeg. Patricia, letörölte a könnyeket, és határozott lett pillanatok alatt.

- Vigyél el innen! Meneküljünk!

 Christopher csak bólintott és karon ragadta a lányt, együtt végigfutottak a sikátoron, majd megkerülve a tömböt, eltűntek az éjszakában, és elvitte a lányt a Heywood-birtokra.

 Éjjel nem aludtak, de nem is beszélgettek. Csak ültek a sötétben, és várakoztak,. Csendben hallgatták, ahogy a gerenda és a padló recseg, ahogyan kiadják magukból a nappal melegét.

 Másnap, Marlowe összepakolt, azt mondta Heywoodnak, hogy a történtek után elmegy innen, amíg kiheveri, hogy Kydből eretnek lett, és fogva tartják. Gazdája elengedte, és felszerszámoztatta neki a kocsit.

Patricia előre ment az erdőbe, egy bokorban várta, hogy arra jöjjön Christopher. Amikor a költő megérkezett, felugrott a kocsira és már indultak is messze. A lány a férfi vállára hajtotta a fejét, és eltakarta azt egy fátyollal, nehogy bárki felismerhesse.

IV.

 Stratford-upon-Avonben voltak már lassan kéthete, amikor egybekeltek. Mivel Christopher szépen és ügyesen írt, hamisított maguknak két papírt álnévre, a helyi presbiter pedig könnyedén elfogadta azokat valódinak, hiszen ahhoz se nagyon volt szokva, hogy egyáltalán kivonatokat kap a házassághoz, nemhogy még hamisítványokkal is találkozzon.

 Patricia és Christopher már egészen megnyugodott hála annak, hogy már 10 nap is eltelt Thomas elfogatása óta, és őket még senki sem kereste, pedig már jó pár napja visszaküldte a kocsit gazdájának. Az egyetlen hiba, amivel nem számoltak, az az volt, hogy a hintót Stratfordból küldték, elárulva, hogy hol is van a rejtekük. De ennek már 8 napja ,és még senki sem kereste egyiküket sem.

 Azt tervezték, hogy továbbutaznak, fel északra, ott már nem ismerik Marlowe-ként, és új életet kezdhet, mint írnok, vagy deák, netán mint uradalomvezető. Patricia arcáról is eltűnt mostanra az aggodalom, Christopher mellett nyugodt volt, és csak akkor fogta el a szédítő idegesség és a félelem, ha egyedül maradt egy utcán. De Christopher, ha tehette mindig mellette volt, és elterelte a gondolatait.

 Május 29-én délután végül megérkeztek a csuhás lovasok Marlowe-ért, aki önként vállalta a meghallgatást. Még aznap éjjel a helyi parókián be is rendezték a tárgyalót, és Christopher Marlowe-t, aki még mindig nem volt házas, a törvény nevében kihallgatták. A költő elismerte, hogy beszélt Thomas-szal ilyesmiről, de eretnek gondolatok egyikük száját sem hagyták el, az anarchia szó pedig csak egy színdarab miatt került szóba.

 A vallatás se kegyetlen, se erőszakos, se átfogó nem volt. Egyszerűen csak egy beszélgetés. Marlowe már megtanulta, hogy a bonyodalom a drámában akkor jó, ha kiszámíthatatlan. Tudta, hogy letartóztják, biztos volt benne, hogy hamarosan. Nem ment haza a fogadóba Patriciához. Küldetett neki egy levelet, álnevén, majd egy másik fogadóban vett ki szobát, és lefizette a tulajdonost, hogy vallja azt, már 8 napja ott van.

 Másnap reggel pedig megírta élete utolsó drámáját, amelyet még aznap elő is adtak, de  igazságtalanul Christopher Marlowe a premier végét már nem élhette meg.

V.

 Christopher Marlowe utolsó napja békében telt el. Reggel a fogadó ablakában ülve írta meg utolsó művét, egy rövid és szomorú darabot, igazi tragédiát. A főhős érzéseit a szíve mélyéről írta, tudta, hogy milyen az üldözött ember sorsa, a mindent felemésztő félelem. Sosem voltak hitelesek a legyőzött és bukott szereplői, de most minden karakter olyan volt, mint maga az élet. Annyira tökéletesek voltak, mint a felhők, amikben mindenki mást, de a valóságot látja.

 Lelke mélyén tudta, hogy bármennyire is tökéletes a történet, soha, egyetlen egy színház nem fogja előadni, egyetlen színész sem tanulja meg a szöveget rendesen, és egyetlen egyszer sem fog bőrfedő becsapódni a sorai felett miután az utolsó betűt is kiolvassák belőle.

 Délre elkészült az írással, forró viasszal lepecsételte a pergamentekercseket, elküldette őket pártfogójának egy közönséges, hogylétéről szóló levéllel együtt. A küldeményben nem említette, hogy kihallgatták, mindössze annyit írt, hogy valószínüleg három nap múlva újra Canterburyben lesz. Nem osztotta meg azt a gyanúját sem Heywood báróval, hogy valószínüleg máglyán fog állni, bár ő semmit sem követett el, mindössze meghallgatta Kyd véleményét, és elrejtette barátja iratait.

 Délután a fogadóban várta, hogy érte jöjjenek. Nem tudta, mikor érkeznek meg, de gondolta, hogy valamikor olyankor, amikor sokan lesznek, hogy a csőcselék lássa, mi jár a királyi és az egyházi rend felforgatóinak.

 Hamar társaságot talált magának a kocsmában, amelyik kísértetiesen hasonlított arra, amelyikben megismerte Thomas Kydet, ahol eljegyezte őt a sors a kínzással és a halállal, de emellett a szerelemmel is, de éppen csak egy látszatnyi játékos időre, amely folytatás után kiált. Patriciara gondolt, miközben az ostábla játékokat játszotta, és a kockázások során veszítette el egyre kedvesebb tárgyait. A pécsétgyűrűjét, az övét, a monogrammos bőrerszényét.

 Este volt már jócskán, amikor a lovasok megérkeztek. Két katona és egy csuhás lépett be az ajtón, a nagy zaj még a halál ezen londínerei előtt sem szűnt meg.

 Marlowe elkezdett remegni, érezte ahogy a verejték elindul a hátán, egyre szomjasabb lett, és egyre inkább a remény bénította meg, mint sem a félelem. Keresni kezdte az utolsó fogódzókat, végiggondolta, hogy nem biztos, hogy ki akarják végezni, hisz magától vállalta a kihallgatást, csak papírok vannak nála, nem is az ő írásával. Ám, ezeket a gondolatokat hamar elhajtotta.
 Tudta, hogy nem lehet ennyire naív. Biztosan és büszkén várta Ő, Christopher Marlowe, eretnek és felforgató, a halálát. Utolsó gondolataiban elbúcsúzott mindentől, amit átélt. Örült, hogy elküldte a levelet Patricianak. Egy utolsó vágya volt, hogy ne kapják el, ne kaphassák el soha, inkább legyen máshogy vége.

 Amikor a hatóságiak egyre közelebb értek, nem zavartatva magát környezetétől felállt. Ellökte az előtte állót, kicsorgatta az egyik lámpásból az olajat, és egy gyertyát dobva a zöldes arany színű folyadékra, meggyújtotta azt.
 A lángok lélegzetvételnyi időt vártak csak, majd sisteregve és éhesen, pillanatok alatt felcsaptak, és senki sem tudta, hogy merre ugorjon. Költőnk a többi lámpát földhöz csapta, vagy leverte, amit elért, azt a tűznek szentelte. Mindent le akart rántani oda, ahova az inkvizíció őt szánta.
 A fojtó füst és a pattogó lángok pillanatok alatt legyőzték a szobát. Mindenki félt, csak Marlowe nem. Ő ura volt magának, tudta, hogy így nem kaphatják el.

VI.

 Másnap csak romok maradtak a fogadóból, rengetegen égtek meg odabennt. Kivéve a két katonát és a papot, valamint a fogadó előterében állókat. A bent lévő nagyjából 100 emberből 10-en biztosan meghaltak, a többiek között viszont a többség megégett, de túlélte. Főleg a kocsma hátsó tratktusában nem menekülhettek meg, hisz ott volt a legfullasztóbb a füst, és arra terjedtek leghamarabb a lángók.

 Az utólagos vizsgálatok után kiderült, hogy az áldozatok között van az ámokfutó, az eretnek maga is, Christopher Marlowe. Az ördög sem menthette meg az isteni igazságtételtől, prédikálták utána a papok és a lelkészek. A megtalált pecsétgyűrűjét és erszényét a helyi templom előterében mutogatták az érdeklődöknek, és rajtuk példálózva intettek mindenkit óva, attól, hogy a rend ellen legyen.

  Christopher Marlowe így 1593. május 30-án meghalt a több, mint 100 szemtanú előtt, és vele együtt elpusztult az angol drámaírók legjobbika.

 Christopher Marlowe hagyatékát azóta is megmutatják mindenkinek, aki Stratfordban jár, és a személye az eretnekség elleni érvelés egyik főbástyája lett - "a lángok Marlowe-t is utolérték" szólt a mondás akkoriban.
 Senki sem hallotta többször ezeket a beszédeket, vagy látta volna többször a megégett erszényt és a pecsétgyűrűt, mint George Williams, az egyetlen, aki 1593. május 30-án éjjel észre vette, hogy a Porrima csillagkép legfényesebb csillaga, az M3201-es elhalványult egy picit.

 George Williams azóta is Mary Humble, születési nevén Patricia Kyd, első és egyetlen férje. Valamint Ő az egyetlen, aki valaha látta, és eljátszotta a néhai ünnepelt költő, Christopher Marlowe legutolsó drámáját.

Észrevétlenül eltűnni az égről I.

I.

 1593. május 30-án kialudt az M3201-es csillag fénye. A dátumot, de még az órát is pontosan ki lehet számítani a távolság és a fénysebesség egyenletéből. A fizika törvényeit nem csapja be semmi, így a ma kialudt távoli napról is tudjuk, hogy jó ideje csak a fénye élt velünk.

 A pár pillanat alatt elsötétedő fénypont észrevétlenül tűnt el az augusztusi égről, mivel az emberi szemet megtéveszti az a tény, hogy az égbolton pontosan egy másik égitest árnyékában pislákolt utoljára.

 Több, mint 400 év bőven elég ahhoz, hogy az emberek egy csillagot elfelejtsenek, főleg, ha azt sem tudták, hogy egy távoli ponton a végtelenben az már csak egy hamvaiba fulladó csillag. Kevesebb idő is elég volt és kevesebb tudományos tény kellett ahhoz, hogy I. Erzsébet korának leghíresebb költőjét elfelejtsék és eltűntessék a saját egükről.

II.

 A fogadót kívülről az alkohol jellegzetesen fanyar illata lengte körbe, míg bentről csak az olajlámpák és viaszgyertyák ablakon kiragyogó pisla fénye kente sárgára a földet az épület előtt. A helyiségben a beszélgetések erőteljes üresen és értelmezhetetlenül pattogó zaja miatt az emberben a gondolat is megfagyott. Egy pillanatra még azt is elfelejtette a drámaíró, hogy kit is keres itt 1591. szeptemberének egyik estéjén. Csak egy hirtelen szó villant át a fején: Hamlet. Aztán már a tompa háttérzajból élesen és hangosabban vált ki egy mély, morajló beszéd:

- Kit keres, Uram? - a fogadós volt, kezében két agyagkorsóval. Minden szó úgy hagyta el a száját, hogy Christopher Marlowe költőre és drámaíróra egy kósza szemmozgást sem fecsérelt.

A kocsmáros magas és telt ember volt, csimbókosan lógó hajjal, amelyre már se a fekete, se a sötét barna szó nem illet, pusztán a sötét pedig nem lett volna elég kifejező.

- Thomas Kydet. Azt üzente, hogy itt találom. - szólt a helyszínhez képest elegánsan ötözött Marlowe.

Pedig valójában külsejét annyi tette előkelővé, hogy haja és szakálla rendezett volt, bár mind a kettő a korához képest rövid volt, valamint gazdaggá tette az is a kocsma többi vendége számára a megjelenését, hogy az nap éppen frissen mosott ruhát vett.

 A kocsmáros a nyaka alá szorított egy kenyeres kosarat, a hasát kissé kitolva, a kezében lévő korsóval és az egész torzójával együtt  egy békésebb és csendesebb sarok felé mutatott, ahol jól láthatóan nem a fogadó legtöbb vendégéhez hasonló parasztok valamint mesteremberek ültek.

 A drámaíró óvatos léptekkel haladt a halkabb sarok felé. Menetközben kereste a zsebében a megbízója, vagyis a pártfogója levelét, valamint igyekezett senkihez sem hozzáérni. Nem azért, mert magát különbnek tartotta volna a tavernában fogyasztó társaihoz képest, hisz maga is ilyen helyeken múlatta még nem régiben idejét és pénzét, hanem éppen azért, mert ehhez hasonló helyeken eltöltött már években mérhető időt, tudta, hogy a legkisebb lökés vagy érintés is elég lehet egy olyan félreértéshez, melynek végeredménye egy fájdalmas kocsmai verekedés vagy dulakodás.

 Biztonságos járása kifizetődött, viszontagságok nélkül jutott el az asztalhoz. A társaság a vaskos fapadokon azonnal felnézett rá. Ekkor győződött meg arról Marlowe, hogy túlságosan elkalandozott az esze azon, miként kerülje el a részegeket, és kevéssé tévedt el az illendő köszöntés átgondolásában. Bár nem szerette megtervezni beszélgetéseit, mert a valóság mindig rácáfolt a saját játékára, de mint író hajlamos volt arra, hogy felkészüljön minden párbeszédre, gyakran egész librettók születtek fejében egy-egy helyzetre, azonban ilyenkor csak még dühösebb volt, ha beavatatlan társai (akik magukról azt sem tudták, hogy éppen a történelem egyik legjobb drámájában játszanak) elrontották a szövegüket.

 Nem tudta, kihez forduljon, pár gyertyapislákolásnyi ideje volt csak arra, hogy mindegyik arcot felmérje, és a megfelelőt megszólítsa. Az összes tény, amit tudott Kydről, hogy nála kevéssel idősebb férfi, arcát szakáll borítja, amely a melle közepéig ér, és bal füle magasabban van, mint a másik.

 Gyorsan mérte végig a társaságot, a két hölgyre nem vesztegetett időt, de még így is négy férfit kellett végigvizslatnia, egyiküket zárhatta csak ki azonnal, mert annak arca borotvált volt. A másik 3 férfi viszont tanácstalanul egyformának hatott, a füleik megvizsgálása pedig nem éjszakai feladat lenne.

Már kérdésre nyílt a szája, amikor a neki félig háttal ülő férfi kezén tintafoltokat pillantott meg. Ez nem jelenthetett mást, mint, hogy rábukkant a másik költőre. Még gyorsan megnézte a saját kezét, ahol hasonló lila alaktalan formák illetlenkedtek.

Kezét gyorsan a megtalált férfi vállára tette, és azzal a nyitott szájjal, amelyik még kérdezni akart, a kíváncsiskodást megszólítássá kovácsolva elkezdte:

- Thomas Kyd, ha jól tévedek?

- Nem téved, se jól, se rosszul. - nevette el a végét saját válaszának Mr. Kyd. A férfi karcsúbb volt, mint a társaságban bárki, ruhája is drágább, mint asztaltársaié. Haja barna színű, rendezetlen, de nem elhanyagolt, benne egyre több ősz hajszállal. Szeme fénye is szürkésebb volt, de égett benne valami tűz, ami ilyenkor már a legjobb drámaírókéból is kialszik. Kezével leülésre invitálta az alkalmatlankodó Marlowe-t, és lábával ki is tolta neki a két pad melletti széket.

- Köszönöm. - ült le Marlowe - Gondolom, nem zavarom, ha még hellyel is kínál. - erre feleletként csak egy mosolygós bólintást kapott Kydtől, a többiek pedig zavartan és érdeklődve várták a folytatást - Heywood báró gratulál az Ön egyik tragédiájához, megkért, hogy ezt kifejezendő adjam át levelét, melyet a tiszteletreméltó szerzőnek, azaz magának címzett.

 Kyd hanyagul vette át a levelet, a tekercsnek csak a tetejét fogta meg, hagyta, hogy az alját a lefelé ható erő majd kinyissa. Az ilyen hanyagság megdöbbentette Marlowe-t, aki már jó ideje nem látott hasonlót a bársonyhoz lágyult arisztokraták között. Kyd gyorsan olvasta át a pergament, amit a gyertya hátulról világított át. Majd feltekerte, és visszaadta Marlowe-nak.

- Holnaptól lakótársak és kollégák vagyunk. - hagyta el nyugtalanító természetességgel Kyd száját a frázis - Csatlakozna hozzánk, ha már úgyis meg kell ismernünk egymást?

 Marlowe meglepődött mindentől, amit hallott. A meghívástól és pártfogója szándékától, hogy újabb költőt vesz szárnyai alá. A meghívást elfogadta, és számára pillanatokon belül ihatta a friss almabort és érezhette, ahogy a meleg átöleli belülről és átsegíti a nyugalomba.

 Az este további részén rendkívül jól szórakozott. Bár általában maga szokott hangosan előadást tartani, vagy éppen szavalni, most hagyta a testét és lelkét ráhangolódni Kyd szavaira. A legfelforgatóbb gondolatokat hallotta aznap éjjel, kezdve királyról, görög demokráciáról, eretnekek igazáról és az egyház pálfordulásáról, amellyel elhagyta a krisztusi utat, és bár szögesen mást gondolt magában, a lelke ott a padon egyetértett.

 Már csak ők ültek ott a sarki asztalnál, a munkások és parasztok már a másnapra készültek, hogy újra a feladataik fölé hajtsák fejüket. Egy szokatlanul könnyed téma, a környékbeli bűnözésről szóló előadás közben, egy ifjú hölgy lépett be. Kyd vállára tette kezét és csak egy némán elsuttogott szóval hagyta el a formaságokat:

- Most.

 Kyd ránézett, majd bólintott. Karjával legyezett egyet a társaság felé a szőke lánynak, és magyarázni kezdett:

- Patricia, ezek itt a barátaim, többségüket ismered. Peter deákot és Simon joszágbiztost biztosan, Maryt is természetesen. Gabrielről már meséltem, de a fiatal urat - mutatott ekkor Marlowe felé - tudtommal nem. Ő itt Christopher Marlowe, korunk legnagyobb drámaírója!

 Marlowe számára ekkor derült ki, hogy Kyd tudja, hogy kicsoda ő, míg a társaságnak csak ekkor jutott eszébe, hogy ki volt eddig vendégük az asztalnál. Marlowe a meglepődéstől és a tanult illemtől vezérelve rögtön felállt, majd meghajolt a még hozzá képest is fiatal szőke Patricia előtt. Majd a bortól felszabadultan kezet is csókolt neki, ahogy a nemeseknek szokás. A lány csak nevetett, nem erőltetetten, hanem őszintén.

- Maguk költők! - nevette el magát - Pont, mint a bátyám! - ezzel elárulva, hogy milyen viszonyban is áll Thomas-szal.

 Marlowe szívét egy másfajta melegség töltötte el, mint amilyet a bortól kölcsönzött. Ekkor nézte meg jobban Patriciat, aki angol létére valóban gyönyörű volt. Haja hosszú és fonatlan, ahogy az a polgárokhoz illik, teste karcsú és törékeny, ruhája pedig finoman szegett és hímzett, ahogyan a walesiek készítik.

 A társaság lassan állt fel, de Marlowe hamar elkerült a lány mellől, mert eddig ivópajtársai egyre többet kérdeztek tőle és róla, most hogy tudták, a Dido szerzőjével beszélnek. Kyd legutolsóként ment ki Patricia mögött a fogadóból, visszaintve a csapmesternek és annak feleségének, jó éjt kívánva.

 Kilépve Marlowe és Kyd egyszerre nézett fel a csillagokra (úgy látszik, a költőknél ez így szokás), de más-más pontra bámulva. Kyd a jóöreg Oriont kutatta, amely a téllel együtt közeledett az égen, míg Marlowe szeme a Porrima csillagkép legfényesebb testjére bámult. Végül leszegték fejüket, és eltűntek az éjszakában, már szétválva.

A szépség természete

A szépség néha velőig hatol!

 De én már alig vártam, hogy belépjek a lakásba, és megmeneküljek az érett esőcseppektől. A kaputelefon már lent, a bejáratnál elárult. Ahogy beütöttem az ajtót nyitó kódot, bent egy apró csengetés, mint egy alaktalan, de felettébb harsány inas, jelentette be érkezésemet.

  A belső udvaron már láttam is, ahogy a lakás ajtajában vár rám. Készült valahova, látszott az egész állásán, a haján, a cipőjén, hogy indul valahova.

 Ahogy felértem, elmaradt a jól megszokott csók. Csak a nyakamba ugrott és megölelt. Ez az egész pont arra volt jó, hogy  összezavarjon. Baj van? Megint elkövettem valamit?

 Aztán megállt, mintha csak a kifutón pördülne egyet, és számonkérőn, de valami játékossággal a hangjában, szikkadt tömören megkérdezte:

- Na?

- Csinos. - próbáltam egy mosolygós kétértelműséggel menekülő utat építeni magamnak arra az esetre, ha mellé lőttem volna.

- Szupi! - mondta gyorsan és befordult a fürdőszobába, hogy újra játszon a lányos szépítőkkel.

 Én utánna léptem. Majd biztosnak érezve a helyzetet - bár férfiként egy nővel beszélve ilyet senki sem élhet át, még eladó-vásárló találkozásnál sem - számonkérésbe csaptam:

- Hol marad a csókom? - kérdeztem

 Megfordult, elindult felém, majd mikor már elindult a fejem, elkapta a száját.

- Náná! - kezdett ostoros szigorúsággal fegyelmezni - Most tettem fel a szájfényt!

 Szerencsére nem gondolt bele, hogy én ezt eddig észre sem vettem. Nem azért, mert nem figyelem meg eléggé az arcát, de nem is amiatt, hogy töppedt érdektelenség fűzne a külsejéhez. Egyszerűen a rossz fényviszonyok, a szemembefutó esőcseppek a hajamról, és a jellemzően lassú megfigyelőképességem vidám egyetértésben játszottak ki.

- De nem miattam raktad fel? - estem vissza a vallatós hangsúlyozásba.

- Azért tettem fel, - kezdte a tanítónénis dalolását - hogy szép legyek!

 Pusztán egy pillanatra gondolkodtam, aztán újra döftem:

- És nem nekem akarsz tetszeni?

- De! - másodpercnyi szünetet sem tartott - De neked akárhogy tetszem! - mondta annyira rosszallóan, mintha ez már baj lenne - Viszont ez kell, hogy én is szépnek érezzem magam!

 Rám mosolygott, majd az utolsó szemkihúzás után, felkapta a táskáját és a kabátját, hogy elindulhasson a barátaival pusztán szépnek lenni.

Az esernyő

 Az esőcseppek lassan hirdették a közeledő záport. A fiú az esernyője után nyúlt és próbálta kiszabadítani a védőszárnyakat. A zsinór azonban, amely a küllőket és a rugókat nyomta össze makacsul tartotta magát.

 A lány egy ideig szurkolt, hogy sikerüljön kinyitni az ernyőt, aztán érezve a hajában az egyre sűrűbb vízpermetet, karon ragadta a fiút és berántotta egy eresz alá.

Az eső ekkor már nem várt, teljesen szenvedélyével esett a felhevült aszfaltra, mint ahogy a fáradtság esik az ágyba. Ekkor elevenedik meg csak igazán.

A pár percekig nevetett és nézte egymást. Az ernyőt el is felejtette már az egyikük.

- Béna vagy! - incselkedett a lány.

 A fiú csak pofákkal válaszolt, majd egy határozott lépéssel kiállt a vízfüggönybe. A lány csak nevetni tudott, míg a srác bajosan, de elbánt az ernyővel és pattanó hanggal kinyitotta azt, majd a lány felé nyújtotta.

 Ő már csak mosolyogva nyúlt utána, amikor is a fiú kirántotta az eresz alól, félre húzta a kezét, benne az esővédővel. Ekkor már csak a srác nevetett.

 A lány egy pillanatra meghökkent, majd az ernyő alá állt, megcsókolta a fiút és együtt elindultak a Múzeum körút díszburkolatán az Astoria felé. Picit sem zavarta már, hogy Ő is elázott, csak az piszkálta, hogy a lábát mosta a pesti mocsok. 

Vízparton

A fiú és a lány a tóparton hevertek, és csendben nézték a sima víztükröt. A lány egy könyvet olvasott és közben a hasán feküdt. A fiú a fűszálakat tépkedte, néhányból éppen egy karkötőt próbált összekötözni, de azok folyamatosan elszakadtak. A nagy koncentrációban a víz-felé fordult és közelre fókuszálva dolgozott tovább.

A lány ahonnan nézte, azt hitte, hogy a fiú magát bámulja a vízben. Hogy megviccelje egy kavicsot fogott és a barátja feje felett a víztükröt akarta összefodrozni. Azonban a  dobás félresikerült és fiú fejéről pattant a kavics a fűszálak közé.

Azonban a szerelmben egy ilyen pici ütés csak mosolyt szül.

Elmosva

Nehéz nagyon közelről tisztán látni, mert a szem egy bizonyos pont után képtelen fókuszálni. Az ember viszont olyan, hogy mindent a lehető legközelebbről akar megvizsgálni.
Amennyire szeretjük egymást, annál inkább közelebb húzódunk a másikhoz, és annál nehezebben látjuk meg a hibáit.
És ez így van jól, hogy az elmosottság kitisztít minket a másik szemében!