Kolumbusz holdfogyatkozása

A ladikokat lassan ringatták a part közeli hullámok, amikor Kolumbusz és a hurrikán megtépázta két fregatt megérkezett Jamaikára. A csónakokat fáklyákkal világították ki, amelyek selyem függönyként terültek el a vizen.

A bennszülöttek a partról nézték, ahogy az európaiak közeledtek az éjszakában. Örömükben, hogy a barátaik visszatértek, összegyűjtötték az élelmeiket és hamar neki láttak a munkának, hogy ünnepélyesen fogadhassák a spanyol hajósokat.

A tengerészek meghatódtak a vendégszeretettől és a sziget királyával könnyedén megállapodtak arról, hogy addig maradhassanak, amíg ki nem javítják a két hajó sérüléseit. A törzsnek az öregedő kapitány a barátságukért cserébe fémbaltákat és tükröket adott.

A viszony harmónikus volt. Legalábbis Kolumbusz számára, aki már nem lelte örömét abban, hogy a sziget lányaival szórakozzon, sem abban, hogy felügyelje a javításokat. Inkább az útvonalakat tervezte és az időjárásról írta feljegyzéseit. Ha ki is ment a partra a kapitányi szállásról és a fedélzetről, akkor is leginkább az állatokról írt és a növényzetet vizsgálta. Leggyakrabban azonban csak könyveit olvasta és az elsőtisztjével sakkozott.

A tiszti étkezdében örömmel fogyasztotta a szigetről felhozott étkeket, a helyi madarak ízletes húsa különösen elnyerte a tetszését. Amennyire ő hallotta, a legénység méltó módon viselkedett az őslakókkal. Ezért is volt különösen meglepve, amikor egyik este a tattról nézve a már majdnem teli holdat, meglátta a partvonalában a közeledő tüzeket és az előlük menekülő csónakokat. Amint a csónakok közelebb értek, már hallotta a kiáltásokat.

Visszatért a szobájába és azonnal az egyik tisztjét hivatta, aki a matrózokért felelt. Döbbenten hallotta, hogy azok fellázadtak a sajátjaik miatt, mert elkanászodtak és a törzsbéli nőket hajkurászták. A nagyobb baj az volt, hogy a férjezetteket is. Emiatt most a vesztüket akarják.

Egyik nap, éppen a csillagászatról olvasott és innen támadt a mentő ötlete. A legénységnek megtiltotta, hogy másnap a partra menjenek. Csak ő és egy kisebb testőrség szálltak ki.

A kapitány, bár öreg volt, lelkesen és élettel telien tartotta meg beszédét a törzsfőnöknek, annyira, hogy még a tolmácsokon keresztül is átérződött az erő a szavai mögül. Elmondta, hogy az istenek beszéltek vele és megharagudtak a sziget lakóira, hogy azok így bántak az európaiakkal. Büntetésből aznap éjjel el fog sötétedni a Hold örökre és vérvörösre változik előtte a színe.

A helyiek ugyan féltek, de nem akartak meghajolni a spanyolok akarata előtt. A férfiak nehezményezték, hogy a matrózok a feleségeiket akarják és nem enyhültek meg a fenyegetéstől.

Azonban az éjjel valóban bejött Kolumbusz ígérete és számítása. A könyvek nem tévedtek. Valóban holdfogyatkozás volt aznap. A vörös szín, ugyan csak a saját sejtése volt, de beigazolódott. Így még abban az órában, hogy a Hold közel teljesen eltűnt a csillagok közül, a helyiek már csónakjaikon közeledtek a hajók felé, mellüket verve és jajveszékelve. Újra hozták az ételeket és sírva kínálták fiatal lányaikat. Könyörögtek, hogy tegyék vissza az égre a Holdat, és ne vessenek véget a világnak.

A kapitány visszautasította a nőket és megbocsátott a szigetlakóknak, de saját legénységének megparancsolta, soha ne éljenek vissza a vendégszeretettel, ami itt fogadja őket. A lányokat kerüljék és őrizzék meg méltóságukat.

A legénység tagjai közül sokan voltak tanulatlanok és rutintalanok. Ők még soha sem láttak ilyen jelenséget, és ők is azt hitték, hogy az Úr üzen nekik. Ha az emberek egyszerűek, valóban túlértékelik a nagy dolgokat.

Kolumbusz emiatt két helyen is Isten lett, és senki sem mert játszani a türelmével. A kapitány pedig innentől folyamatosan elkísérte embereit a szigetre és szemmel tartotta a civilizáltakat. Hajlott kora ugyan már akadályozta a táncban és az ünneplésben, de jelenléte jóval derűsebb lett. A legénység is jobban élvezte társaságát, de Ő soha nem felejtette el, hogy mennyit segítettek neki a könyvek, ezért minden este olvasott.

Azonban életében bármennyire is komoly volt, ha akárhol a nagyvilágban meglátta a teliholdat, mindig elmosolyodott, egészen halála napjáig, amikor maga is csillagot és fényt kapott az égen.

A történet biztosan igaz, de sajnos, a forrásra nem emlékszem. Ha valaki esetleg tudna bővebb információval szolgálni, ne habozzon megosztani azt!