2012. április 9., hétfő

Kiszáradás

A szél felmarkolt egy zsáknyit a homokból és az egyszemélyes karaván elején haladó teve szemébe szórta. Az már megszokottan hunyorgott a sárga portól. A hajcsár nem kínozta a szíjjal az állatot, egyrészt mert a kezeivel védte a saját látását, másrészt együtt is érzett a hátassal.

Mire beértek az oázisba, már annyi homok került a vízbe, hogy ihatatlan lett. Két pálmafa közé kifeszítette a sátrát, és egy nagy szőnyeggel a tevét is letakarta. A por és a kiszáradtság már marta a torkát. Alig bírt a kínokat. Tudta, hogy nem sokára kiszárad, kezdte visszaszámolni a perceket, úgy vélte, hogy egy 4 órája lehet hátra. Számot adott az életéről. Csalódottan gondolta végig a hibáit és azt a pazarlást, amit életében elkövetett. Perlekedett a nagy prófétával és Allahhal, hogy így kell meghalnia, magányosan és szenvedések között. Száműzte az isteneket az életéből az utolsó órán. Igyekezett olyan pózban meghalni, amely méltó a rangjához, ahogy egyre múlt az idő, megunta a halálfélelmet, helyette csak feküdt. Várt. Hogy spóroljon a fájdalommal és az erejével, elaludt.

Reggel, mikor felébredt a vihar elvonult, a vízben pedig leülepedett a homok. Amikor lehajolt a parthoz inni, meglátott egy homokrózsát. A kővirágot magával vitte és valahányszor nagyon szomjas lett, és magányosnak érezte magát, eszébe jutott az oázis és a szerencse, ami akkor érte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése