Amikor a Mózest üldöző fáraó seregére rátört a Vörös-tenger kétoldalról, mindenkit a halál fenyegetett. Egy pillanatra a kétségbeesés kerítette hatalmába Ámon papjait, aztán egyikük mormolására figyeltek fel.
- Oszer ton taimu! - harsogta a főpap kezét az égnek tartva.
A többiek hamar átvették a sorokat.
Amikor a hullámok összecsaptak, a legtöbben a páncéljaikat vetették le és úgy próbáltak úszni. A tenger fenekétől azonban messze volt a felszín, kevesen jutottak fel.
Az Amon-papok imája hatott, és az ősi atlantiszi varázslat a fáraót és közvetlen testőrségét megmentette a fulladástól, de hatalmas fájdalmat követelt ezért fizettségül.
A papok és a kíséret őrlő kínok között változott át az emberre nagyon hasonlító vízi lényekké. Az Afrika és Ázsia mesgyéjén elterülő vidéken nem láttak még ilyet, így a megmaradt, az özönvizet túlélő egyiptomi katonák azt hitték a furcsa szörnyekről, amikor azok a felszínre értek, hogy a zsidók istene tengeri rémeit küldte utánuk, hogy a halálba taszítsa őket.
A fókává változott arisztokraták azonban nem bántottak senkit. Mindenkit a partközelébe tereltek, aki pedig elfáradt úszás közben, azt nem hagyták lemerülni és a partra segítették.
De ők képtelenek voltak elviselni a tűző napot és a forró tengert. A földrajz akkor még kedvezett nekik, és a Vörös-tenger tajtékzása még annyira tartott, hogy az egybeért a Földközi tengerrel.
Így könnyedén északnak vehették az irányt és most is a távoli Izland szigetén élnek. A mai napig, csak Izlandon tudják azt, hogy a fókák, melyeknek olyan nagyon hasonlít a csontvázuk az emberére, valójában a fáraó utódai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése