A szobor

Azokban a napokban ért véget a harc a város falain belül.

- Uram, a Guelfek elvonultak, nyugatra tartanak. Már nem jönnek vissza.

- Mindannyian elmentek?

- Az összes család, a Pazzik, a Venturak, de még az az Allighieri is elkotródott.

- Kár érte! - sóhajtott a nemes Lorenzo.

- Na de, Uram... - rökönyödött meg Salvatore.

- Ugyan, tehetséges volt. Mind tudjuk - állította meg a férfi. - Szobra lehetett volna az Arno mentén.

- Már a gondolat is szentségtörés! - csattant ki a talpig fegyverben álló katona - Ez mégis csak egy Guelf! Elárulta a császárt!

Lorenzo sóhajtott. Végignézte a várost és csodálta a Hídról, ahogyan a guelf tornyok téglánként tűnnek el és a helyükbe lép a sárgás-szürke por.

- Mi meg a pápát, barátom - kezdte halkan - mi meg a pápát. Lehet, az a pokol ránk vár, amit az a Dante megírt.

- Méltóságos, Uram, az lehetetlen! - értetlenkedett.

- Akkor legyen úgy! Ne bontsanak le több tornyot, de költöztessenek beléjük íjászokat! - adta ki a parancsot, aztán Lorenzo eltakarta magát köpenyével és elindult.

Útját a Dóm építése felé kezdte. Szemét védve a naptól elbámulta a faszerkezeteket és a csigákat valamint azt, ahogy itt, szemben a guelfek tornyaival téglánként épül Krisztus új palotája.
Majd elindult le, a vámház felé. Útközben egy kútnál megállt és ivott a vízből. Felnézett meglátott egy kápolnát és keresztet vetett. Pont ott, ahol ma Dante Allighieri szobra áll.