Emberi színjáték

Baudelaire kíváncsian várta a találkozást a nagy íróval, Honoré de Balzac-kal. Három éve leveleztek már, közemberként, a nagyvilágtól titokban. Így levetkőzve az irodalmi levelek köntörfalazó és utalgató nyelvezetét.

A párizsi találkozót hosszú egyeztetés kísérte, Charlest meg is lepte, hogy a kor egyik legnagyobb élő francia írója ennyire körülményes lehet. Mód felett nehéz volt megfelelő kávézót találni a meghatározott negyedben, amely kellően sötét a fénytől elszokott szemű Balzacnak.
De mentségére legyen mondva, legalább pontos volt. Balzac testes alakja pontban délben jelent meg az ajtóban, először botját rakta be az ajtón, csak később látszódott meg sötét köpenye és felöltője. Arcát a bajusz majdnem teljesen betöltötte és első látásra inkább tűnt egy olasz kocsisnak, mint a kor elismert és szeretett írójának, aki éppen most fejezi be az Emberi színjáték 75. regényét. Nem tétovázott, rögtön a pulthoz ment és egy jó nagy pohár bordóival köszöntötte a kinti világosságot felváltó benti félhomályt. Az italt azonnal meg is itta és észre sem vette, hogy a vörös folyadék cseppekben hullik a bajszáról. Rendelt még egy pohárral, majd szemével megkereste a fiatal költőt és botját a levegőbe emelve sietve odament hozzá, annak éppen csak ideje volt felállni, hogy már rögtön kezet is rázzon vele.
- Szólítson Honorénak! - kezdte az ismerkedést az idősebb Balzac - Maga meg mit iszik?
- Konyakot. - felelte gyorsan a fiú - Sajnos, becenévvel nem szolgálhatok.
A megjegyzés annyira tetszett Honorénak, hogy belerászkódott telt alkata.
- Ez tetszik! Maga vicces! - mondta hangosan és megivott egy újabb korty bort, ezúttal portóit. Komolyabb hangra váltott és folytatta - Sajnos, nincsen sok időm, bár régóta várom a találkozásunkat! De sajnálatos módon követnek!
Charles-t meg sem lepte. Egy-két költő barátja mesélte már, hogy Balzac kicsit szentimentális és végtére is mivel irodalmárokról beszélünk, lehet ők épp az üldözési mániát értik szentimentalizmus alatt. Így a fiú próbált enyhe meglepettséget színlelni és kérdésbe kezdett:
- Egy rajongó talán? Vagy egy szerencsevadász? - finomkodott.
- Úgy bizony! Egy szerencsevadász - mondta Honoré fellelkesülten, viszonylag ritkán voltak fogékonyak az emberek kirohanásaira, kezdte megszeretni a fiatal kollégáját - Ez a Nadar, Felix Nadar egy borzalmas ember...
Az izgalmak hatására újra belekortyolt a borba. Charles-nak ismerős volt a név, ha jól emlékezett egy karikaturista volt az Esti Újságnál.
- Fejébe vette, hogy ellopja a lelkem! - folytatta a férfi. - Már üldöz azzal a gépével, amivel lopja az életet! Csak egy villanás és az ember már ott áll kifosztva!
- A daguerréotype-ra gondol? - kérdezte Baudelaire.
- Nevezze, ahogy akarja az Ördög! - horkant fel izgalmában Honoré. - Tudja, fiam, az embernek véges számú szellemi képe van Lucretius szerint. Ő ezt filmnek hívja. És nekem ebből a filmből jó sokat elvitt és fog elvinni az ital, szóval nem tékozolhatom ilyen ostobaságokra, mint a dager!
- No, de Lucretius biztos, nem erre gondolt, hisz Ő nem is láthatott még ilyet... - kezdett volna bele Charles a védelem felépítésébe, de a kiváló érvelő Balzac már át is vette tőle a szót.
- Én inkább nem kísérletezem. Én csak azt tudom, hogy a bőrünket se sikálhatjuk akármeddig! És ott van Serges esete is! - itt picit megcsuklott a hangja - Őt épp egy olyan villanás ölte meg!
Azzal zsebébe nyúlt, egy kis kartont húzott elő és megmutatta, hogy miképpen mósodott el az éppen összeeső alak.
Baudelaire megijedt. Emlékezett Tollies-re, régi barátjára, aki azután szokott rá az ópiumra, hogy elkészült róla a kép. És megbocsátható módon a tények furcsa állása és a tapasztalt, elismert író szavai gyökeret vertek a fiatal, alig 20-as éveiben járó költőbe.
Charles maga nagyon sokáig félt a dagertől és évekig mániákusan gyűjtötte a furcsa halál eseteket és élettörténeteket, amelyek a fénykép első formájához kapcsolódtak. Azonban a találkozó után néhány évvel később látta a fényképet az íróról, az Esti Újságban. Arról a barátjáról, aki kitolja a hasát, nem néz a gépbe, kezét a szívére teszi és bátornak látszik. Balzac hát mégis kamera elé állt!


És azóta megállíthatatlanul lopják a lelkünk rétegeit és folyik az emberi színjáték. Erőltetett mosolyokkal, örökkévalóságba mentett álbarátságokkal és interneten terjedő paparazzi fotókkal. Pedig az idők kezdetén még nem az elismert emberek keresték a fotósokat, hanem éppen fordítva... .

http://stealingsouls.org/node/1