Paranoia

Annyira tiszta volt az idő, hogy a tavaszi langymeleg már a nyári forróság határán állt. Az ilyen hőmérséklet elől a legtöbben a szoba árnyékába menekülnek.

Eleinte a lakás tágas volt neki, könnyedén elboldogult benne, élvezte a pultra készített finomságokat, aztán a maradékokat.

Azonban előbb-utóbb minden eltűnt és a környezet is egyre türelmetlenebbül próbálta kiűzni magából. Így az indulásra szánta el magát, kiválasztotta azt az utat, ahonnan jött, de valahányszor neki indult, mindig valami akadállyal szembesült. Emiatt egyre tébolyultabban kezdte nézni a lakást. Őrülete már addig fajult, hogy félt mindegyik bútortól, a nyílászáróktól és a zajoktól. Már visszavágyott a meleg szabadba, képtelen volt a falak kusza hálózatában tájékozódni és egyre veszélyesebb lett minden körülötte, legalábbis ő így érezte. Éveket öregedett a saját időszámítása szerint. A hátán már kifehéredett a szőr, a szemei pedig egyre homályosabban láttak. Kopaszodni kezdett.

Már az ereje is kezdte elhagyni. A mániája addig fajult, hogy úgy érezte vadásznak rá. Nem mert sehol sem megállni, a pihenésre bár nagy szüksége lett volna, de azt teljesen mellőzte.

Egyre gyakrabban ütközött láthatatlan falakba, minek hatására kezdte elfogadni sorsát. Már nem próbált menekülni és békésen várta támadói újabb csapását. De a környezet valójában békés volt. A bútorok nem keltek életre, a tévéből nem másztak ki a szereplők, a konyhában senki sem próbálta megmérgezni és a levegő sem fogyott a lakásban. Túl hideg sem volt, a meleget sem érezte. Minden kihalt volt. Elfogyott az étel a lakásban, muszáj lett volna kijutnia, de most a külvilágtól kezdett félni.

A kinti dolgok nagyok voltak és ismeretlenek. Nem tudta, hogy milyen élőlények várnak rá odakint.

Mikor már alig látott, elszánta magát, hogy kimegy, talán ott valaki tud rajta segíteni, de mindenesetre legalább hamar meghalhat.

Neki lódult, de az ajtók zárva voltak és neki már kevés volt az ereje ahhoz, hogy bármit is kezdjen velük, így az ablakokhoz fordult, de valahányszor ki akart mászni, egy láthatatlan falba ütközött.

Így a légy végül erőtlenül hullott saját hátára. Már látta a sötét felhőket közelíteni maga felé, amikor az üvegfal eltűnt, mert az árnyék benyomta.

Összeszedte minden erejét és a legközelebbi kutyapiszok felé vette erejét, ahonnan újjászületett erővel indult újra a már valódi nyári melegnek.