- Védd magad! - hangzott a felszólítás.
Ahogyan csak tudta erősen markolta a kardot, biztos volt benne, hogy az első csapás erős lesz, aztán egyre könnyebben tudja majd hárítani a vágásokat és a döféseket.
Ügyesen ugrált félre, vagy tartotta bele saját fegyverét a támadásokba. A karja és a keze nagyon nehezen bírta a rezgést, amit a penge továbbított egy-egy ütést követően.
Közben erősen koncentrált és igyekezett a páncélos lovag szemébe nézni, de azt védte a rostély, és egy pillanatra sem látta.
- Én nem foglak megölni! - szólalt meg váratlanul.
A másik lovag megállt, leengedte a pallosát. Ő váratlanul megindult felé, hogy megölje. Az csak nézte, majd kitért. Amikor elesett, ellenfele odasétált hozzá, a kardját támasztéknak használva, mint egy sétabotot, ránézett, felhúzta sisakrostélyát.
- Én tényleg nem foglak megölni. - mondta halk és nyugodt hangon, üregesen, ahogy a vértjéből szólt.
Azzal a másik lovag hátat fordított, és ott hagyta a földön fekve. Az Ő apródja sehol sem volt, hogy felsegítse, egyedül pedig már kevés volt az ereje, hogy felálljon. Kibújni pedig nem tudott a nehéz fémruhából. A hadak a völgyben ütköztek meg, elvonultak a fennsíkról, csak a két párbajozó maradt ott. Most, hogy a másik lovag is elment, már tényleg nem volt ott senki, még a felhők is elhagyták.
Páncéljában, bíbor palástján fekve a frissen támadt derültségben, égetni kezdték a napsugarak. Ahogy a fejét mozgatni tudta, folyamatosan figyelte, hogy mikor tűnik el a tűzgolyó a horizonton. Mire az a szomszédos fa ágait elérte, hiába kapott árnyékot, a páncél már annyira átforrósodott, hogy érezte, miként sül meg. Az este közeledtére tele volt égésnyomokkal és majdnem teljesen kiszáradt. Mikor lement a Nap, már meghalt, még az esthajnal csillagot sem élte meg.
Bár a másik lovag nem ölte meg, de hiába mentette magát,
Bár a másik lovag nem ölte meg, de hiába mentette magát,
a Naptól semmi sem védte meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése