Kanyarok

Az óra ütemesen pityegett. Ahogy a sima, laminált fa felületen csúszott és fejjel lefelé sikított, pont olyan hangja volt, mint a menetszélnek, amely besűvít a résnyire letekert ablakon az autóba. A zenei alaphoz hamarosan csatlakozott a mobiltelefon dallamos csengése, amely már feleslegesen próbálta elűzni az álmokat.

Morten lassan felkelt, a karját a szemével követte, amíg az meg nem állapotodott az órán, majd a telefonon. Hirtelen csend lett, de csak olyan reggeli csend, a szálloda ablákából tökéletesen hallatszódott az ébredő város jellegzetes hangja. Autók indultak el és néha-néha egy madár hangja is behallatszott a 12. emeleti luxus szobába. Lassan kelt fel, először csak felült az ágyban, ekkor vette észre, hogy a takaró már az ágy mellé esett, valószínüleg még álmában. Kicsit így ült, aztán befordult oldalra és lelógatta a lábait, erőt gyűjtött és felállt. Izomláza volt. Megszokta már, a sok erőnléti edzés és a versenyzés ezzel járt. Vasárnapra már kicsit el is fárad ilyenkor, szóval meg sem lepődött. Belépett a fürdőszobába, engedett egy kis vizet, beállt a zuhany alá. Felfrissítette a hideg víz, nem is folyatott meleget magára, egyszerűen csak felébredni akart. Mire befejezte a tusolást, már nyoma sem volt a régi fáradtságnak. Nyugodtan összepakolt a szobájában mindent, amire szüksége lehet: napszemüveg, egy vékony kabát, a szponzortól kapott órát. A kabala keresztjéért már az ajtóból fordult vissza, ekkor vette észre, hogy bőven van még ideje, így még leült a notebookjához, hogy megnézze, érkezett-e levele. 2 darab üzenet volt mindösszesen, egy a versenymérnökétől, hogy sikerült befejezni a kért módosításokat, a másikat pedig a menedzsere írta: egyelőre 5 futamig még biztos a helye. Sehol egy rajongói levél, sehol egy dán nyelvű üzenet, de igazából már erre se számított, megtanulta, hogy észrevétlen körözget a pályán, iránta még olyan elvárás sincs, hogy befejezzen egy futamot, miért volnának rajongói? Tudta, hogy lent se fogja senki se várni, hogy autogrammot adjon. Szépen nyugodtan el is indult lefelé.

Az udvaron, ahogy sejtette, tényleg nem volt senki. A nagyok nem ebben a szállodában laktak, de még a saját csapattársa sem, így semmi értelme nem lett volna odalent várni, ő nem olyan érdekes, hogy bármit is érjen egy újságírónak. A szállodai portás udvariasan tette a kötelességét, amikor Morten megkérte, hogy az autóját hozzák neki elő.

Pár perc múlva már az autóban ült és a pályára tartott. Az autórádióból a Don't stop believing szólt, a kormányon dobolta az ujjaival a ritmust, mikor az autó beúszott a teljesen üres VIP-parkolóba. Kiszállt, elindult a csapatához és magát nézegette a Ferrarisok csillogó trailerében. Alig látta a haját, de azt ki tudta venni, hogy pont úgy fest, mint akinek szárad a haja és nincsen se taraja, se idegesítő hullám a hajában. Mire beért a sor legvégén a maga kis száműzött csapatához már szorgoson sürgölődtek a mérnökök. A Dopler csapat idén még nem szerzett pontot, szóval nem csak földrajzilag voltak utolsók a mezőnyben, hanem a versenyben is.

Morten mosolyogva üdvözölt mindenkit, néhányan még válaszoltak is neki, de a munka elterelte róla a figyelmet. Ő is belevetette magát a munkálatokba, megkereste a mérnökét és végighallgatta a stratégiai eligazítását, majd átment a központi épületbe a paddock közepén, hogy a versenybírók figyelmeztetéseit is meghallgassa. Mikor kijött a többi pilótával együtt, egy riporter őt is megtalálta, megkérdezte, hogy mire számít a versenyen, Morten elmosolyodott és azt mondta, hogy izgalmas futamra az élbolyban, de szerinte őt senki sem zavartatja majd. Az újságírónak ennyi elég is volt, el is mehetett. Ez volt hosszú ideje az első kérdés, amit neki intéztek.

Visszament a csapathoz, vele tartott a csapattárs Tonio is. Pár szót is váltottak, elmondták a jókívánságaikat a versenyre, majd szépen elváltak és mindenki megkereste a saját embereit.

A kezdés előtti utolsó percekben már a csapat nagyon koncentrált a rajtra, senki se szólt hozzá a mérnökét kivéve, aki fontosnak tartotta mégegyszer elmondani, hogy a kerekeinek a 21. körig bírni kell, szóval úgy gazdálkodjon velük. A legutolsó helyen állt. Látta, hogy az előtte lévő tömeg lassan mozgolódik, jelzett a mérnöknek, hogy most már indulás lesz és felkészülten a kormányba markolt. A déli napsütés betöltötte a pályát, a fehér reklámok szinte elvakították Mortent, kicsit hunyorgott, tudta, hogy pár perc és megszokja a szeme. Még egy utolsót szippantott a meleg fű illatból, majd lehajtotta a plexit a bukkósisakján. Végül mégegyszer megnézte a rajthelyet, a pályabírót a zászlóval, és a lámpát figyelte. Szépen sorban gyulladtak ki a lámpák, egyik a másik után, majd kialudt minden. Megindult a felvezető kör. A csapatrádión azt mondták, hogy a gumik már elég melegek, ő is érezte, hogy a kanyarokban az autó kezd betapadni. A két bal kanyart követő hosszú egyenesben megnézte a széles kavicstengert és a gumifalat, majd ráfordult a célegyenesre vezető síkánra. Már mindenki beállt a helyére, el se tudta volna téveszteni, hogy hova kell parkolnia. A lámpák újra kigyulladtak, majd egyszerre elaludtak. Morten jól kapta el a rajtot. 3 helyet is előrelépett, örült, bár tudta, hogy az autó teljesítménye kevés lesz ahhoz, hogy maga mögött tartsa az indiai csapat két autóját. Elől valami baleset történhetett, mert ez előtte lévő Williams egy hatalmasat fékezett, ő kisorolt külsőívre és elment a megpördült Renault és a Williams mellett, így már 5 helyet lépett előre. Valójában 7-et, mert észre sem vette, de két autó is kifutott a kavicságyba. A hátsó egyenes szakaszban már a 12. volt. Három futamot versenyzett még csak a Forma-1-ben, de ez volt a legelőkelőbb helyezése. Mire befejezte a kört, már leszakadt legalább 2 tizednyire az előtte menőtől, nem látta pontosan, hogy ki az, meglepetésére kényelmesen tudta tartani a mögötte érkező autót is.

15 kör telt el. Még mindig a 12. volt, a mérnöke másodpercenként figyelmeztette a gumikra. De nem figyelt különösebben, nem hajtotta túl a gépet, és érezte, hogy a kerekek jól bírják. Pici csend támadt, csak a motor magas, berregő és daráló hangját hallotta, a szemét elvakította a saját autója elején lévő fekete csillogás. A szél körülölelte az autót, teljesen olyan volt, mint egy takaró, amelyen át simogatnák. Néha lenézett a kormányra, nézte a homokóraszerűen pergő számokat, figyelte a végsebességét, a kigyulladó lámpákat, és óvatosan váltott. Nagyon élvezte a versenyzést akkor és hirtelen nyoma sem volt a fáradtságnak, se az izomláznak, egyszerre az egész vezetés annyira motorikus lett, hogy csak arra figyelt, hogy minden kanyart még jobban vegyen be. Figyelte a lelátókat, kereste, hátha lát egy dán zászlót, de egy darabot nem talált.

A 20. körben megszólalt újra a rádió távolában a mérnöke: "Vigyázz, lekörözés". Belenézett a visszapillantókba, de a pályának ezen a szakaszán a napsütés teljesen beragyogta a tükröket, semmit sem látott. A következő kanyar bejáratában meghallotta a másik motor zúgását. Érezte, hogy lassan félre kell állnia, de még mindig nem látott semmit. A következő kanyarban látta, hogy már 3 tized sincs a két autó között, félrehúzódott, de érezte, hogy a poros íven már nem olyan biztos a tapadás, kicsit lassított, oldalra fordult, hogy lássa, mikor térhet vissza az ideálisabb ívre. Már látta a mellette feltűnő Ferrarit, amikor az autó bal hátsó kereke ráért a rázókőre és érezte, hogy az autó befele mozog. Mire elrántotta volna a kormányt, már a két autó összeért. Az első szárnyával eltalálta a Ferrari hátsókerekét, majd az ő első kereke is felugrott a Ferrariéra. Már teljes lábbal a féken állt, de az autó nem lassult. Az ütközés hatására valószínüleg a fékrendszer tönkremehetett. Szinte lassulás nélkül zuhant át a kanyaron, a füvön, majd újra az aszfalton találta magát és érezte, hogy az autó oldala egy másik autónak ütközik. A kocsi pillanatok múlva a kavics ágyban volt, de nem fogta meg a búkótér eléggé és tudta, a gumifalnak csapódik majd. Összehúzta magát és átadta magát a magatehetetlen autónak. A becsapódás erős volt, de nem fájdalmas, a versenygép egy pillanatra elemelkedett a földről, de aztán a gumifal lenyomta. Pár pillanatig várt, aztán kinyitotta a szemét. A mérnöke érdektelen hangja megtörte a csendet: "Minden ok?" csalódottan válaszolt: "Ok". Senkitől sem zavartatva magát, kiszállt az autóból, addigra 3 pályabíró termett az kocsinál és poroltóval fújták le éppen a motorteret. Visszatette a kormányt és a tekintetét végigjáratta a helyen. Valójában a kijáratot kereste a pályáról, de akkor látta meg, hogy a Ferrari sem tudta folytatni a versenyt, a másik oldalon a füvön pedig az egyik Mercedes is megállt.
Tudta, hogy Ő a hibás, le se merte venni a bukósisakot, pedig főtt a feje.