A lépcsőházban a növények óvatosan vészelték át a fagyokat. Mindennap locsolták őket és dél körül, egy-két órár még a Nap is rájuk nyugtatta takaró, szürke fényét. Nem nőttek, nem is bomlottak. Vegetáltak.
A dáliák és a muskátlik még a színükből sem veszítettek, a hibiszkusz azonban belesárgult a hideg tompaságba.
A lépcsőházban, a betonba szűkített kertészek már nem is a saját virágaikat nézték, hanem, hogy miként panganak szomszédjaik növényei. Mennyire ereszkedtek meg a fáradt levelek, vagy hol jelentek meg elszáradó foltok a halovány zöldeken.
A 3/a lakásban lakó Anita nem versenyzett. Csak a saját cserepes kertjét óvta, gyógyítgatta a hidegben. Vidéki lány volt, nem a lépcsőházért csinálta, hanem a saját honvágyát igyekezett csillapítani. Ahol felnőtt, ott a zöld egybeért a házfallal, a levelek pedig játszottak a világos és tompaszélben. Télre elbújtak, nyárra háborút indítottak minden ellen, ami nem ragyogta be élettel a Földet.
Honvágya volt.
A házban, mindenki irigyelte. Mert a növények hálásan szerették, amiért nem kényszerítette rájuk a versenylovak szerepét. Nőhettek, ahogy akartak.
Egyszer-kétszer, a locsoláskor a víz megindult a lépcsőház kövén és ágként burjánzott szét a síkokon, csatornákon folyton a fugák mentén. De valahogy, minden vízcsepp utat talált magának a virágokhoz.
Ha valaki alulról nézte a lépcsőház jégvirágos ablakán át Anita kis kertjét, bár azt sem tudta, ki az, de mégis a mindig hazavágyó Arthümiszre gondolt. Akit férje, Nabukadnezár király függőkerttel vett körbe, hogy el ne szökjék a kopár Babilonból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése