A füst már alulról fedte el a tavaszi égboltot. A maró levegőben rohantak a szolgák, minden lélegzetvétel és lábletétel után egyre nehezebb lett a következő méter, amely akár az életüket is megmenthette. A katonák már lemaradtak, de még parancsoltan üldözték őket.
Amikor a Holt-tenger partján elérték a sziklafalat és a barlangot, csak a tompa hangból tudták, hogy megérkeztek.
A kezükben lévő cserepeket beállították a többi mellé. Pusztán tapogattak, nem gyújtották fáklyát. Elég volt a tűzből. Már minden vörösen és forrón táncolt a táborukban, minden elégett abból a papírszagú tudásból, amelyben hittek. A kohorsz csak a kincset kereste, Rómának nem elég az adó.
Ami tudtak, ide mentettek, minden szent könyvből egyet. Amikor már tudták, elfojtották a lihegésüket, vártak. Próbálták a halksággal elbújni a katonák esetlegesen felbukkanó hallása elől.
A két esszénus férfi leült a sötétben és várta, hogy szemük megszokja a benti fényhiányt. Pár perc után egyikük sült kecskehússal kínálta a másikat a táskájából. Itt érte őket az ebéd a kőodú feketeségében. Imádkoztak, majd ettek.
Amikor a zsíros kezüket akarták megtörölni, a homokat használták, de a kecske csontokat az agyag edények közé dobták.
1947-ben, majd 2000 évvel később, épp egy kecske találta meg az esszénusok legféltettebb kincsét és a két kecske csontot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése