Tompaság

Buddha már 74. évét töltötte tompa, mély tartás nélküli merevségében a fa alatt, a komoran ragyogó ezüstös kérgű almafa tövében békéjét keresve.

A tanítványok már rég szétszéledtek, volt, aki terjesztette a hajdan volt, megvilágosodott királyfi nézeteit, más már rég felhagyott azzal, hogy higgyen egy szoborrá változott vándortanítónak, mások pedig már nem éltek emberként, helyette szarvasként legeltek a mezőkön, vagy éppen madárként festették az eget tollaikkal.

Egy nap, aztán pár gyermek éppen a kertben játszott és meglátták a mozdulatlan mozgatót. A sziklaszilárd ember alakot.

Először csak nézték, majd dobálták apróbb kavicsokkal. Mikor erre sem kaptak reakciót botokkal piszkálták. Ámultan és ijedtem figyelték a kiserkenő vércseppeket. Félelmükben vizet hoztak és lemosták a sebeket, amelyeket ejtettek. Kérlelték a szobrot, hogy bocsásson meg, de Buddha nem mozdult. Félig volt csak nyitva a szeme, de nem pislogott és nem izzent egy pillanatra sem.

A vásott gyerekek ettől jobban féltek, mint a büntetéstől, amelyet kaphattak volna tettükért. Hónapokig jártak vissza Buddhához és csak bámulták.

Egy nap járvány tört ki a közeli faluban, de a tökéletességbe tartó szentet még ez sem érte utol, a világ körülötte megállt és az élet elhagyta a fa környékét. A gyermekek időközben felnőttek, de csak egyre tudtak gondolni, hogy megmentik a húsalakzatot a fa alatt. Igyekeztek felkelteni, de nem jártak sikerrel. Addigra már ők is megferteződtek, alig volt erejük. Az erőtlenségre tettre sarkalta őket, a láz bódultságával együtt magukra erőltették a lótuszülést, és a fájdalmatlan erőtlenségbe süppedtek. Átkerültek egy másik világra.

Buddha, mikor kinyototta a szemét a 100. év végén és magához tért, látta, amint a két meditáló alak fénnyé vált a nappali napsütésben. Elmosolyodott és megértette, hogy miért is fontos a megtisztulás.