A torony egy magaslaton állt, egy szikla tetején. Maga az épület is legalább 50 méternyire nyúlt az ég felé. Az oldalán mindössze csak nagyon apró ablakok voltak, éppen akkorák, hogy a lépcsőházat belül megvilágítsák. A fehéroszlopszerűség tetején egy kör erkély volt, kicsit szélesebben, jól elvállva a törzstől.
Az épület a sziklás tájban messziről ragyogott. Körbe minden irányban mélység övezte. A varázsló, az elefántcsont oszlop főbérlője még emlékezett, amikor az villágítótorony volt még a tenger egy parányi szigetén.
Már jó ideje magányos volt, hiába tűnt el a víz, az elszigeteltsége csak fokozódott. Az emberek, akik a tenger árkában falut építettek, gyűlölték őt. Nem értették meg, hogy régóta nem tud az elefántcsont börtönéből kiszabadulni. Az egykori sziget ugyanis túl köves talajon állt, és az éles sziklákon senki sem tudott felmenni hozzá, ahogy ő maga sem tudott leereszkedni.
Már rég nem remélte, hogy bárki is elfogadja őt. Pedig hiányoztak neki az emberek. De van olyan távolság, amit nem szüntet meg a mágia.
Egy nap, végül, hogy magát barátságosabbnak mutassa, hirdetést adott fel, hogy albérlőt keres. Mivel az emberek igen irigyelték látványos hajléka miatt, 3 napon belül megoldották azt az évszázados gondot, amelyet a sziklák jelentettek a szinte mindentudó mágusnak.
Hiába, a szükség nagyúr és az emberi szeretet megvásárolható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése