- Egyszerűen nem látom - mérgelődött magában a középkorú nő, majd pizsamástul kikelt az ágyból, ahogy az első ágon átvergődő napsugár elérte a takaró szélét.
Homályos tekintetével alapos keresésbe kezdett. Igyekezett mindent végigvizsgálni az egész lakásban.
Közben néha el-elkiabálta magát.
- Hol vagy?
Ilyenkor megállt, pillanatnyit várt, bár maga sem remélt választ. Folytatta tovább. Minél többet kutatott, annál idegesebb lett.
Benézett az ágyak alá, a szekrényekbe, megnézte a kisasztal mellett és alatt. A fürdőszobában a neszeszerek között, a mosdótálnál, a kádban, majd a konyhában a hütőben és a kamrában is.
De sehol nem találta. Már szinte magából kikelve üvöltött:
- Hova bújtál?
Aztán, még mindig ködösen elmosott tekintetével, újra akarta kezdeni a pásztázást. Éppen lépés közben hallotta meg a reccsenést.
Egy gondolatnyi időre eszébe villant, hogy azt tartják a vakoknak felerősödik a hallásuk, miután a látásukat elvesztik. Kezdett büszke lenni magára, amikor megértette, hogy mire is lépett rá.
A könnyektől pacákban és homályosan látva térdelt le, majd kezdte ujjaival, a szilánkokkal mit sem törődve, összegereblyézni szemüvege törmelékeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése