A folyó azon a napon is pont ugyanúgy csordogált, mint mindig, így július tájban. Minden vízcsepp különbözött a másiktól, de pont ugyanúgy futották csilingelve a gömbölyűre és fényesre simított köveken.
Alig lehetett mélyebb, mint két arasz a part mentén, de a nyárközépi napfény képtelen volt akárcsak kicsit is felmelegíteni a harmatfriss vízet.
A palackposta szépen törte magának az utat a kövek és az uszadékok között, egyenesen a tenger felé. A megmunkált üveget nem csak úgy bevetették a folyóba. Viasszal lepecsételték a száját, és műanyaggal laminálták, nehogy véletlen megtörjön a szemérmetlenül átlátszó anyag.
A horgász éppen egy pisztránggal viaskodott, amilyen mohón kapott a horogra tűzött légy után, annyira erősen próbált szabadulni a zsineg riadalmas rántásából. A rutinos férfi hagyta, hadd fáradjon, és míg egyik kezében a botot tartotta, addig a másikba fogta a szákot, és várt, hogy partra húzhassa a halat. Az állattal együtt, potyautasként jött a palack is, benne a levéllel. Amint kiakasztotta a horgot a pisztráng szájából, egy fénykép után már rögtön vissza is engedte a hűs patakba.
Az üveget azonban sokáig csak szemétnek vélte, emiatt a part menti köveken már meg is száradt, mire a karcos, sebzett palackot a horgász is észrevette. Meglátta benne az üzenetet, majd habozni kezdett.
Pár pillanatig úgy volt vele, hogy feltöri és elolvassa a levelet, aztán egy mosollyal az arcán visszadobta a sodrásba.
- Vissza a feladónak!
És közben magában még elsütött pár poént a spamekről, amelyeken jókat nevetett egyedül a természetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése