Észrevétlenül eltűnni az égről I.

I.

 1593. május 30-án kialudt az M3201-es csillag fénye. A dátumot, de még az órát is pontosan ki lehet számítani a távolság és a fénysebesség egyenletéből. A fizika törvényeit nem csapja be semmi, így a ma kialudt távoli napról is tudjuk, hogy jó ideje csak a fénye élt velünk.

 A pár pillanat alatt elsötétedő fénypont észrevétlenül tűnt el az augusztusi égről, mivel az emberi szemet megtéveszti az a tény, hogy az égbolton pontosan egy másik égitest árnyékában pislákolt utoljára.

 Több, mint 400 év bőven elég ahhoz, hogy az emberek egy csillagot elfelejtsenek, főleg, ha azt sem tudták, hogy egy távoli ponton a végtelenben az már csak egy hamvaiba fulladó csillag. Kevesebb idő is elég volt és kevesebb tudományos tény kellett ahhoz, hogy I. Erzsébet korának leghíresebb költőjét elfelejtsék és eltűntessék a saját egükről.

II.

 A fogadót kívülről az alkohol jellegzetesen fanyar illata lengte körbe, míg bentről csak az olajlámpák és viaszgyertyák ablakon kiragyogó pisla fénye kente sárgára a földet az épület előtt. A helyiségben a beszélgetések erőteljes üresen és értelmezhetetlenül pattogó zaja miatt az emberben a gondolat is megfagyott. Egy pillanatra még azt is elfelejtette a drámaíró, hogy kit is keres itt 1591. szeptemberének egyik estéjén. Csak egy hirtelen szó villant át a fején: Hamlet. Aztán már a tompa háttérzajból élesen és hangosabban vált ki egy mély, morajló beszéd:

- Kit keres, Uram? - a fogadós volt, kezében két agyagkorsóval. Minden szó úgy hagyta el a száját, hogy Christopher Marlowe költőre és drámaíróra egy kósza szemmozgást sem fecsérelt.

A kocsmáros magas és telt ember volt, csimbókosan lógó hajjal, amelyre már se a fekete, se a sötét barna szó nem illet, pusztán a sötét pedig nem lett volna elég kifejező.

- Thomas Kydet. Azt üzente, hogy itt találom. - szólt a helyszínhez képest elegánsan ötözött Marlowe.

Pedig valójában külsejét annyi tette előkelővé, hogy haja és szakálla rendezett volt, bár mind a kettő a korához képest rövid volt, valamint gazdaggá tette az is a kocsma többi vendége számára a megjelenését, hogy az nap éppen frissen mosott ruhát vett.

 A kocsmáros a nyaka alá szorított egy kenyeres kosarat, a hasát kissé kitolva, a kezében lévő korsóval és az egész torzójával együtt  egy békésebb és csendesebb sarok felé mutatott, ahol jól láthatóan nem a fogadó legtöbb vendégéhez hasonló parasztok valamint mesteremberek ültek.

 A drámaíró óvatos léptekkel haladt a halkabb sarok felé. Menetközben kereste a zsebében a megbízója, vagyis a pártfogója levelét, valamint igyekezett senkihez sem hozzáérni. Nem azért, mert magát különbnek tartotta volna a tavernában fogyasztó társaihoz képest, hisz maga is ilyen helyeken múlatta még nem régiben idejét és pénzét, hanem éppen azért, mert ehhez hasonló helyeken eltöltött már években mérhető időt, tudta, hogy a legkisebb lökés vagy érintés is elég lehet egy olyan félreértéshez, melynek végeredménye egy fájdalmas kocsmai verekedés vagy dulakodás.

 Biztonságos járása kifizetődött, viszontagságok nélkül jutott el az asztalhoz. A társaság a vaskos fapadokon azonnal felnézett rá. Ekkor győződött meg arról Marlowe, hogy túlságosan elkalandozott az esze azon, miként kerülje el a részegeket, és kevéssé tévedt el az illendő köszöntés átgondolásában. Bár nem szerette megtervezni beszélgetéseit, mert a valóság mindig rácáfolt a saját játékára, de mint író hajlamos volt arra, hogy felkészüljön minden párbeszédre, gyakran egész librettók születtek fejében egy-egy helyzetre, azonban ilyenkor csak még dühösebb volt, ha beavatatlan társai (akik magukról azt sem tudták, hogy éppen a történelem egyik legjobb drámájában játszanak) elrontották a szövegüket.

 Nem tudta, kihez forduljon, pár gyertyapislákolásnyi ideje volt csak arra, hogy mindegyik arcot felmérje, és a megfelelőt megszólítsa. Az összes tény, amit tudott Kydről, hogy nála kevéssel idősebb férfi, arcát szakáll borítja, amely a melle közepéig ér, és bal füle magasabban van, mint a másik.

 Gyorsan mérte végig a társaságot, a két hölgyre nem vesztegetett időt, de még így is négy férfit kellett végigvizslatnia, egyiküket zárhatta csak ki azonnal, mert annak arca borotvált volt. A másik 3 férfi viszont tanácstalanul egyformának hatott, a füleik megvizsgálása pedig nem éjszakai feladat lenne.

Már kérdésre nyílt a szája, amikor a neki félig háttal ülő férfi kezén tintafoltokat pillantott meg. Ez nem jelenthetett mást, mint, hogy rábukkant a másik költőre. Még gyorsan megnézte a saját kezét, ahol hasonló lila alaktalan formák illetlenkedtek.

Kezét gyorsan a megtalált férfi vállára tette, és azzal a nyitott szájjal, amelyik még kérdezni akart, a kíváncsiskodást megszólítássá kovácsolva elkezdte:

- Thomas Kyd, ha jól tévedek?

- Nem téved, se jól, se rosszul. - nevette el a végét saját válaszának Mr. Kyd. A férfi karcsúbb volt, mint a társaságban bárki, ruhája is drágább, mint asztaltársaié. Haja barna színű, rendezetlen, de nem elhanyagolt, benne egyre több ősz hajszállal. Szeme fénye is szürkésebb volt, de égett benne valami tűz, ami ilyenkor már a legjobb drámaírókéból is kialszik. Kezével leülésre invitálta az alkalmatlankodó Marlowe-t, és lábával ki is tolta neki a két pad melletti széket.

- Köszönöm. - ült le Marlowe - Gondolom, nem zavarom, ha még hellyel is kínál. - erre feleletként csak egy mosolygós bólintást kapott Kydtől, a többiek pedig zavartan és érdeklődve várták a folytatást - Heywood báró gratulál az Ön egyik tragédiájához, megkért, hogy ezt kifejezendő adjam át levelét, melyet a tiszteletreméltó szerzőnek, azaz magának címzett.

 Kyd hanyagul vette át a levelet, a tekercsnek csak a tetejét fogta meg, hagyta, hogy az alját a lefelé ható erő majd kinyissa. Az ilyen hanyagság megdöbbentette Marlowe-t, aki már jó ideje nem látott hasonlót a bársonyhoz lágyult arisztokraták között. Kyd gyorsan olvasta át a pergament, amit a gyertya hátulról világított át. Majd feltekerte, és visszaadta Marlowe-nak.

- Holnaptól lakótársak és kollégák vagyunk. - hagyta el nyugtalanító természetességgel Kyd száját a frázis - Csatlakozna hozzánk, ha már úgyis meg kell ismernünk egymást?

 Marlowe meglepődött mindentől, amit hallott. A meghívástól és pártfogója szándékától, hogy újabb költőt vesz szárnyai alá. A meghívást elfogadta, és számára pillanatokon belül ihatta a friss almabort és érezhette, ahogy a meleg átöleli belülről és átsegíti a nyugalomba.

 Az este további részén rendkívül jól szórakozott. Bár általában maga szokott hangosan előadást tartani, vagy éppen szavalni, most hagyta a testét és lelkét ráhangolódni Kyd szavaira. A legfelforgatóbb gondolatokat hallotta aznap éjjel, kezdve királyról, görög demokráciáról, eretnekek igazáról és az egyház pálfordulásáról, amellyel elhagyta a krisztusi utat, és bár szögesen mást gondolt magában, a lelke ott a padon egyetértett.

 Már csak ők ültek ott a sarki asztalnál, a munkások és parasztok már a másnapra készültek, hogy újra a feladataik fölé hajtsák fejüket. Egy szokatlanul könnyed téma, a környékbeli bűnözésről szóló előadás közben, egy ifjú hölgy lépett be. Kyd vállára tette kezét és csak egy némán elsuttogott szóval hagyta el a formaságokat:

- Most.

 Kyd ránézett, majd bólintott. Karjával legyezett egyet a társaság felé a szőke lánynak, és magyarázni kezdett:

- Patricia, ezek itt a barátaim, többségüket ismered. Peter deákot és Simon joszágbiztost biztosan, Maryt is természetesen. Gabrielről már meséltem, de a fiatal urat - mutatott ekkor Marlowe felé - tudtommal nem. Ő itt Christopher Marlowe, korunk legnagyobb drámaírója!

 Marlowe számára ekkor derült ki, hogy Kyd tudja, hogy kicsoda ő, míg a társaságnak csak ekkor jutott eszébe, hogy ki volt eddig vendégük az asztalnál. Marlowe a meglepődéstől és a tanult illemtől vezérelve rögtön felállt, majd meghajolt a még hozzá képest is fiatal szőke Patricia előtt. Majd a bortól felszabadultan kezet is csókolt neki, ahogy a nemeseknek szokás. A lány csak nevetett, nem erőltetetten, hanem őszintén.

- Maguk költők! - nevette el magát - Pont, mint a bátyám! - ezzel elárulva, hogy milyen viszonyban is áll Thomas-szal.

 Marlowe szívét egy másfajta melegség töltötte el, mint amilyet a bortól kölcsönzött. Ekkor nézte meg jobban Patriciat, aki angol létére valóban gyönyörű volt. Haja hosszú és fonatlan, ahogy az a polgárokhoz illik, teste karcsú és törékeny, ruhája pedig finoman szegett és hímzett, ahogyan a walesiek készítik.

 A társaság lassan állt fel, de Marlowe hamar elkerült a lány mellől, mert eddig ivópajtársai egyre többet kérdeztek tőle és róla, most hogy tudták, a Dido szerzőjével beszélnek. Kyd legutolsóként ment ki Patricia mögött a fogadóból, visszaintve a csapmesternek és annak feleségének, jó éjt kívánva.

 Kilépve Marlowe és Kyd egyszerre nézett fel a csillagokra (úgy látszik, a költőknél ez így szokás), de más-más pontra bámulva. Kyd a jóöreg Oriont kutatta, amely a téllel együtt közeledett az égen, míg Marlowe szeme a Porrima csillagkép legfényesebb testjére bámult. Végül leszegték fejüket, és eltűntek az éjszakában, már szétválva.