2012. október 11., csütörtök

London

 Londont nézem most már 3 éve egész nap a lakásból. Az íróasztalról, a kanapéról, a konyhából, tulajdonképpen az olívazöld falak közül bárhonnan. Minden ablak fénye, minden nesz a piros buszokra, a Towerre, Trafalgarra és a Temzére tereli a figyelmemet.
 Pedig soha nem voltam még Angliában. Egyszer majdnem, de havazott, és el sem indult a gép. Szabadságom pedig nem volt több, így elhalasztani sem tudtam.
 Az igazság még fémesen ridegebb, nem is érdekel, milyen London. Mintha ott élnék, már százszor végig róttam volna az összes utcát szikkadt komoran, és ismerném minden rejtett titkát, szokássá korcsosult beidegződéseit a benne élőknek. Túl sokat láttam már belőlük.
 Valamikor, valaki berendezte a lakásomat. Vagyis, nagyon jól tudom, hogy ki rendezte be, csak akkor még nem tudtam, hogy az az én lakásom lesz. Azt hittem az övé. Néha még most is úgy fáj bennem a kényelmetlen érzés, hogy csak az albérlője vagyok. De akkor, az a lány annyira hitelesen adta elő, hogy a hozzánk, de leginkább hozzám illő stílus az angol minimalizmus és London, hogy még most is márványmereven állítom a lakásba látogatóknak, hogy ez teljesen kifejez engem - ebben pedig segítségemre vannak az ablakként tornyosuló londoni fényképek.
 Pedig valahol a lapraszerelt svéd stílbútorok között lenne nyugtom. Valami többnyire felhőszürke környezetben, pár szépiás, unalomig fénymásolt fénykép között.
 De mindig is jobban hallgattam másokra, jobban kopogtak bennem mások gondolatai rólam, mint az, amit magam állítottam magammal szembe a reggeli fogmosásnál a tükörben. Így hiába állítja azt csak egy egykori lakótárssá minősült érzelem, hogy ez az én stílusom, ez maradt, nem változtattam.
  Hogy az új önjelölt lakberendőzöm, a lány, majd mit lát bennem, egyelőre várom csendesen, míg a tévé fölötti falról szépen kiáll a megállójából a double-decker, ami már 3 éve egy tappodtat sem mozdult.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése