Az utolsó nap pontosan ugyanolyan, mint az első.
6 hónap sorkatonaság után az ember haja is visszanő és pontosan ugyanolyan türelmetlenül áll az alakulótéren, mint amikor még meg sem borotválták a fejét.
A 32. gépesített gyalogos század fiai legutoljára sorakoztak fel a romos piliscsabai udvaron, negyedév alatt mindenki átesett a kötelező gyakorlatokon, megaláztatásokon és értelmetlen ordibálásokon. Mindenki tudta, amíg a törzsőrmester megérkezik, addig van még legalább 10 perc, abba pontosan belefér egy-két cigaretta és aztán indulás haza. A koporsószeg ott virított már a legtürelmesebb baka kezében is, de még az őrvezető is az öngyújtójával babrált, hogy rágyújthasson az utolsó szálra. A különálló füstoszlopok voltak a végső dolgok, amik még itt maradtak, a fiúk fejben már otthon voltak. Ki Pesten, ki Budán, ki a szomszédos falvakban, de minden közeledett a drámai búcsúhoz, lélekben elengedték az egykori szovjet laktanya fojtó levegőjét és az első igazi tavaszi nappal töltekeznek fel helyette.
Az utolsó hamu darabok akkor esnek le, amikor az őrvezető utoljára kiált „Vigyázz!”-t és az 5 perces beszéd után irány haza. A srácok még össze-össze néznek, de csak búcsú és öröm van a tekintetekben.
- Vigyázz! – hangzik erelyésen az őrvezető hangja, mint a végítélet.
- Őrvezető, kérem a jelentését! – jön a formalitás az őrmester szájából, de már Ő is mosolyog, valami megelégedés érződik a megfáradt arc mögött.
- A 32. gépesített, sorkatonai század teljes létszámban jelen – érkezik az újabb betanult rigmus és követi halkan egy kéretlen megjegyzés – most utoljára.
A fiúk arcán átfut a villámgyors vigyor, ami azzal a lendülettel el is tűnik, de mindenkinek a megkönnyebbülés jelentkezik.
– Köszönöm a jelentést. – kezdi az őrmester, hátrahagyva a szabályzat idevágó kötelezőségeit – Vége. – hagyja, hogy a szavak súlya mindenkit megérintsen, borzalmasan színpadias az egész. De nem is illik mást egy altiszthez, aki abban a hitben él, hogy valóban legfontosabb emberek egyike. Ruhája minden természetességet mellőzve áll rajta, áthatja a rendezettség, közhelyesen szólva katonásság. Testalkata ugyan alacsony és némi súlyfelesleg is akad rajta, tekintete pedig pont olyan szürke, mint bármelyik köztisztviselőnek az egész néhai keleti blokkban. De minden porcikájából sugárzik, hogy ő erre a hivatásra termett.
- Nem mondom, hogy mindannyian készen vannak, de a többséget már elmerném küldeni harcolni – ennél a szónál elindul a vigyázzállásban cövekelő társaság előtt – Némelyikük ugyan még mindig olyan hülye, mint egy kopasz, de azért a fegyelmet mind megtanulták. Most még nem hisznek nekem, de egyszer még boldogan emlékeznek erre vissza és hálásak lesznek azért, hogy volt valaki, aki megtanította magukat kussolni. Talán még az alázatosság is meglesz a hozzáállásukban, míg haza nem érnek – ezt jól láthatóan az őrmester viccesnek tartja, ezért a bakák stréberjei egy gyors mosollyal nyugtatják, eljutott hozzájuk a poén – Így én, amit rám bíztak, teljesítettem. Most önökön a sor, hogy helyt álljanak! De ne szaporítsuk a szót, 10.00-kor a szakaszvezetők átvizsgálják a barakkokat és amennyiben minden rendezett, 10.30-kor leléphetnek! – majd odafordul a szakaszvezetőhöz és egy biccentéssel jelzi, hogy vége.
- Szakasz, térjen vissza mindenki a körletébe, 10.00-kor elvonulás! Oszolj! – rabszolgai módon kiadja tisztje utolsó szavait és titokban már örül, hogy hazatérhet.
A barakkokba visszatérve Zsolt, a legidősebb tagja a csapatnak, egy jóképű, barna hajú, középmagas fiú már a megvetett ágyához érkezik, amibe azonnal bele is fekszik. A priccsről még utoljára körbenéz, hogy mindent elpakolt-e és az óráját nézi, miközben körülötte még nagy a sürgés, hogy a társaknak is sikerüljön mindent elrakni. Gyorsan magához húzza zsákját, átszíjazza a hálózsákot és az órára néz, 5 perc és vége, végre mehet haza.
II.
Az ellenőrzés gyors és felületes, szokatlanul más minden, mint mikor idekerültek, akkor be akarták őket törni, most viszont semmi sem emlékeztet a hadsereg szorítására. Az utolsó kézfogásokkal aztán vége az ideiglenes barátságoknak, még gyorsan címet cserélnek, de Zsolt tudja, hogy senkitől sem fog levelet kapni, szkeptikusan azért még is felírja pár lapra vagy füzetbe a nevét. A többséget már a kaszárnya előtt várják a családtagok, autóval, vagy csak simán és együtt igyekeznek aztán a vonathoz.
A fiú még búcsút int, egyszer visszafordul, aztán érdektelenül a gyorsforgalmi felé indul el. És 10 perccel később már stoppol, hogy visszaérhessen Budapestre. Hamar szerez is egy fuvart, az egyik feltörekvő kőműves brigád ad neki utat egészen a Margit hídig. A Wartburg gyorsan falja a kilométereket és 30 percen belül már a körúton várja a villamost. Amilyen sokáig tartott a belerázódás, annyira gyors a hétköznapivá válás. A 4-es lomhán érkezik a megállóba, a 6 hónap alatt ezt is lecserélték, új szerelvény áll meg, GANZ, van, ami nem változik, se a gyártó, se a hangulat, még mindig ordítva könyörög a fémszerkezet a kommunizmus vége után, hiába 40 év után nem lesz minden nyugati.
Miközben erre gondol a járat tovább is indul a pályaudvartól a Teréz körúton, feláll és elkezd készülődni, hamarosan az Oktogon jön és ott az albérlete. Gábor, a szobatársa megírta, hogy még ketten beköltöztek. Ugyan csak 3 szoba van, de a házi néni, vagy „Nyénye”, ahogy ők hívták a jászos beszéde miatt, minél több pénzt akart kihozni a körúti odúból.
A villamos kattogva, zörögve, halad a pályán, Zsolt még nem áll fel, nem akar feltűnést kelteni az egyenruhájával, ezért még az ablakon át nézi a felszabadult város forgását. Új boltok, minden tele plakátokkal. Egyik koncertre hív, a másik kárpótlási jegyet cserélne. Igazából minden megváltozott, valójában semmi. A tavalyi választási plakátok romjai is megvannak, az új Magyar Köztársaság elfelejtett olyan gyorsan takarítani, mint az előző éra. A falragaszok rétegei már olyan vastagok voltak, mint egy deszkalap, jó ideje nem tépett le senki semmit.
A rojtos szélek alatt egy hajléktalan ült. Öreg, igazi borissza. Nem lehet eldönteni, hogy tényleg az utcán vagy csak a szegénység és a koldusbot ültette oda a sarokra a jóhiszeműségre várva. Bajsza és haja zsíros, rendezetlen, de mégsem borzaszt el senkit, egyszerűen csak olyan a férfi, mintha egy galamb lenne, senkit sem bánt, része a városnak, de valahogy útban van. A háta mögül egy szütyőt vesz elő, de Zsolt már nem látja, mit, mert a megállóban az ajtózáródáskor sikerül csak magát leküzdenie a járműről. Mire leszáll, már elfelejt visszanézni, az egyenruha és ő együtt elindulnak az Andrássy és az Oktogon sarkára. Az éppen felállványozott ház aljában már megkezdték a tervezett kávézó építését, de még a kapu és a lépcsőház bejárata ott volt, ahol hagyta féléve, a kulcs idegen érzés volt a kezében, furcsálva nézi is pár percig a durva alakú fémlapokat, majd becsúsztatja a legnagyobbat a zárba és már bent is van, pár lépésre az önállóságtól, a sajátjától.
A szoba sem változott sokat, pedig egy fél esztendő igazán nem sok, a szeptemberi sorozás óta mindösszesen pár új poszter került ki a benti falra. Az eltávokon inkább hazament Fehérvárra, az albérletet elhanyagolta.
Amint belép a nagyszobába Gábor, a lakótársa észre sem veszi, hogy hazaért, mint régen, mielőtt elment. Monoton módom ír, ő megúszta a sorozást, polgári szolgálatos volt a Néprajziban, az egyetem megmentette. Fiatal, szőke, magas, de nyurga fiú, nem is katonának való az ilyen gondolja magában. Divatosan öltözött, a tavasz a ruhatárát is megforgatta, pólóban és farmerban ült. Anélkül, hogy megfordulna vagy felhajolna az írásból megszólal:
- De hivatalos itten valaki – nevetve fejezi be. Megfordul, feláll, kezet nyújt régi barátjának.
- Ellopták a váltómat, de átöltözök, egy perc – feleli komoran – Hol az új srác?
- Lent fotózik éppen. – mondja Gábor és ül is vissza az asztalhoz.
Bentről hallatszódik, ahogyan Zsolt öltözködik, amikor visszajön a szobába észre vesz még egy újdonságot a helyiségben, az asztal végén egy tükör áll, nyilván ebben látta meg őt a lakótársa. Leül vele szemben az egyik koloniál székre az asztalnál. Épp elkezdenének beszélgetni, amikor a bejárati ajtó kinyílik. Egy fiatal, középmagas, Zsolthoz hasonló fiú lépi át a küszöböt. Fehér, vászon zakót visel, vállán fényképező állvány, oldalán fotóstáska. Jó nagy táska valószínűsíti, hogy komolyabb gép bújhat meg a tokban. A fiú a jövevény láttán megtorpan, megvárja, míg valaki szembesíti a helyzettel.
Gábor kissé lassan, de megkezdi a bemutatást. Zsolt, Péter az új lakótárs, Péter, Zsolt a régi tag. A két srác kezet nyújt egymásnak, kicsit illetődötten. Az ismeretlen hozta csendet végül Zsolt töri meg:
- Fotózol? Elég komolynak látszik a felszerelésed – kezdi az ismerkedést
- Nagyon is fotózik, emlékszel a kamránkra? – szakítja félbe a csírázó beszélgetést Gábor – Most már fotósműhely.
- Semmi komoly, csak ott hívom elő a filmeket. – védekezik az új fiú – Egyébként fotósnak tanulok, csak házik miatt kell.
- Milyen képet csináltál most? – érdeklődik Zsolt.
- Csak itt voltam lent a trafiknál. – mondja és sietősen elindul az egykori spájz felé.
*A novella holnap folytatódik!*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése