Ennél lejjebb

 Ahogy a nyomás szinte letépte róla a levegőt, percekig tartott míg újra lélegezni tudott. Nem tudta, hogy az oxigénhiány vagy a félelem állította meg, de amikor véget ért a lökés, csak egy felszabadult sóhajt engedett ki magából.

 A szemét végig csukva tartotta. Amikor elkezdődött még félt, hogy elveszti a látását, amikor már véget ért a jelenet, nem merte kinyitni, hogy csak később szembesüljön a pusztítással.

 A bomba robbanása kiszakította a valóságból. Nem akart gondolkozni, mert biztos volt benne, hogy nem is tudna.

 A gránát melegét még érezte a bőrén, de nem merte megnézni, hogy mi maradt meg belőle. Mivel szinte meg tudta fogni a perzselést a testén, tudta, hogy valaminek meg kellett maradnia belőle. De csak csukott szemhéja narancssárgás élénkségét figyelte. 

Flickr/talid khatib

 Amikor meghallotta a repülőket, ösztönösen nyitotta ki a szemeit. Az eget beborította a tapintható szürke füst. Nem érezte a kormos levegő marását a tüdején, a látását sem csípte semmi. Óvatosan letekintett a testére.

 Minden végtagja megvolt, pedig biztosra vette volna, hogy súlyosan megsérült. Egy-két horzsoláson és a felszakadt ruháján kívül nem látott semmit. Más nem érdekelte, csak saját maga. Lassan végigpróbálta, hogy mennyire tud mozogni. Mikor már az összes hajlításon túl volt, elgondolkodott azon, hogy feláll.

 De nem akart. A meleg betonon érezte jól magát. Egészen megnyugodott. Tudta, hogy amint felemelkedik, elkezd szédülni, vagy megjelenik egy fajta bizonytalanság a mozgásában. Örült, hogy maradhat. Örült annak is, hogy nincsen mellette senki. Egy emberre nem pazarolnak sem időt, sem energiát.

 „Ennél lejjebb már nincsen” - gondolta magában az önző én, és nézte hogyan repülnek el felette újra és újra a repülőgépek, anélkül, hogy másokra tekintett volna.