Az eső elől hamar talált magának óvóhelyet. A meleg, vakítóan fehér fal nyugtalanította. Nem félt, de gyanakodott. Nem tetszett neki, hogy minden természetellenesen tiszta, sehol sem volt még egy elhagyatott pókháló sem.
Mire mind a négy sarokot bejárta, biztos volt benne, hogy nem marad itt. Amint eláll a szél, abbamarad az eső, visszatér a szabadba. Szűk volt neki a levegő, néha keveselte a fényt és a zöld növényeket.
De az időjárás nem kedvezett neki. Már talán másfél napja volt itt, nem evett jó ideje, az éhség, amely vegyült a fáradtsággal, kezdte legyőzni őt. Alig látott két szemével, de néha még azokat sem bírta kinyitni.
Mikor már leesett, kötél sem tartotta, lábakkal lefelé esett a hideg kőre, ekkor látott meg egy legyet. Gyors és apró volt neki, még csak ivadék, de nem volt más lehetősége. Vagy ez, vagy semmi.
Utolsó erejével lassan közelített felé, az utolsó sprintre tett fel mindent, el kell kapnia. Mikor már egy testhossznyira volt tőle, leköpte hálójával, hogy az áldozatának esélye ne legyen elrepülni. Sikerrel járt.
A pók, bár őrülten habzsolt, nem sejtette, hogy utolsó lakomáját eszi. Gyorsan szívta ki a légy belsőségeit, élvezte hogy végre ehet. Örvénylő torkán sűvítettek le a falatok.
Egyszer csak egyre nehezebben állt nyolc lábán, valami mintha szívta volna. A szél, amely felfele rángatta, kezdte legyőzni. Egy pillanatra újra ki tudta nyitni mind a nyolc szemét, látta, amint feltépi egy láthatatlan erő és egyre messzebb kerül a talajtól. Repült.
A porszívó épp olyan gyorsan kebelezte be, mint ő a legyet, de az kevesebbet szenvedett, halála gyors volt, míg őt a tisztító eszköz ventillátorának lapátjai sokáig kínozva aprították piciny ízekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése