Amikor Barcelonát visszahódították a frankok a móroktól, Nagy Károly serege üdvrivalgásban tört ki. A keresztények hálaadó himnusza pokoli hangként terjedt a városfalain belül, ahogyan megdübörgött a halottakról lefeszített páncélokon.
Az ilyen földöntúli zaj vagy ijedelmet kelt vagy felébreszti az embert erőszakos mámorából. Ki-ki rádöbbenve a halál közelségére és ráharapva a győzelem ízére, a maga fejében, bajtársaitól külön, magányosan töltötte az utórengés pillanatait.
Vilmos, Károly barátja és a frankok királyi protektora éppen a pogányok vérét igyekezett letörölni az immár rubint vörösre festett vértjéről, amikor a halott mór szemébe látva megértette, hogy mindenki magányosan hal meg. Akárhányan is legyenek körülötte, senki sem osztozik az ember utolsó lélegzetvételén.
Vilmos félt a magánytól, ezért is költözött számára az örök halálba. Vezeklésül. A kolostorban minden nap imádkozott az általa megállított szívekért, de a fohászok mindig visszhangoztak fejében. Egészen addig a napig, egy percig nem volt egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése