Hangulat

Flickr/JD Hancock

- Hú, olyan itt, mint egy jégbarlangban! - kiáltott fel köszönés helyett a takarítónő.
 Az éjszakai ügyeletben dolgozó fiú felnézett a gépe felett, sóhajtott, majd belekezdett:
- Igen, a létszámleépítés nem tett jót a hangulatnak...
- Ja, nem az - szakította félbe a nő - Csak szerintem egész nap ment a légkondi.
 Majd a beszélgetést lezárandó, takarítást mímelve bekapcsolta a porszívót.
 Az éjszakai ügyelet még befejezte az utolsó pár sort, aztán összecsukta a számítógépet, kikapcsolta a klímát, és elindult haza.

Meghasonulás

 H. István, a közúti szabályok ismert rajongója meghalt. H. rendszeresen szónokolt a KRESZ mindenhatóságáról, míg egy nap egy sebességkorlátozást jelző 70-es tábla le nem fejezte, mikor gyalogosan elsétált mellette.

 A férfi temetésére tartó halottaskocsi, mely a koporsót szállította, közúti balesetet szenvedett. A rendőrség beszámolója szerint az incidenst az okozta, hogy az adott szakaszon még nem pótoltak egy 70-es táblát. A túl gyorsan közlekedő halottszállító a vizes úton - mert minden temetésen esik az eső, ez köztudott - belerohant egy „elsőbbségadás kötelező” jelzésbe, mikor egy a felezővonalon sétáló gyermeket próbált kikerülni.

 A tanúvallomások szerint közvetlen az eset után kiderült az ég. Mások, akik találkoztak H. István szellemével arról számoltak be, hogy a férfi heves beszédeket tart arról, hogy a közúti szabályok zárójelezhetőek.
 A rendőrség arra kér mindenkit, hogy a javaslatait hagyják figyelmen kívül, és tájékoztassák róla a hatóságot.

Nem tudja a fizikát

Mint azt mindenki tudja, ha feldobunk valamit, az le is esik.
 Így gondolta ezt K. Antal kis- és középvállalkozó is, de híresen rossz volt fizikából. A nyomás lényegét, hogy az kis felületen nagy, és vice versa, még értette. Azonban a részecskékig már nem látott. Gúnyolódott is ezen rendszeresen a társa, B. Gábor mérnök, az eset elsőrendű szemtanúja: Antal, maga nem tudja a fizikát!

Flickr/Dayne Bateman

 K. Antal tudásának korlátait elismerte, egészen addig, amíg egyszer szemlátomást meglepettség nélkül nyugtázta, hogy a felhajított mérőólom majd két méter magasan egyhelyben megállt.
 Egy darabig K. Antal mit sem zavartatva nézte a lebegő tárgyat, majd elunva a várakozást, megpróbálta eltávolítani.
 Az ólom - amely köztudottan nehéznek számít a fémek között - egy sikeres ugrás és elkapás után, lassan újra közelíteni nem kezdett - K. Antallal egyetemben - a talaj felé. A vállalkozó örömmel nyugtázta, hogy a mentőakciója sikeres volt. Társa, B. Gábor, eközben csak a fejét csóválta.
 A tudatlanságáról mindig szerény K. ismét feldobta a mérőólmot, amely ezúttal is az előző magasságban megállt. A férfi ismét felugrott érte, majd visszahúzta.
 Tenyerében tartva a tárgyat egyszer csak gondolt egyet, és elengedte. Az ólom leesett. K. értetlensége láttán, B. csak ennyit mondott:
- Nem tudja a fizikát!
 K. lesújtva, önmagába roskadva ismét tudatlanságának elégedettségében szó nélkül hagyta a dolgot. A férfi élete teljes nyugalomban telt el ettől a naptól éppúgy, mint attól, amelyikre először vissza tud emlékezni gyerekkorából: hogy kiesett a kiságyból. Ettől kezdve nem foglalkozott a korlátaival.
 B. azonban soha sem tette szóvá az esetet, de legbelül évente többször újra és újra azt találgatta, hogy miért nem érti azt, amire nem lehetne magyarázat, mert törvény van az ellenkezőjére. A mérnök hosszú és csalódott órákat töltött elméletek felállításával, élete végéig kísérte a keserűség. Míg végül nem emlékezett, hogy ő kiesett-e valaha is a kiságyból. És abból a ketrecből sem talált kiutat, hogy az ólom nem tudja vagy ő a fizikát.

A legnehezebb feladat

- Hánykor érkezel? - kérdezte a lány, miközben a fiú a táskájába pakolt, és a cipője fűzőjét kötötte ki, amelyet előző este csak lerúgott a lábáról.
- Éjszakás vagyok - kezdte, és magában számolgatott, fél tizenegyre végez a munkával, még ott is szedelődzködik majd, bezár a munkahelyén. Ez legalább tíz perc. Plusz még a hazaút, az egy újabb negyedóra. Összesen majdnem fél. - Tizenegy körül.
 A lány elgondolkozott. Közben hallgatta a mosógép ütemes dobogását.
- Akkor én már aludni fogok. - kezdte - Szerintem addigra jár le a mosás. Majd húzd fel magadnak a paplant.
- Jó. - mondta a fiú. Még egy csókra a barátnőjéhez, aztán elindult.
 A munka lassan telt. Nyolc óra jóval hosszabb, mint kimondani a szót, sőt, ennyit dolgozni messze több annál, hogy az ember ugyanennyit alszik. Ahogy az utolsó billentyűket is leütötte, és az utolsó pont is a mondat végére került, már mind a 480 percet érezte a kezében. De minden mozdulatban ott volt a határozottság, hogy tudja mit csinál. Minden könnyű volt. Szinte legyőzhetetlennek érezte magát a műszak után, nem tört meg, csak elfáradt.
 Gyorsan összerámolt, a kulccsal lezárta az ajtót, leadta a kulcsot a portán, majd gyalog hazaindult. Az aszfalt még lehelte magából a meleget. Az utcai mosók miatt fullasztó volt a levegő.
 Otthon csak beosont a lakásba, nehogy felébressze a lányt a sötétben. Lassan levetkőzött, és a csapból ivott, mert a pohárba zúduló víz hangja áttörte volna a csendet. Mivel a fürdőszobai lámpa az ajtón kívül volt, inkább a feketeségben tapogatta ki a fogkeféjét, mert a fény túl bántó lett volna az alvó társnak.
 Profinak érezte magát, mert még egy félrement szuszogás sem jött az ágyból. Csak az alig észrevehető lélegzés.

Flickr/Robert S. Donovan

 Már majdnem befeküdt az ágyba. Amikor kitapintotta csupasz paplant. Nem volt rajta a huzat. Vissza a fürdőbe, a kezével megkereste a vakságban a mosógép ajtaját. Kitúrta a finom fekete szövetet, amelyen még érezhető volt a szárító melege.
 Ahogy megtalálta a csücsköket, nekikezdett a paplan felhúzásának. De akárhogy próbálkozott vagy megtekeredett a takaró a huzatban, vagy bele se fért.
 Az esti sikerélménye, a legyőzhetetlenség eltávolodott tőle. Újra és újra nekifogott a sötétben, de soha sem tudott elboldogulni az anyagokkal. Kezdett kétségbe esni.
 Magában káromkodott. Megint nekilátott, most ezúttal valami más volt, de nem érezte, hogy siker fogja koronázni. Bele is bukott. Újra, és ismét kudarc.
 Az óra pittyent egyet halkan. Már éjfél volt. Már ott tartott, hogy felébreszti a lányt, de nem volt mersze zavarni.
 Aztán egyszer csak minden a helyére került. Végre lefeküdhetett.
 Túl volt élete egyik legnehezebb feladatán: csendben maradt.

Mindenre felkészülten és egy extra *Szolgálati közlemény*

Szóval van egy tök jó projekt, a Soundcity. Ebben szegedi utca- és főállású zenészeket keresnek fel a srácok, és rögzítenek velük egy-egy dalt. Amiről aztán vagyunk páran, akik írunk. Nekem jó, mert magamtól már ritkán jutok el oda, hogy írok, így meg van miért és miről.

Szóval váltakozó időközönként, de ott is fel fog tűnni valami tőlem. Szóval itt az első ottani egy része, a folytatást pedig a linkre kattintva éritek el.


MINDENRE FELKÉSZÜLTEN

Igazából csak nem volt kedve hazamenni, ezért ült be a kedvenc kocsmájába, hogy megigyon egy sört. A lakás üres volt és ő még beszélgetni szeretett volna valakivel. Ma nem azok a pultosok voltak, akiket ismer. Csendben ült, a bejárathoz közel, és nézte hogyan ingáznak az emberek a pult, az asztalaik és a mosdók között. Próbálta megtippelni, hogy ki lesz a következő, aki feláll és elindul. Ha eltalálta, ivott egy kortyot a söréből és megevett egy sós ropit. A fejében eldöntötte, hogy addig marad, amíg ki nem üríti a poharát. Féltávnál járt, amikor észre vette, hogy egy, a kocsmát békétlenítő üresség állt be. Megállt az élet a háromszögben, amit figyelt. Felrúgta a saját szabályait, és egyre nagyobb kortyokat ivott, hogy végezzen. Az utolsó húzásnál a pultos már jelentőségteljesen bámulta. Tudta, hogy ideje mennie. Bár számlája volt, de az ismeretlen személyzettel nem akarta lefolytatni ezt a szakmai beszélgetést, így inkább fizetett. Menet közben vette fel a kabátját, hogy azzal se tartsa fel a zárást, majd kilépett az ajtón.

Az utca hidege tétován rázta fel. Semmi sem maradt a napvégi, zárórai fáradtságából. Az agya folyamatosan játszott vele. Nem ivott sokat, de kezdett túl mélyen elmerülni a gondolataiban. Anélkül ment, hogy érezte volna a kopott valóságot. Nézegette a járókelőket, és közben azon tanakodott, hogy vajon mit tenne, ha valaki egy késsel támadna rá. A védekezés, a kitérés, a győztes mozdulatok egész sorozatát megszülte a fejében. A sarkon cigarettázó két srác egy ideig gyanúsnak tűnt neki, de az első angol szavakból tudta, hogy ezek csak veszélytelen külföldiek. Nem érték meg, hogy egyáltalán a képzeletét pazarolja rájuk. A válla mögött hátra nézett, hátha követik, de csak két lány támasztotta egymást az utcán. Az egyikük előregörnyedve, a hátán cihölte a másikat. A baloldali lány erősen fogta és tartotta magán a barátnőjét, miközben az szinte repülve haladt mellette. A látvány annyira kizökkente a játékból, hogy öntudatlanul is, de mozdulatlanul figyelte, ahogy a cipelő és a lebegő lassan haladnak. A gyaloglóról szinte biztos volt, hogy józan, a másik himbálózó karja és húzásra ringatózó feje láttán jóformán az alkohol édes-keserű szagát is érezte.

Még nincs vége! Folytatás erre!

Ennél lejjebb

 Ahogy a nyomás szinte letépte róla a levegőt, percekig tartott míg újra lélegezni tudott. Nem tudta, hogy az oxigénhiány vagy a félelem állította meg, de amikor véget ért a lökés, csak egy felszabadult sóhajt engedett ki magából.

 A szemét végig csukva tartotta. Amikor elkezdődött még félt, hogy elveszti a látását, amikor már véget ért a jelenet, nem merte kinyitni, hogy csak később szembesüljön a pusztítással.

 A bomba robbanása kiszakította a valóságból. Nem akart gondolkozni, mert biztos volt benne, hogy nem is tudna.

 A gránát melegét még érezte a bőrén, de nem merte megnézni, hogy mi maradt meg belőle. Mivel szinte meg tudta fogni a perzselést a testén, tudta, hogy valaminek meg kellett maradnia belőle. De csak csukott szemhéja narancssárgás élénkségét figyelte. 

Flickr/talid khatib

 Amikor meghallotta a repülőket, ösztönösen nyitotta ki a szemeit. Az eget beborította a tapintható szürke füst. Nem érezte a kormos levegő marását a tüdején, a látását sem csípte semmi. Óvatosan letekintett a testére.

 Minden végtagja megvolt, pedig biztosra vette volna, hogy súlyosan megsérült. Egy-két horzsoláson és a felszakadt ruháján kívül nem látott semmit. Más nem érdekelte, csak saját maga. Lassan végigpróbálta, hogy mennyire tud mozogni. Mikor már az összes hajlításon túl volt, elgondolkodott azon, hogy feláll.

 De nem akart. A meleg betonon érezte jól magát. Egészen megnyugodott. Tudta, hogy amint felemelkedik, elkezd szédülni, vagy megjelenik egy fajta bizonytalanság a mozgásában. Örült, hogy maradhat. Örült annak is, hogy nincsen mellette senki. Egy emberre nem pazarolnak sem időt, sem energiát.

 „Ennél lejjebb már nincsen” - gondolta magában az önző én, és nézte hogyan repülnek el felette újra és újra a repülőgépek, anélkül, hogy másokra tekintett volna.

Hasznos javallat

„A gyógyszer ne érintkezzen műanyaggal” írja a betegtájékoztató. 

A gyógyszer kupakja műanyaggal van bélelve, mondják a tények.

Forrás: Garret Coakley (Flickr.com)