A teszt

Volt egy módszere. Soha sem volt meggyőződve arról, hogy egyáltalán van értelme annak, amit csinál. De bízott abban, hogy elég gondos a megfelelő döntések meghozásához.

forrás: flickr.com/photos/lloydh/

 Bár nem dohányzott, már évek óta tartott magánál egy-egy öngyújtót. A kamasz fiú abban reménykedett, hogy majd tűzet kér tőle egy szép lány. A legtöbbször nem azonban idősebb férfiak, nyugdíjba fakult arcok tartottak felé cigarettát.
 A kísérlete, vagy inkább tesztje azonban nem az ismerkedést szolgálta. A terv lényege csak annyi, hogy így kiszűrheti azokat a lányokat, akik dohányoznak. Ezzel pedig gondolatai világában megmentette magát attól, hogy a csókolózás számára egy olyan élmény legyen, mintha egy hamutálat nyalogatna. Egy szűrőnek tekintette ezt a rituálét.
 Egyszer, valamikor az érettségi szünetében éppen a Moszkva térről tartott haza este. A villamos megállónál várta az utolsó szerelvényt, hogy befusson. Tőle egy jó 5 méterre állt a lányt, aki kétségbeesve kutakodott a táskájában. Szőke volt, alig észrevehető hullámos hajjal, vöröskabáttal. Nagyjából érettségiző korabelinek nézett ki. A fiú sokáig nézte, de csak óvatosan, nehogy a lánynak is feltűnjön. Néha az elmenő buszok ablakainak tükröződésében, néha csak mintha az órára lesne rá, így lopott magának egy-egy pillantást.
 A táskában való keresgélés végén a lány felnézett, és egy pillanatnyi szélfújta mosollyal az arcán odalépett a fiúhoz:
- Van esetleg egy öngyújtód?
 Ahogy közel ért, még mindig nagyon tetszett neki a lányt. De megbukott a teszten. Lelkében összetörve átnyújtotta az öngyújtót, elsuttogva egy „parancsoljt”.
 A lány mosolyogva elvette tőle, majd egy pillanatnyi habozás és tapogatózás után, a lány megtalálta a kilógó hosszú cérnát, amely a kabátjából égtelenkedett. Csak egy pillanatra villantotta fel a lángot, de már le is vált a zsineg. Mosolyogva adta vissza az öngyújtót.
 A kamasz csak ekkor tisztázta magában, hogy nem látott cigarettát, amely a tűzért kiáltott volna. Addigra a lány elindult visszafelé, ahol az előbb állt. Ő pedig némi bátorsággyűjtés után követte őt.
„Átment a teszten.”

A jó lágytojás titka

 A jó lágytojás titka az, hogy egy ember véleményére hallgassunk és semmiképpen ne nyissunk az új ötletekre! Akitől már kaptunk valaha jól elkészítve az ételből, csak tőle és egyszer kérdezzük meg.
 Én ezelőtt 10 évvel tanultam meg lágytojást készíteni, ugyan a főzési időt tekintve mindig elbizonytalanodom, de évekig megbízhatóan ugyanolyan minőséggel dolgoztam.
 Nem rég egy barátom azonban megesküdött rá, a tökéletesen megpucolható és fogyaszható lágytojás titka az, hogy a forrásban lévő vízbe bele kell tenni egy tartót, majd abba a tojást három percre és abból kell kikapni.
 Ab ovo a víz 100 fokon forr, a három perc mindenhol háromperc, a lágytojásállvány pedig ugyanúgy áll mindenhol, mégsem tudom azt a minőséget hozni, amit megszoktam. A tojás belseje hol folyós, hol túlságosan kemény. 10 év biztos tapasztalata szállt sírba egy recept miatt.

Üzleti érzék

- Uram, ezt elejtette! - hallott a háta mögül egy hangot.
 Fel se fogva, hogy mit lát, reflexből nyúlt a felé nyújtott bőrkesztyű után, amely a legkevésbé sem volt az övé. Belesétált egy adásvételi adok-kapokba.
- Uram - kezdte az utcai kofa - jó, uram. Vegye meg, nem drága! 1500 forintot megér.
 Bár soha sem szeretett utcán vásárolni, a másfélezer forint nem tűnt soknak. Már nyújtotta volna a pénzt, amikor a bőrkesztyűt újra hátrarántották.
- No, nem úgy van az! - folytatta az árus - Egy darab annyi, nem egy pár!
 Megszeppent, megpróbálta eltenni a pénzét, mert háromezer forintot nem akart fizetni egy kesztyűért. Már a zsebében volt a keze, amikor hozzávágták a félpárt. Émelyegni kezdett.
- Héj, hát egyet is vehet! - kűzdött a kofa.
 Elfogadta, átadta az 1500 forintot, és elindult. Már szabadulni akart, szédült és fokozatosan veszítette el az erejét. Belülről marta az átverés.
 Hallotta, ahogy trappolnak utánna. Megállt. Már haragudott, nem csak a kofára, de magára is. Elege volt az egész helyzetből, eldöntötte, hogy a félpár kesztyűt megtartja, hogy emlékeztesse magát a saját tehetetlenségének gyötrelmére.
 - Jóuram, tessék, odaadom a másikat is ötszázért! - mondta a kitartó kufár.
 Lenézett a felé nyújtott, pillanatnyi bizonytalan gondolkodás után arra jutott, hogy nem fizet. Szó nélkül fordult meg.
 - De uram! Hát az csak egy félpár! - kiáltottak utána - Azzal semmire sem megy.
 Hajthatatlanul próbálta otthagyni az átverőjét.
- Uran, nézze visszaadom a pénzét, csak a kesztyűt adja vissza!
 Nem állt meg. Elege volt a beszélgetésből, el akarta felejteni ezt a ruhadarab-mizériát.
- Adok 1600 forintot, csak adja vissza - mondta a kétségbeesett kufár.
 Erre már le kellett csapni. Szó nélkül állt meg, előbb kitartotta a kezét a pénzért. Megvárta míg az 1000-es bankjegy és a három kétszázas érme a kezében köt ki. Hanyag mozdulattal, mintha párbajra hívná ellenfelét egy picit pofozott rajta, majd az árus vállára dobta a kesztyűt. Ismét sarkon fordult és elment.
 Az úton elfelé nem tudott örülni annak, hogy 100 forintot nyert az üzleten. Az érzés, hogy majdnem átverték még a markában tartotta. Egyedül arra tudott csak gondolni, hogy nem ért meg 100 forintot ez a néhány perc.
 Közben az aluljáróból feljövet, oda sem figyelve elvett egy szórólapot. A kihagyása miatt csak tovább erősödött benne a félpár kesztyű emléke.

Közelebbről meghallgatva

 Reggel a szokásos órában ébredt, de ezúttal még pihenhetett volna. Nem az órája csörgött, mert hétvége volt. Valahol a távolban lövések dördültek.
„Csak a vadászok” - gondolta, közben a fal felé fordult, és megpróbált visszaaludni. Egy darabig forgolódott, képtelennek érezte magát arra, hogy tovább pihenjen, de az elhatározását már meghozta, nem hagyta magán győzni az éberséget.
 Ahogy hallgatta a távoli fegyvercsattanásokat azon járatta a gondolatait, hogy vajon milyen vadra hajthatnak. Az apróvad tűnt a leglogikusabbnak.
 Számolgatta a lövéseket, mint más a birkákat. A Nap már éppen elég magasan volt ahhoz, hogy akárhogyan feküdjön, lássa az ablakon beszűrődő fényt. A hangok már a legkevésbé sem zavarták, csak a fény. A spaletta el volt húzva, csak a fatestekre vágott virágos mintán át szűrődtek be az aranysugarak.
 Végül mégis győzött az akarat. A monotom zajokra való odafigyelésben sikerült újra elaludnia.
 Teljesen öntudatlanul riadt fel. Olyan érzése volt, mintha kirántották volna az ágyból, és az üskös porba dobták volna a földön.
 Érezte a hideg fegyver csövét a tarkóján. A vadászok embereket hajtottak. Megérkeztek a katonák.
 A háború pont Gliwicében ébredt fel.

Istennek van humorérzéke

 Ilyenkor titkon mindig azt remélte, valami nagynak lesz a szemtanúja, hogy valami elképzelhetetlen erejű csoda kellős közepén találja magát, és talán még a megváltó második megszületésénél is ott lehet. Ezért vállalt el minden karácsonyi műszakot.
 Az 1800-as évek végén már szokatlan volt, ha valaki túl a harmincadik életévén, biztos egzisztenciával és egy működő praxissal a háta mögött még agglegény volt. Mivel nem volt még családos, míg kollégái már egy vagy két gyermeket neveltek, igazságtalannak is tartotta volna, ha szenteste rájuk hagyja a munkát. Egyrészről ez, másrészről az vezette Johnt, hogy a brit birodalom afganisztáni háborúja óta már tudta, karácsonykor sem áll meg az élet. A betegségek és a balesetek sem igazodnak a naptárhoz. A kórházakban mindig szükség volt orvosokra.
 Bár felcserként dolgozott eddig, hazatérte óta egyfajta mindenes orvosként ténykedett, kisegítő volt több ispotályos házban és háziorvosként dolgozott Londonban és az utóbbi időben egy különc magánnyomozónak is segített. Karácsonykor gyilkosságok helyett, mindig szomorú emberek bajaival volt elfoglalva. De titkon azt remélte - és ezt nyomozótársának soha sem vallotta volna be -, hogy egyszer egy ünnepi műszak alatt felbukkan egy terhes szűz, aki előtte szüli meg a megváltót.
 A detektív barátja semmiképpen sem tudta volna feldolgozni, hogy nem egyszerűen keresztény hívő, de még naív is, mindezt orvos létére. A racionalizmus ezt nem engedheti meg magának.
 A szenteste most szokatlanul csendes volt az irgalmas rendi kórházban, így Watsonnak maradt ideje arra, hogy az utcát bámulva nézze a lomhán szállingózó hópelyheket. Különleges este volt ez. Jó ideje nem havazott karácsonykor, London időjárása az ilyesmit nem engedte meg decemberben.
 Éppen az ablak peremére hulló lepel fehéren megcsillanó hókristályait bámulta, amikor az egyik bába megcsöngette az orvost szólító csengőt.
 John elindult az ajtó felé.
„Talán majd most” - gondolta és alig várta, hogy meginduljon a szülés. Magában persze mosolygott, tudta, hogy valószínűbb egy heveny köhögés vagy egy törött végtag. „Reménykedni azért mindig szabad” - nyugtatta magát.
 Bár hitte, amit lát, de nem hitt a szemének. Karácsonykor fog egy szülést levezetni. A csengőt is megrázó idősődő apáca nála jóval kisebb hívő volt. Nem hitt abban, hogy Jézus Krisztus egy londoni kórházat választott volna, a világnak éppen ebben a vérzivataros időszakában.
 A megesett lány úgy 16 éves lehetett, sötétbarna haján még felismerhető állagban olvadoztak a hópelyhek. Már leültették egy székre, de látszott, hogy nagyjából 165 centiméter lehet és nagyon vékony. Zihált. Szavakat nem tudott formálni, már megindultak nála a görcsök.
 Egy férfi állt mellette, a nő fájdalmaival nem igazán foglalkozott a bábával beszélt furcsa, természetellenes szakálla és nagy sapkája alól, amit nem vett le az épületben.
 - Doktor John Hamish Watson vagyok. - nyújtott kezet a férfinak. Az anélkül, hogy a szemébe nézett volna, megrázta azt és kifejezéstelien a felesége vállára rakta a kezét.
- Mióta tartanak a fájások? - kérdezte Watson a nőtől.
 A nő nem válaszolt, helyette a férfi szólalt meg.
- 30-40 perce. - hangjában volt valami természetellenesség, ami módfelett ismerős volt az orvosnak.
 Az apáca közben felsegítette a szülő nőt, hagyva, hogy az a vállára támaszkodjon egy kórterem felé vezette, ott pedig lefektette egy ágyra. Az őt kísérő szakállas alak hozzá sem ért.
 „Zsidó” - gondolta magában John, miután rájött, hogy aznap szombat van. Ez megmagyarázná a szakállat és a még mindig viselt kalapot.
 Látva, hogy a nő nem fog válaszolni neki a fájdalmai miatt, a doktor egyenesen a férfihez intézte kérdését:
- Hányadik hétben van?
 A férfi egy picit gondolkodott, majd közönyös határozottsággal válaszolt neki.
- Ránézésre a harmincnégy-harminchatodik hétben. - hangja egyre ismerősebb volt Watsonnak - Mármint azt hiszem.
 Watson elkezdte vizsgálni, majd forró vízet és lepedőket kért volna, de ahogy felnézett volna a bábára, csak messziről látta, ahogy az előtérben már feltette az apáca a vízet forrni és éppen a tiszta lepedőket veszi elő.
 Ahogy a rutin megkívánta, neki állt levezetni a szülést. Szerencséjére a baba nem fordult meg vagy keresztbe, fejjel előre jött ki. A nőnek nagy fájdalmai voltak, de a szülés rendszerint zajlott. Néhány perc múlva a gyerek már kint volt és felsírt. A rejtélyes párnak fia született. A bába elvitte lemosdatni. Az anyja pedig erőtlenül kapkodott a levegő után az ágyon, elernyedt izmokkal. John türelmesen megvárta a placenta érkézését is, majd odahívta a nővért, hogy a munka maradék részében már ő segítkezzen. Az pedig visszaadta a babát az anyjának, és engedelmeskedett.
 - Mi lesz a neve? - kérdezte a nőtől és a férfitól. A fura alak nem akart válaszolni. Az anya egy kis habozás után felelt:
- Még nem tudom.
- Miért nem nevezi el az apja után? - alkalmatlankodott John.
- Nincs apja. - válaszolta a nő.
 Mielőtt Watson visszakérdezett volna, a bába kitessékelte a két férfit, mondván nem illendő nézniük a hölgy mosdatását. A doktor és az idegen kimentek az előtérbe. Watsonnak csak az előtérben lévő betlehem-féleségről jutott eszébe, hogy karácsony van. Fokozatosan tudatosult benne, hogy egy rejtélyes gyermeken segített. Újra elfogta a vágy, hogy a megváltót segítse a világra.
 Már percek telhettek el, amióta nem szólalt meg. Johnt az ilyesmi mindig feszélyezte, pislogni kezdett ilyenkor, mintha füst csípné a szemét.
- Mi a neve? - kezdeményezett beszélgetést, hogy megtörje a csendet.
- Joseph. - válaszolta a férfi a még mindig ismerős hangon.
 John szíve egyre hevesebben vert. „Vannak még csodák?” - kérdezte magától.
- Mi a foglalkozása?
- Ács vagyok.  - felelte komoran az idegen.
 Watson fejében megfogalmazódni kezdett a „karácsonyi csoda” kifejezés, amikor a mellette álló férfi levette a sapkáját és ingerülten rászólt.
- Jajj, John! Maga egy igazi idealista!
 Ekkor ismerte csak fel. A nagy Sherlock Holmes volt az.
 John hallotta, ahogy lelkében összetörik valami. Abban nem volt biztos, hogy mi, de azt érezte, hogy alig bír beszélni:
- De hát miért? - hebegte.
- Maga még mindig hisz a dajkamesékben John! - mondta cinikusan a férfi, miközben az álszakállat műtötte le magáról. - Magam is meg kellett, hogy győződjek a feltételezésemről. Maga John, a legrosszabb fajta! A vallásos hívő - az utolsó pár szót kifejezetten lassan, némi undorral a hangjában mondta ki.
- És ki a... - kezdett volna az orvos az újabb kérdésbe.
- Egy koldus! - hörrent fel Sherlock - Ha nyitott szemmel járna, maga is tudhatná. Január óta a Baker streetnél kéregett ez a nő, aztán szeptember táján eltűnt. De a felszívódása előtt már látszott rajta, hogy terhes. - folytatta egészen megalázó közönnyel a nagy detektív - Meglep, hogy orvosként ezt nem vette észre! Mindegy. Felkerestem, egy leányanya intézetben találtam meg. Felajánlottam neki az anyagi segítségemet. A személyiségéből és a fizikumából sejteni lehetett, hogy képtelen lesz a szülés közben beszélni. Valamint a jelek alapján kikövetkeztettem, hogy karácsony környékére fog esni a szülés. A terv minden pontja összeállt.
- Terv? - lihegte az egyre döbbentebb Watson.
- Leleplezés! - kiáltott fel Holmes - Hát nem érti? Kiszámítható egy ember maga John, tudtam, hogy József nevű ács, egy apa nélküli gyermek majd megmozgatja magát! A betlehemet is én készítettem, hogy biztosan eszébe jusson a párhuzam. Tudnom kellett, hogy tényleg babonás-e!
 Johnnak fel sem tűnt, hogy a hitébe gázolt éppen a nyomozó.
- Most már láthatja, nincsenek csodák! Kár olyan badarságokra pazarolnia az idejét, mint Isten! - vágta ki a befejezést a detektív.
 Ahogy a szavak elhagyták a száját, a bába felcsapta az ajtót, és Johnra nézett.
- Kérem írja be a jegyzőkönyvbe, a hölgy a Christian nevet adta neki. Végtére is karácsony van, nem? - mosolyogta a bába, és kétszer megcsókolta a nyakában lévő krisztusi keresztet.
Watson felnevetett, amivel kiváltotta Sherlock döbbent és meglepett érdeklődését:
- Min nevet? Hisz, lelepleztem! - kiáltotta.
- Christian - nevette John - Tudja Holmes, Isten most magára pirított. Az Úrnak van humorérzéke.
 Sherlock erre nem szólt semmit csalódottságában. Inkább elmosolyodott és legyintett egyet.

A pénztártól való távozás

 A bolt perceken belül zárt. A kisközért pultjában a pénztáros már megkezdte a zárást, összegyűjtötte a nagyobb címleteket, megszámolta a bankkártyás fizetések utáni bizonylatok összegét, a nő ki is kapcsolta a terminált.
 Régi tapasztalata volt már, hogy a 11 órás zárás előtti negyedórában már senki sem szokott vásárolni. Ilyenkor már csak ő volt, az üres polcok és a pénztárgép.
 Az aznap este azonban kivétel volt. Az ajtó csikorogva, a bejárat fölé szerelt csengő csikorogva jelezte az utolsó ügyfelet.
 Egy fiatal férfi jött be, szinte hallhatatlanul köszönt az idősebb pénztárosnőnek, és elindult a bolt végébe. Még talán 6 perc volt hátra a nyitva tartásból, de nem válogatott sokáig. Hamar megjött, kezeiben két sört tartott és egy szendvicset.
 A nő összeadta tételeket.
- 445 lesz.
 A férfi egy ötszázast adott, az utolsó pillanatban még kért egy zacskót is, így a végösszeg 10 forinttal nőtt.
 A pénztáros rámosolygott, segített bepakolni, majd elbúcsúzott a fiatalembertől, és visszafordult a pénztárgéphez, hogy befejezze a zárást. Egy pillanatra még visszanézett, ekkor látta meg, hogy a vásárló egy öngyújtót elvesz a többi közül, és anélkül, hogy azt is fizetné, távozik.
- Hééé! - kiáltott utána.
 Legnagyobb meglepetésére a férfi az ajtóból visszafordult és visszaszólt:
- A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el! - felelte arrogánsan és kilépett.
 A pénztárosnő egyik pillanatról a másik megijedt, majd ingerültté vált, de annyi bátorsága nem volt, hogy a férfi után menjen. Inkább az ajtóhoz lépett, 22.58-kor elfordította a kulcsot a zárban, majd visszatért, hogy befejezze a kasszazárást.
 Többször átszámolta a pénzt, de soha sem a jó végeredmény jött ki. Mindig közel 1500 forint többlet volt a pénztárgépben.
 A szemtelen tolvaj nem vette észre, hogy egy kétezressel fizetett, a nő pedig úgy érezte, hogy igazságot szolgáltattak.

*SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY* A blog folytatódik

Az utóbbi időben elmaradtak a posztok a blogról, aminek két oka is volt - ezekről bővebben később -, de nem tervezem befejezni, és a jövőben meglesz a rendszeres frissülés.

Okok:

1. Az elmúlt hónapokban egy új munkahelyen kezdtem dolgozni. Emiatt egyrészről nem volt időm, másrészről az internetes hírportálunk miatt nem mertem blogolni az elején, nem tudtam, hogy tiltja-e a céges szabályzat a saját blogot. Mostanra tisztáztam, hogy teljesen legálisan garázdálkodhatok. 
2. Pár hete azt hittem, hogy feltörték a blogspotomat, mert a vázlatként elmentett írásaim teljesen eltűntek a rendszerből, valamint megjelent egy új IP-cím is a belépési listában. Hosszas nyomozásom után azonban kiderült, hogy nem egy idegen járt erre, hanem csak én, a céges hálózatról. A hiba banális, főleg, hogy a vázlatok sem vesztek el, egyszerűen csak a blogspot tökéletesen „felhasználóellenes” motorja tréfált meg. Minden maradt a helyén, csak egy új fülre kerültek a vázlatok, valamint az egész kezelőfelület átállt magyarra - minden tiltakozásom ellenére.

Szóval folytatása következik. A megírt vázlatokat szépen eloszlatva adagolom majd, hogy sokáig kitartson a készlet, valamint azért, hogy meglegyen a kellő folytonosság.